Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Ipolyi Arnold (1823–1886)
Ipolyi Arnold 1823-ban született Ipolykeszin mint Stummer Arnold. Apja Hont vármegye főszolgabírája volt. Ő maga 13 éves korában kerül Esztergomba papnövendéknek, majd Nagyszombat és a bécsi Pázmáneum következik. Hazatérve elvállalja Mednyánszky Alajos királyi kincstárnok fiának nevelését – vele együtt utazgat bel- és külföldön, a családi kastélyban pedig műveli magát a báró gazdagon felszerelt könyvtárában. Mednyánszky Alajos nevéhez fűződik a Malerische Reise auf dem Waagflusse in Ungern (Festői utazás a Vág völgyében Magyarországon), az egyik legszebben illusztrált magyar könyv, ami valaha nyomdából kikerült, illetve Erzählungen, Sagen und Legenden aus Ungarns Vorzeit (fordítása: Elbeszélések, regék s legendák a magyar előkorból, 1832) – mindkettő németül íródott, de szerzőjük a fiához már magyar nevelőt szerződtetett. A fiú – Mednyánszky Dénes – geológus lett, sokat tett a selmecbányai bányászatért, s akadémiai taggá is beválasztották.
Ipolyit 1847-ben szentelik pappá. Papi hivatása mellett művészettörténeti és vallástörténeti tanulmányokkal foglalkozik, 1858-tól az Akadémia levelező, s rövid három év múlva rendes taggá választotta munkássága elismeréséül. Folyamatosan halad az egyházi ranglétrán, illetve újabb és újabb tudományos társulatokban tevékenykedik. 1869-től a pesti papnevelés egyik irányítója, egyházi pályafutásának megkoronázása pedig 1886-os kinevezése nagyváradi püspökké – ezt a tisztét még fél évig sem láthatta el: szélütés végzett vele 1886. december 2-án.
Ipolyi neve a köztudatban összeforrott a mitológiájával – de erről később.
Életében – s talán mondhatni, az utókorban is – szerteágazó munkásságának legelismertebb része a művészettörténeti stúdiumai voltak. Említsünk párat ezek közül: A magyar Szent Korona és a koronázási jelvények története és műleírása (az Akadémia kiadása, 1886, folio méret, fametszetes illusztrációkkal és 4 színes litográfiával, könyvészeti műremek). A besztercebányai egyházi műemlékek története és helyreállítása (1878, MTA); A deákmonostori XIII. századi román basilika (1860, MTA); Az egri megye sz. János apostol s evangelistáról nevezett régi székesegyháza az egri várban (1865, Eger, Érseki lyceum). Kötetben összegyűjtött ilyen tárgyú írásai: Ipolyi Arnold magyar műtörténelmi tanulmányai (1873, Ráth Mór kiadása, több mint 500 oldalon). S még hosszan lehetne sorolni kisebb művészettörténeti tanulmányait, publikált előadásait.
Írt persze kifejezetten köztörténeti, sőt irodalomtörténeti témájú, kisebb-nagyobb műveket is: Veresmarti Mihály XVII. századi magyar iró élete és munkái. Korrajz a hitujitás idejéből. I–II. (Házi Könyvtár, Szent István Társulat, 1875, majd 700 oldalon); Bedegi Nyáry Krisztina 1604–1641, a Magyar Történeti Életrajzok sorozatában 1887-ben; Beszterczebánya városa műveltségtörténeti vázlata (Athenaeum, 1974); A magyar hadtörténelem tanulmánya (Athenaeum, 1979), s még sorolhatnánk.
