Évekig vajúdtak a hegyek, míg végül megszülték a Hunyadi 10 részét – vetítik a tévében, állítólag jó sokan nézik, és viszonylag sokan nyilvánítanak véleményt is róla. A baj csak az, hogy ezek jórészt politikai/ideológiai síkon mozognak: ballib lapban keresve sem találni feldicsérést, jobbkonz lapban meg lehúzást. Próbálkozzunk akkor némi hiátust kitölteni, három rövidke pontban.
A Hunyadi-sorozat karakterei: Vitéz János, Brankovics Mara, Cillei Ulrik, Szilágyi Erzsébet és elől Hunyadi János
1. Magyar történelmi film?
Mire jó a történelmi film? A kérdésnek persze több szintje van: egyrészt ugyanolyan műfaj, mint a krimi vagy a vígjáték vagy a burleszk – s mint minden műfajnak, van pár kiemelkedő alkotása, sok középszerűje és sok gyenge fércműve. Mivel hazánkban a műfaj az utóbbi pár évtizedben erősen háttérbe szorult (szorították?), ezért minden reprezentánsát fokozott várakozás előzi meg, s fokozott indulatokat gerjeszt. Általában az merül fel, hogy: „mennyire hiteles?” – s itt előjönnek a profi történészek mellett a lelkes amatőrök hadai: korhű-e a ruha, a fegyver, a csatarend, etc. etc. Engedtessék meg egy eretnek vélemény: mindez doszt mindegy! Ha nem eklatánsan durva anakronizmussal szembesülünk, akkor kit érdekel, hogy korhű-e? Nem azért nézek filmet, hogy animált illusztrációt kapjak, egyfajta múzeum-utánzatot, hanem hogy esztétikai élményt (horribile dictu: katarzist…).
Aztán egy izgalmasabb kérdés: magaménak érzem-e a történelmet, amit látok? Erre szokták volt mondani: hozzátesz-e valamit a „nemzettudathoz”, főként a fiatalabb nemzedéknél? És itt a Hunyadi máris bukik: a filmben jórészt magánéleti konfliktusok zajlanak, némi történelmi háttérrel. Mindjárt beleütközünk az egyik legfőbb problémába: a történeti háttér magából a filmből érthetetlen. A fontosabb szereplők is (pl. Brankovic, Cillei, stb., de még akár Zsigmond is) ma már a közönség túlnyomó többségének semmit, vagy nem túl sokat mondanak – s a film sem mond róluk jószerivel semmit. A háttér dettó: mert annál azért bonyolultabb a konstelláció, mint hogy „jönnek a törökök”, de ebből semmit nem tudunk meg. És ez már dramaturgiai hiba, ugyanis jól bevett technikája van a filmkészítésben, hogy egy-egy rövid jelenet során az elején felvázolják a hátteret: akár csak két udvaronc néhány mondatos beszélgetése, akár egy haditanács rövid részlete, akár pl. a király és egy bizalmasa közti helyzetértékelés, s a sor a végtelenségig tágítható – s ezt nem helyettesítheti egy kétmondatos közhelyes inzert az első rész elején. Ugyanez a térképpel: szintén az elején például, ahogy Galambóc mellett megjelennek a törökök, mert a szerbek „átengedték” őket: hol is, hogy is? Mert az elég sekély, hogy a domb mögül előmasíroznak az oszmánok, s erre Zsigmond király kis híján – Hunyadi segítsége nélkül – megelőlegezi II. Lajos sorsát. (Csak példaként: ha megnézünk egy jobban sikerült amerikai produkciót a polgárháborúról vagy a függetlenségi háborúról, akkor bármennyire nincs fogalmunk a háttérről, fél óra múlva már pontosan tudjuk, hogy ki, hol, miért, kivel és hogyan harcol, s mi a tétje a dolognak.)
