Az 1918. december 1-i gyulafehérvári nagygyűlésről és azokról a hetekről, hónapokról már elég sokmindent tudunk. Hogy a Károly-rezsim biztosított MÁV különvonatokat; hogy a román nemzetőrségeknek ugyanígy fegyvert és lőszert osztottak; hogy a román nagygyűlés nem volt reprezentatív és nyilván nem volt egyenlő egy népszavazással; és végül, hogy volt az erdélyi magyarságnak is egy nagygyűlése, Kolozsváron.
Ugyanakkor még mindig nem látjuk eléggé tisztán, hogy milyen folyamatok vezettek el idáig. S talán nem látjuk azt sem eléggé pontosan, hogy Nyírő József „Néma küzdelem” című regénye nem valamiféle sovén, népieskedő feudál-fasiszta romantikus író képzeletvilága, hanem maga a nagybetűs Valóság volt. Sajnos. Mindennek alátámasztására az alábbiakban közlöm Kós Károly beszámolóját az ASTRA (Asociația Transilvană pentru Literatura Română și Cultura Poporului Român – Erdélyi Egyesület a román irodalomért és a román nép kultúrájáért) 1911-es, soron következő, évenkénti nagygyűléséről. Az 1861-ben alapított kultúregyesület valójában a román nemzeti ébredés és az összetartozás-tudat egyik keltetője volt, és legfőképpen a román szeparatizmus és az irredenta hangulat melegágya. A gyűlés helyszínéül szolgáló Balázsfalva szimbolikus értékű volt: 1848-ban itt gyűléseztek a románok, s hoztak határozatot nemzeti követeléseikről – amely mozgalomnak végül is véres polgárháború lett a közvetkezménye Erdélyben, sok-sok ezernyi magyar polgári áldozattal, és talán tizedannyi román veszteséggel. Bár az ASTRA éves közgyűléseit többször is tartotta Balázsfalván az 1914-ig terjedő időszakban, nem minden évben volt ez az összejövetel helyszíne. Az ASTRA 1911-ben a taglétszámát tekintve a zenitjére ért, jóllehet, a háborúig hátralevő években még további fiókokat tudott létrehozni, némileg csökkenő taglétszám mellett.
Erdélyi reggel: kilátás a Székelyabodról Makfalvára menő útról (a szerző felvétele)
Kós Károly 1911. szeptember 4-én írt beszámolót a balázsafalvi román nemzeti gyűlésről, amely levelet a Budapesti Hírlap két nappal később közölte le. A levélben az elkeseredés néha igaztalan és erős kijelentésekre is késztette: olyanokra például, hogy a magyarországi társadalomtól már nem várnak semmit, vagy hogy a Német Császárság uralta Poznan (Posen) vidékén lengyeleknek tilos, hogy földbirtokuk legyen. (A többi külföldi példában annyiban persze igaza van, hogy a korabeli Európában szó sem volt olyan nemzetiségi törvényekről, mint a Magyar Királyságban. Sőt, épp ellenkezőleg…) Ezeket szükségesnek tartottam jelezni, azonban néhány más, a lényeget talán már szinte maga alá temető kitétellel együtt kihagytam. Kós elkeseredését azonban fontosnak gondoltam mutatni, ezért maradt a szövegben a meglehetősen durva hasonlat az anya életét a magzat élete árán megmentő orvosról… Benne maradt az a megállapítása is, miszerint a magyarországi – tehát nem az erdélyi! – sajtó nem foglalkozott jelentőségéhez képest a balázsfalvi gyűléssel; ez sem teljesen igaz, viszont amit a sajtó „egy részéről” ír, az nagyon is találó.
Következzen tehát a levél:
Mélyen Tisztelt Szerkesztő Uram!
