A történész mesterségének alapvető feltétele az írott források megléte. Vagyis: legyen egy beszámoló arról, hogy mi történt. Ezt azután össze lehet vetni a valósággal – pl. biztosak lehetünk benne, hogy küklopszok nem léteztek, legalábbis nem úgy léteztek – , azután esetleg más írott forrásokkal.
A probléma onnan kezdődik, amikor az írott források nagyon hiányosak, ellentmondóak, vagy csak egy írott forrás van. Olyankor lépnek elő a történész által némiképpen gőgösen „segédtudománynak” nevezett diszciplínák. Leginkább a régészet, de idetartozik az érmetan, zászlótan, fizikai antropológia, az ősi flóra és a fauna vizsgálata, beleértve a pollenanalízist. Újabban pedig a mindenhatónak tűnő archeogenetika. A nyelvészet vagy a néprajz (pl. népmesék összehasonlító kutatása) is „segédtudománnyá” válhat ilyen szempontból.
De mi van akkor, ha egyáltalán nincs írott forrás? Ha fogalmunk sincs róla, hogy mi történt? Bizonyos szempontból persze a települések helyszínei, sírok, temetkezési helyek, a szent ligetek, az áldozóhalmok, és a többi hasonló is tud beszélni – egy-egy rövid „sztori” erejéig. Persze átfogó történetet ezekből nemigen lehet írni, legfeljebb valaki egy nagyobb trendet próbálhat meg felvázolni – ha pl. egy jól körülhatárolható népesség egy adott időpontra datálható sírjai itt vannak, a későbbre datálható sírjai meg amott, akkor feltételezhető, hogy odébb költöztek. Esetleg még a miértek egy részére is megpróbálhat választ adni a kutatócsoport, mondjuk az eredeti helyszínt súlyos szárazság sújtotta, vagy vulkán tört ki, vagy hasonló. De hogy részleteiben hogyan zajlott le, mit gondoltak az érintettek az egészről, és így tovább, azt már igen nehéz a klasszikus történírás keretei közé bepasszírozni.
Őskori jelenet (Study.com)
Ahogy megyünk vissza az időben, úgy fogynak, fogyogatnak az írott források. Mondani szokás, hogy a XX. századdal az a baj, hogy mindenki mindent leírt. (S a kommunizmusból ismert vicc szerint utána meg nem kell csodálkozni…) A román és gótikus korokban meg jóval kevesebben tudtak írni, mondhatnánk, ez kivételszámba ment. Ugyanígy az antikvitás ködös, bizonytalan kezdeteinél, amikor maga az írás éppenhogycsak megjelent.
Itt lép színre az írói fantázia. Mármint, ha el akarjuk képzelni az írott történelem előtti kor emberének életét, a kor eseményeit, s azt, hogy hogyan gondolkodtak a világról azok a réges-régen élt törzsek.
A most tárgyalt könyv egy ilyen „rekonstrukció”. A pattintott kőkorszaki ember életét idézi fel: „A tikkadt levegőn lusta légáramlat húzódott át, és ahogy a nyárfáig ért, a vadász megértette a pusztát megabajgató rejtélyt. Az égett pernyeszagú szélfúvás mögött, a láthatár alól sűrű fekete füstfal gomolygott fel. Ge-Og lélegzete elakadt, és nyaktörő gyorsasággal siklott le a nyárfáról. Hosszú üvöltést harsogott világgá. A vészjelre a bozótból másik félmeztelen, kontyba csomózott hajú vadász lihegett elő. Ge-Og elkapta az érkező karját, csak két szót süvöltött a fülébe, társa máris lehányta a hátáról a vadászzsákmányát, és Ge-Oggal együtt inaszakító futásnak lódult. Izzadt bőrükre már hullott a pernye.”
Nos, valahogyan így nézhetett ki egy szerencsétlenebb nap azok közül, amelyek milliószámra váltakoztak a szerencsésebb napokkal egymás után a „történelemnek” nevezhető sovány 8-10 000 év előtti évtízezredekben.
Szentiványi Jenő (1909-1986) regénye rendkívül érdekes világba kalauzol minket. Az ősember világa nagyon foglalkoztatta a modern ember fantáziáját. Ennek már egész korán irodalmi lenyomatát adta a Tarzan-regények sorozata. Később, nagyot ugorva az időben a Tarzan-reneszánsz mellett a filmek és a képregények világában Conan, a barbár; ilyen volt a Tűz és Jég; vagy legújabban Tartakovszkij zsigeri jellegű alkotása, a Primal.
A legtöbb ilyesmire jellemző, hogy a szabadjára engedett alkotói fantázia ugyan jelentős műveket hozott létre, de szándékosan a „szinkretizmus” jegyében: vagyis, oda nem illő dolgokat kevertek bele. Például, dinoszauroszokat. Vagyis, éppen annyira „ősember” témájúak, mint amennyire a „fantasy” műfaj irányában is elhajlanak. Talán némileg kivétel volt a Rahan képregény, de végül itt is mindenféle újdonság, találmány lopakodott be a történetbe (pl. siklórepülés), hogy eladhatóbb legyen.
„A kőbaltás ember” ilyen szempontból teljesen korhű, ha szabad ezt a kifejezést használnunk egy olyan korszakra, amelyről a tudásunk meglehetősen véges. De Szentiványi nemcsak „hitelesen” meséli el az élelemszerzésből, veszélyekből, drámákból, természeti csapásokból, ritkán örömökből álló napokat – amelyeket néha még a neandervölgyiek támadásai is fűszereznek – hanem fordulatosan, gördülékenyen és kifejezetten izgalmasan. Magával ragadó a regény, az ember izgul a természet elsöprő erejét kicselezni kívánó, ötletes vadászok sikeréért, és a törzs túléléséért.
Van természetesen „történelmietlen” vonása is a könyvnek: egyetlen emberöltőbe, sőt, néhány évre sűríti az ismereteink szerint az olyan ugrásokat, mint a síp és az az íj-nyíl feltalálása vagy a só használata, és az azzal folytatott cserekereskedelem. Tízezer meg tízezer évig tarthatott, amíg elődeink a dárdavetőtől eljutott a íjfeszítésig – itt pedig a törzs egyik, kifejezetten ötletes tagja agyalja ki mindezt.
Legvégül még valami: Szentiványi könyve azért is otthonos, mivel ugyan nem mondja ki, de – hangozzék ez bármilyen abszurd módon is – egy magyar sztorit mond el. A törzs a Kárpát-medencébe kerül vándorlásai során, s a történet különböző elemei is a magyar nyelv rokonsági kapcsolatai alapján értelmezhetőek. De ettől még nem lesz „sumér tehát magyar” vagy „szíriuszi” a regény.
Összességében Szentiványi Jenő munkásságának egyik kiemelkedő darabja ez a kis kötet és mindenkinek ajánljuk – nem utolsósorban olyanoknak, akik gyerekeikkel az olvasást, a betűt kívánják megszerettetni.