Szóval egészen röviden és egészen sommásan: a Hunyadi annyiban „magyar”, hogy magyar személynevek és helyiségnevek szerepelnek benne. De ha kicserélnénk lengyelre vagy perzsára, akkor is pont így működne. Sőt, ha franciára vagy angolra, a törököket meg valami napnyugati nációra, akkor úgy is tökéletesen ugyanezt kapnánk. Pedig valahol a török háborúk a magyarság egyik sorstragédiája volt: egy jelentős európai nemzet addig többé-kevésbé egyenletesen felfelé vezető útja ott törött meg és indult – máig tartó hatállyal – lefelé. Erre fel lehetne építeni valamit, ami sajátosam magyar, s még akár a „nemzettudatot” is pedzegethetné – de ilyesmi nem történik.
Ugyanez hiányzik a török oldalról is: egy feltörekvő birodalom bukkan fel a katolikus Európa határán – érzékelünk ennek jelentőségéből valamit? Pedig kimondott/kimondatlan példakép volt a török filmsorozatok: „na nehogy már az ellenség, a törökök narratíváját nézzük és nekik szurkoljunk!!!” felkiáltással álltak sokan a Hunyadi elkészítése mellé. Ehhez képest kaptunk egy férfias, erőteljes egyéniségű szultánt sok világszép háremhölggyel, s vele szemben egy meglehetősen tesze-tosza, nem túl intelligensnek tűnő Zsigmond királyt és császárt, akit idősödő felesége látványosan csal és nyilvánosan beszól neki.
2. Nemzetközi magyar filmsiker?
A deklarált célok közt szerepelt, hogy a filmsorozat meghódítsa a „művelt nyugatot” (sub rosa: hátha belátják az ostobák, hogy azok a magyarok már ötszáz éve is a kereszténységet meg Európát védték mindenféle kívülről jövő ármány ellen!) Ennek prózaibb [de el nem ítélhető] változata, hogy az alkotók szeretnének pénzt keresni, ami csupán a hazai piacra korlátozódva nem megy.
És még az is lehet, hogy ha a marketingbe belenyomnak elég tőkét, akkor némi siker is lesz külhonban: de hogy ettől a „magyarságkép” – i.e. „országimázs” – egy szemernyit sem fog változni, az borítékolható. Éspedig a fentebb mondottak miatt: a film nyomokban (max. külsőségekben) tartalmaz magyar történelmet. De mintha az alkotók is erre játszottak volna: amerikai rendező, mert „ő aztán érti, mi kell a közönségnek!” Lett is belőle egy tipikus másod-harmadvonalbeli hollywoodi sorozat. S hogy milyen szintre jutott (le) a nyugatmajmolás, arra jó példa az elején a stáblista, ahol van „ko-producer” [sic!] és „kreátor” [sic!], ez utóbbi vélhetőleg egyfajta Harry Potter utánérzésként.
S itt eljutunk egy torz kultúrafelfogáshoz, ami szerint a művészetnek ugyanolyan felhasználóbarátnak kell lennie, mint pl. egy web-lapnak, hogy „minél szélesebb körhöz eljusson”. Talán nem kell részletesebben kifejteni, mennyi esélyt hagy ez a mentalitás egy valódi remekmű létrehozására. A másik verzió lett volna: csináljunk hatásos propagandafilmet! De annak ugyanolyan gyatra. Mert mit lát ebből egy átlag „nyugati” néző, akinek dunsztja nincs a történelmünkről? Hogy valahol Európa szélén a középkorban azok ott ugyanúgy folyton szeretkeztek, meg néha öldökölték egymást, mint akkoriban bárhol másutt – tizenkettő egy tucat. És egy hét múlva garantáltan nem fog emlékezni se a filmre, se a magyarokra.
3. Filmélmény?
De ha „ideológiai” téren meg is bukott, attól még lehetne egy remek kalandfilm. Lehetne, de nem lett. Sorjázhatnának az okok, de jelen sorok – talán végzetesen bigott – szerzője ennek legfőbb okát abban látja, hogy a filmkészítők olyanok voltak, mint a viccbeli Móricka: mindenről csak „az” jutott eszükbe. Mintha megbabonázta volna őket a „hárem” mítosza: legalább akkora szerepet játszik a történetben, mint az egész Kárpát-medence a környező területekkel együtt.
