Amióta a magyar állam fennáll, eddig két ízben volt a magyar állam vezetője esélyes arra, hogy Európa meghatározó államférfija legyen. Természetesen Luxemburgi Zsigmondról és Hunyadi Mátyásról van szó. Szóba jöhetne még Árpád-házi Szent László is, akit utólag hírbe hoztak az első keresztes hadjárattal – ennek a valóságalapja azonban igencsak kétes. Ráadásul egy keresztes hadjárat vezetése, jelentsen az bármekkora megtiszteltetést, mégsem egyenlő a korabeli Európa legnagyobb presztízsű uralkodói címével, a német királyi és a római császári címmel.
Luxemburgi Zsigmond uralkodása kétoldalú. Egyrészt lelkiismeretesen igyekezett legfontosabb hatalmi bázisa, Magyarország védelméről gondoskodni; másrészt nem vált úgy magyarrá, mint ahogyan Károly Róbert azzá vált. Törekvései szélesebbnek tűnő horizontok felé húzták: jószerivel életének döntő hányadát a Német-Római Birodalom feletti uralom megszerzése kötötte le. Valahol tragikus, hogy csak élete végén sikerült a római koronázáson a némi csalással megszerzett német királyi cím mellé a császári címet is felvennie. Pedig jószerivel egész Európával tárgyalásban állt: személyesen utazott Aragóniába és Angliába, udvarában – már ahol éppen tartózkodott – állandóan jöttek-mentek a követek. Sikerült felszámolnia a nagy nyugati egyházszakadást és hosszas próbálkozás után pacifikálnia a huszitizmust – ezzel még száz nyugodt évet biztosított a katolicizmus számára a mozgolódó nacionalizmusok korában. Azonban Zsigmond nem hagyott maga után örököst, hiszen az utódnak kijelölt vő, Habsburg Albert két éven belül elhalálozott, és nem is mutatott olyan ambíciókat, mint Zsigmond. Zsigmond összességében olyan örökséget sem, hagyott, ami érvényes lett volna későbbi korokban is. Pontosabban… egyvalami mégiscsak volt a politikai hagyatékában. Erre még röviden visszatérünk.
Mátyás királyunk öröksége viszont nagyon is gazdag. Szokás őt a magyar szuverenitás kiteljesítőjének, védelmezőjének és helyreállítójának tekinteni. Ez nagyon is rendjén van, mivel elsődlegesen ezt az uralkodót tiszteljük benne – a már akkor is túlerejű török nem tudott és talán nem is akart átfogó támadást indítani a Magyar Királyság ellen. Másfelől Mátyás visszaszerezte a szuverenitásunk jelképét, a Szent Koronát, s az ország területi épségét is helyreállította: a Habsburg próbálkozásokat a Dunántúlon leszerelte, a Felvidékre befészkelődött cseh zsoldosokat pedig hódoltatta. Első körben tehát valóban, egyik nagy nemzeti királyunk Mátyás.
Szokás a törökkel szembeni közép-európai összefogás egyik előfutárának is tekinteni – olyasvalakinek, aki megkezdte a közép-európai hatalmi konglomerátum kiépítését (meghódítását), de művét nem tudta befejezni. Morvaországi, sziléziai, ausztriai, stájerországi és boszniai foglalásai valóban abban az irányba mutatnak, hogy egy komoly ország-közösség kialakítása állt törekvései középpontjában. Ilyen szempontból korábbi „közép-európai” királyaink, IV.Béla és különösen is Anjou Lajos mellé állítható, jóllehet, az utóbbi kettő a Balkánon is igen aktív volt, ami Mátyásról talán kevésbé mondható el.
Mátyás azonban talán ennél is többet akart. Tényleg megállt volna Közép-Európánál, ha a Német-Római Birodalom trónjáért vívott küzdelme sikerrel jár? Mátyás vélhetően az első és eleddig az egyetlen olyan „saját” uralkodónk – talán Anjou Lajos mellett – aki jó eséllyel pályázhatott volna az egész európai világ, a kereszténység legfőbb urának informális titulusára. Nem véletlenül írtam „sajátot” – Zsigmond mégiscsak külföldről érkezett Magyarországra, az európai viszonyrendszerben viszont családja révén „bennfentes” volt; Mátyás viszont éppen fordítva, mindkét tekintetben. Mégis, Mátyásnak Zsigmond egyik példaképe lehetett – éppen az európai lépték miatt.
Mátyás szövetségi rendszere így is igen kiterjedt volt, s ezáltal tulajdonképpen a szuverenitás magasabb fokát gyakorolta: vagyis a világot igyekezett vagy a saját tervei szerint átrendezni, vagy legalábbis az általa elképzelt irányba terelni. És nemcsak a saját, magyar világát, hanem jószerivel az európai világ meghatározó részét is. Hogy mindez szimplán reneszánsz hatalomvágy lett volna? Meglehet, ez is közrejátszott. Mátyás életművének ismeretében azonban kétségtelen, hogy ennél többről volt szó.
Látóköre, képességei, tapasztalatai egyaránt arra rendelték, hogy még a magyar király méltóságánál is nagyobb horizontok nyíljanak meg lelki szemei előtt. Idő előtti halála akadályozta meg, hogy az uralkodók közül Nagy Ottóhoz, Barbarossa Frigyeshez, Fülöp Ágosthoz, Szép Fülöphöz, Zsigmondhoz, V. Károlyhoz, II.Fülöphöz, XIV. Lajoshoz vagy akár később Viktória királynőhöz hasonlóan Európa meghatározó politikai személyisége váljon belőle. Míg azonban az előbbiek mindegyike egy-egy nagy és gazdag birodalom uraként érte el a „primus inter pares” méltóságát, a magyar király „hátországa” nem volt arányosan nézve ilyen hatalmi tényező akkor. Talán csak Gusztáv Adolf volt az, aki egy kisebb európai ország élén állva egy rövid, nagyon rövid pillanatig megvethette a lábát Európa politikai középpontjában.
Hunyadi Mátyás azonban mindazt, amit elért csak részben a hadseregre támaszkodva érte el. Híres Fekete Serege nélkül persze nem mozdulhatott volna tapodtat sem; de eszköztárában ugyanilyen, ha ugyan nem fontosabb volt a nemzetközi politika, vagyis a diplomácia, illetve kultúra.
Mátyásban tehát nemcsak a különlegesen tehetséges államférfit, hanem az európai léptékű politikust is tisztelnünk kell.