Ha én itt Erdélyben magyar pap volnék, akkor a tegnapi vasárnapon prédikációm textusát Dávid zsoltáraiból választottam volna: „Uram, mily nagyon megsokasodtak az én ellenségeim! Mily sokan vannak az ellenem támadók.” (3. zsoltár, 2. vers) Mert én láttam az Astra gyűlését, és erdélyi magyar népemnek szerettem volna beszélni a balázsfalvi napokról. Láttam azt az ünnepet és tudom, hogy az ott Erdély oláhságának győzelme volt rajtunk. Beszélnek az ellenségeinkről az én népemnek, de nem szidnám őket, és nem kicsinyelném az ő munkájukat. Mert láttam Balázsfalván seregleni hatezer romániai urakat és asszonyokat, és országunk minden szegletéből főpapokat, tanárokat, birtokosokat, ügyvédeket és képviselőket, szegény prédikátorokat és dászkeleket, iparost, kiskereskedőt és pórnépet; egy egész társadalmat.
Ez a sok különböző ember mind lelkesedésből, saját jószántából jött oda, nem inni, nem mulatni, csak lelkesedni, csak tanulni, vezéreit meghallgatni, hogy szavukat szívébe vésve, újabb tíz esztendőre való munkakedvet, nemzeti gondolatot vihessen haza az otthon maradtaknak. Ezt mi magyarok nem tudjuk utánuk csinálni!!!
Mi erdélyiek már fáradtak vagyunk; a magyarországi közvéleményt pedig most nem érdekli a magyarság sorsa. De fontos az ott mostan, hogy piszkálódásból élő újság terjesztheti-e szabadon a mocskot a magyar nép között a sajtószabadság szentségének védelme alatt vagy sem. A sajtó a közvéleménynek hű tükre: a balázsfalvi napok idején a fővárosi lapok közöltek néhány cikket az Astra gyűlésről (igaz, hogy egyrészüké, még tekintélyes napilapoké is, roppant téves és furcsa volt), de hamar végeztek vele, és ma már vígan tovább csépelik az obstrukció ócska szalmáját. De mi nem térhetünk oly könnyen és oly hamar napirendre; mert elvégre ez a játék a mi bőrünkre megy. Közvetlenül a miénkre, de végeredményben az egész magyarságéra.
És mi tanulni is akartunk ott Balázsfalván, mert nagyon nagy szükségünk van immár erre, és lehetett is ott tanulni sokat az oláhoktól… Láttunk egy hatalmas nemzetgyűlést, hallottunk halálosan komoly beszédeket. De nem láttunk pózolást, nem hallottunk frázisokat. Ez az egyik tanulság. Láttunk ott egy hadsereget: nemzeti hadsereget. Mert ez a gyülekezet nem Janku és Axentye hordája többé, ez nem támad ellenünk kaszával és faágyuval. És nem fog többé Bécs szolgálatába állni. Ez itt már nemzet, mely öntudatos munkával, pénzzel és kultúrával szerelte föl magát. Ez a másik tanulság.
Láttuk azt, hogy az odasereglett nép milyen áhítattal szívta magába vezérei tanítását, milyen lelkesedéssel hallgatta a sokszor unalmas beszédeket, hogy meg volt elégedve mindennel, amit kapott, nem kritizált semmit, de fizette örömmel filléreit az Astrának. És nem volt ott rendetlenség, nem volt ott szó politikáról, nem volt ott izgatás; száraz számadatokat hallottunk, száraz tényeket soroltak elő a szónokok nyugodtan, majdnem unalmasan.
És az volt a benyomásunk, hogy ez volt az utóbbi esztendők egyik legnagyobb politikai eseménye, ez volt a legveszedelmesebb nemzetiségi politikai izgatás. Ez a harmadik tanulság.
Néhai nagy újságírónk, magyarságunk ideáljaiért utolsó leheletéig harcoló Beksics Gusztáv megjövendölte egykoron – nem is olyan régen – hogy mihelyst az erdélyi oláhság kultúrailag, vagyonilag és társadalmilag konszolidálódik, abban a pillanatban kérdéssé válik a magyar Erdély léte. Ma, az Astra gyűlése után tudhatjuk – ha csak el nem fedtünk szemünket, be nem dugtuk fülünket –, hogy a vagyonilag, társadalmilag, sőt kultúrailag is szervezett oláh társadalom Erdélyben készen van. Ez a társadalom tisztában van erejével, céljaival, ez a társadalom fegyelmezett, fanatikus és idealista.