Valamikor a komcsiban volt a „vörös farok”: mindenhez hozzá kellett illeszteni egypár Marx- és Lenin-idézetet. Manapság ugyanilyen „vörös farok”, hogy minden filmben női keblek kellenek, meg nyíltszíni szeretkezés: mit is érne valamirevaló film egy premierplános közösülés nélkül? Ehhez társult az utóbbi időben a woke-csomag. Nos, itt kaptunk mindent, vélhetőleg a transzgender csak a XV. század elmaradott orvostudományára tekintettel hiányzik… Már a bevezető jelenetben, ahol Jankó szüleit lemészárolják, a törökök a rajtaütés közben erőszakolni kezdik az anyját… életszerű, nemde? Itt képileg még visszafogott, de aztán belelendültek. A hárem még hagyján, de a lovaglóülésben kefélés közben politizáló magyar királynő azért már sok volt. És akkor az úrnőjét ágybavivő leszbikus komorna még színre sem lépett…
Szóval komolyan: tényleg egy ilyen pubertásos tinédzsereket megcélzó forgatókönyvvel kell nekiállni a „reprezentatív” magyar történelmi sorozatnak? Persze azonnal beindult a pro és kontra verseny: a gyermekvédelemtől kezdve a „művészi szabadság” védelmezéséig. Például: „A Hunyadi-sorozatban ráadásul minden kifogásolt [erotikus] jelenetnek helye van, szerepe és értelme, a történet szempontjából minden tett és cselekedett indokolttá válik – egy későbbi jelenetben. Öncélúságot keresni ebben nagyjából annyit jelent, mintha azt kérnénk számon, hogy kétszer kettő miért négy?” – írja F. Tóth Benedek („Zsoldos Péter-díjas író, az Index főszerkesztő-helyettese, a kultúra rovat vezetője”!!! – https://index.hu/kultur/2025/04/14/hunyadi-sorozat-film-streaming-tv2-gyermekvedelem-jog-oncelu-abrazolas-meztelenseg-testiseg-kritika/). „Mindnek”? Tényleg? Kivétel nélkül? De ha ez a vélemény, akkor a mindből (ami sok-tucatnyira rúg) azért egyet-kettőt akár meg is lehetett volna említeni, kockáztatva az ex catedra fensőbbségét…
És sorjázhatnak az észrevételek: a beszédmód olyan, mintha egy Momentum-párttaggyűlést kaptak volna kameravégre… nagyjából ugyanazon a szellemi szinten is marad. És a szereplők: például Zsigmond király egy öregedő ripacs, mintha egy kicsit kapatos vándorszínész alakítaná Szent István utódját egy dualizmuskori vándorszínház deszkáin, valami félreeső falu kocsmája melletti csűrben. A fenségnek és a méltóságnak még az árnyalata sem bukkan fel benne. Szilágyi Erzsébet nagyon szép, de Rujder Vivien emberileg teljesen más karakter, mint akit alakít – szenved is rendesen. S sorolhatnánk tovább.
Aztán a dramaturgia: gyakorlatilag nincs története, egymás után következő epizódok vannak, logikai buktatók és anakronizmusok garmadáival.
Megszokhattuk már, hogy Hollywood egy kissé retardált tizenéves színvonalán gyártja jóideje a filmjeit – tényleg le kell zárkóznunk hozzájuk?
Bán Mór (irodalom)történelmet írt a Hunyadijával, szinte egymaga feltámasztva egy tetszhalott műfajt. Volt egy esély, hogy a film világában is megtörténik ugyanez, de ez az esély – beteljesülés helyett – változatlanul fennáll jelen pillanatban is. S végezetül azoknak, akik ezzel szemben a közkeletű érvet hangoztatják: „Mégis mennyien nézik hetente!” – jusson eszükbe, mennyien nézték annak idején Isaurát!