Magyarország 1956-ban nem akarta megúszni a vért. Azért nem, mert az abszurd, ostoba és brutális kommunista diktatúra már előzőleg sem spórolt a magyar vérrel.
A szabadságért a „pesti srácok” az életüket adták, ahogyan az országban sok helyen máshol is a forradalmárok. Igen, 1956-ban odavágták a benzinespalackot a ruszki tankoknak, és odapörköltek a magyar kollaboráns, kommunista egységnek. Nem Nagy Imrétől lett 56 „ötvenhat”, hanem a pesti srácok fegyveres harcától – s utánuk pedig a magyar vidék csendes forradalmától. Nem a Petőfi Kör működése jelentette a forradalom kezdetét, hanem az, amikor Szegeden megalakult Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetsége, a MEFESZ, és amikor Miskolcon és az Egyesült Izzóban megalakultak az első munkástanácsok. Nem a kommunizmus „reformja”, hanem a radikális forradalom volt, ami egycsapásra megszüntette a félelmet, megteremtette az összefogást és a semmibe lökte a diktatúrát. „Kossuth-címer, déli harangszó, március 15.: jelképei ezek a nemzeti létében megújhodó magyar nemzetnek.” – írta a Hétfői Hírlap 1956. október 29-én, és a fegyveres forradalmárok szabadították ki Mindszenty József hercegprímást is.
Van, amikor fegyver nélkül nem megy. És van, amikor fegyverrel már nem megy. Mi, magyarok megtanultuk, hogy hogyan várjuk ki a megfelelő pillanatot. 1956 után 33 évvel kimúlt a kommunista Népköztársaság, és az első szabadon választott országgyűlésünk első törvényében rögzítette: „1956 őszének magyar forradalma megalapozta a reményt, hogy létrehozható a demokratikus társadalmi rend, és hogy a haza függetlenségéért semmilyen áldozat nem hiábavaló. A forradalmat követő megtorlás visszahelyezte ugyan a régi hatalmat, de nem volt képes kiirtani a nép lelkéből 1956 szellemét.”
1956-ot pedig nem lehet összehasonlítani a tőlünk keletre dúló, mai ukrajnai háborúval.