Ez a társadalom: nemzet.
Olvasom a zsoltárokat: „A mi útjainkban most körülvettek minket és csak azt figyelik, mikor teperhessenek a földre.” „Hasonlóak a prédaleső oroszlánhoz és a barlangban ülő oroszlánkölykökhöz.” (Dávid 17. zsoltár 11-12. vers)
Ez az oláh társadalom annyira természetes ellenségünk, hogy ezt sem szép szóval, sem erőszakkal a magunk részére nyerni nem tudhatjuk. Amit állam és társadalom erre a célra áldoz, az teljesen haszontalan munka és erőpocsékolás. Az erdélyi oláh a maga jószántából magyar nem lesz soha. A magyar nyelv megtanulására sincsen szüksége – hiszen nekünk, erdélyi magyaroknak sokkal inkább szükségünk van az oláh nyelv tudására. Inkább francia és német nyelvekre tanítják gyermekeiket. De a magyar állameszme részére sem hódíthatjuk meg az oláhságunkat többé, amióta tőszomszédunk a szabad, nemzeti és hatalmasan fejlődő Románia.
Mai helyzetünk az, hogy a zárt sorokban, egységes vezetés alatt és öntudatosan előrenyomuló oláhsággal szemben az erdélyi elszegényedett, fáradt és reményvesztett magyar társadalom lépésről-lépésre, lassan de folytonosan kénytelen visszavonulni minden téren. Sorsunkat előre látjuk, és csodára nem számíthatunk. Mi magunk gyöngék vagyunk, és segítségünkre nem jön sem a nagymagyarországi társadalom, sem az államhatalom.
[Az államhatalomnak] kötelessége volna minket legalább segíteni, ha már nem vállalja a teljes védelmet. Kötelessége volna minden eszközt, minden fegyvert a mi részünkre szolgáltatni és oláhjainktól minden eszközt és minden fegyvert elvenni, mellyel nekünk árthat. Ezt nevezhetjük jogtalanságnak, nevezhetjük embertelenségnek, jogállamban nincsen is ez helyén. De az orvos is megöli a magzatot, tehát gyilkol, amikor arról van szó, hogy vagy az anya vagy a gyermek maradjon életben. […] De nemzetiségeink kultúráját milliókkal segíti a magyar állam – méltányosság címén…
… E héten Kolozsvárott ünnepi közgyűlést tart az EMKE. Hatszáz vendég jelentkezett eddig, és a város aggódik, hogy hol helyezze el ezt a sok embert. Balázsfalván – a 2500 lakosú faluban – 6000 embert láttak szívesen vendégül három napig – a román kultúra nevében. Kolozsvárott – a 60.000 ezer lakosú városban – 600 vendég gondot okoz – a magyar kultúra nevében. Ehhez – úgy gondolom – nem kell kommentárt fűznöm!!!
Majdnem minden évben tartunk Erdélyben székely-kongresszust; melynek eredménye mindenkor egy-egy memorandum – de sikere egyiknek sem volt. Azt hiszem, már meg is unták a minisztériumok az erdélyi magyarok ügyeit – el is olvasni. A székelyek segítségére miniszterileg Sepsiszentgyörgyre telepített „Hitelbank” akár be is csukhatja a boltját – semmi dolga sincsen. Ma is olcsóbb a Transilvania, az Albia meg a szebeni bank pénze, mint a magyar pénz. És éppen a múlt héten árverezték el a kolozsvári Nemzeti Színház alapítványi birtokát; a magyar kultúrminiszter asszisztenciája mellett, – az oláhok vették meg. Ehhez sem kell kommentár.
Hát tessék Kolozsvárra jönni EMKE gyűlésre.
[…]
Ha magyar pap volnék, jövő vasárnap a következő textusról tartanék prédikációt: „A szívem remeg, elhagyott az erőm és az én szememnek világa kialszik.” „Barátaim és szeretteim elfordultak tőlem az én csapásomban, és az én rokonaim is elhúzódnak tőlem.” (Dávid 38. zsoltár, 11-12. vers).
Hazafias tisztelettel: Kós Károly
Kalotaszeg, 1911. szeptember 4.