Korát megelőzően kezdett foglalkozni a népi folklór hagyományaival, ennek eredménye a – halála után évtizedekkel, Kálmány Lajos által sajtó alá rendezett Ipolyi Arnold népmesegyüjteménye, a kiváló Magyar népköltési gyűjtemény sorozatban (Athenaeum, 1914.) S ez már át is vezet minket a mitológiájához. A mesegyűjtemény előszavában ezt írja a sorozatszerkesztő, Sebestyén Gyula:
„A »Magyar Mythologia« 1854-ben jelent meg. E nagy eseményt minden oldalról ünnepelték. Csak a következő esztendőben akadt egy súlyos szavú ünneprontó Csengery Antal személyében. 1855. június 11-én megtartott akadémiai székfoglaló előadásában, mely nyomban a nagy nyilvánosság előtt is megjelent az 1855. évi Budapesti Hirlap tárczasorozatában, pálczát tört Ipolyi mythologiai módszere felett. Elitélte, hogy a kitünő német mester [Jacob Grimm] nyomán megfelelő irodalmi előmunkálat nélkül és megfelelő nyelvtörténeti, összehasonlitó nyelvészeti, néprajzi, vallástörténeti és kútfőkritikai ismeret nélkül végezte el azt a nagy munkát, melynek eredménye minden hibája daczára is a magyar mythologiai kutatásnak gazdag és nélkülözhetetlen tárháza marad. (…) Csengery elismeri, hogy a keresztyén hitre tért pogány népek a hagyományban még évszázadok mulva is meg tudják őrizni mythoszi emlékeiket. Ezért hangsúlyozza, hogy »a Grimm-testvérek a mesék és mondák stb. gyüjtését tűzték feladatul mindenek előtt«. Példájuk a gyüjtés ügyét egész Németországban felvirágoztatta és a néphagyomány tanulmányozása terén is gazdag irodalmat teremtett. Mivel nálunk ilyen előkészület nem történt, Csengery elégületlenül teszi szóvá: »Ipolyi úr munkájában folyvást hivatkozik a gyüjteményében levő mesékre, mondákra s egyéb efféle adatokra. Miért nem sietett azokat mindenek előtt közrebocsátani? Ha ezt teszi, nemcsak magának több ideje marad azoknak egybevetésére: hanem más irók figyelmét is e tárgyra fordítván, némi buzgóságot sikerül vala élesztenie hasonló gyüjtések körül; az előszavakban és kritikákban talán eszmecsere is fogott támadni, ami előkészítette volna utóbbi nagyobb munkájának mind megértését, mind kelendőségét. – Késő tanács! mondja Ipolyi úr.«”
Ebből azonnal levonhatunk néhány következtetést: először is, hogy a tudományosság másfél évszázaddal ezelőtt is szekértáborokra oszlott, s egyik választóvonal az „outsiderek” és a „céhbeliek” közt húzódott. Továbbá a mások munkája iránti jóindulat és megbecsülés is hasonló volt a maihoz. Harmadrészt viszont sárga irigységgel gondolhatunk arra az aranykorra, amikor Budapesti Hirlap akadémiai székfoglaló előadást hozott le „tárczasorozatban”…
Nem tisztünk megítélni Ipolyi Mythologiáját, semmiféle alapunk sincs rá. Az viszont bizonyos, hogy ilyen terjedelemben, ilyen alapossággal és ilyen szerteágazóan ő foglalkozott először a témával. S hogy egyáltalán lehet-e „tudományosságot” számon kérni olyasfajta témában, mint ezer évvel ezelőtti nemzetünk hitvilága – amiről jószerivel egyetlen árva írásos emlék sem maradt –, az azért erősen kétséges. Későbbi évszázadok emlékeiből kell kihámozni, mi az „eredeti”, s mi rakódott rá. Ehhez képest még a nyelveredet vizsgálata is „egzakt tudománynak” tűnik, pedig arról is sikerül másfél évszázada jókat vitázni (gyakran máig is hasonló hangnemben, mint anno Csengery).
Engedtessék meg egy kissé talán frivol példa: mikor Freud a századfordulón hasonló témákat kezdett boncolgatni pszichoanalitikus módszerrel, s ezért nem kevesen ünnepelték. Aztán mikor Róheim Géza az ő nyomdokain járva ugyanehhez nyúlt magyar vonatkozásban, azt sem érte ily lesújtó bírálat, mint a fiatal Ipolyit. (A Mythologia megjelenésekor 31 éves volt!)
S hogy az azóta eltelt időben „tudományos” módszerrel mit sikerült igazabbat mondani a kereszténység előtti magyar társadalom hitvilágáról, arról azért hosszan lehetne vitatkozni.
Azért az utókor részben hálásabb (is) volt: Zajti Ferenc – mintegy a saját köteteinek „farvizén”, újból kiadta Ipolyi munkáját 1929-ben, ami már akkor is könyvritkaságnak számított. Majd évtizedekkel később megjelent reprintben 1987-ben, Hoppál Mihály tanulmányával, ma pedig könnyedén hozzáférhető a net-en.