Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Neve – megkockáztathatjuk – nem sokat mond a nagyközönségnek, még a történelem iránt érdeklődőknek sem. Ha mégis, akkor vélhetőleg a Hunyadiak kora kapcsán – de erről később.
Fekete Nagy Antal egyidős volt a századdal, 1900-ban született Szentesen. 1925-ben végez a Budapesti Tudományegyetemen, majd egy évig kutató a Bécsi Magyar Történeti Intézetben. Hazajőve először a Nemzeti Múzeum levéltári osztályán, 1928-tól a Magyar Országos Levéltárban dolgozik. 1945 után elvesztette állását „jobboldali magatartása miatt” (copyright by Magyar Életrajzi Lexikon és Wikipédia).
S itt álljunk meg egy szóra: vajh mit takarhat ez a semmitmondó eufemizmus? Csak ’45 utáni szemszögből „helytelenül” írt, vagy „cselekedett” is valamit? Merthogy sokak akár egy-egy korábbi cikkük/könyvük miatt is elvesztették állásukat, vagy B-listázták őket. Mályusz – korábbi mentora – így ír erről érintőlegesen a Visszaemlékezéseiben: „Ugyanakkor pedig a nem régen nyilas párti Fekete Nagy Antal ott volt a [Domanovszky születésnapjára] meghívottak között. Válaszul csak azt tudtam mondani, hogy kollégáink hozzásegítenek bennünket megismerésükhöz, amikor a kommunista pártnál védelmet kereső Fekete Nagyot nálamnál többre értékelik.” Illetve: „Egykori antiszemitizmusa és nyilas radikalizmusa sok ellenséget szerzett neki. Élükön az engesztelhetetlen Léderer Emmával, akinek gyűlöletét nem tudta hatálytalanítani azzal sem, hogy mindjárt, amint hazatért Nyugatról, belépett a kommunista pártba. Állását elveszítette, úgynevezett özvegyi nyugdíjat kapott. Felesége elhagyta, valahol Törökbálinton húzódott meg. Keservét italba, egykori ambícióit a Zsigmondkori Oklevéltárba ölte bele.” (Magyarán: azért többé-kevésbé „svarcban” foglalkoztatták a Rákosi-korban is, hála oklevéltani ismereteinek.)
Mindezek ellenére 1956-tól 1966-ig, nyugdíjazásáig ismét a Magyar Országos Levéltár levéltárosa volt. 1969-ben hunyt el Budapesten.
Akkor lássuk a munkásságát!
26 éves korában jelenik meg első önálló írása, A magyar-dalmát kereskedelem, ezután egy forrásközlés, A Petróczy levéltár középkori oklevelei. Majd ez első igazán jelentős munka, a Mályusz-féle népiségtörténet iskolájához tartozó A Szepesség területi és társadalmi kialakulása (370 oldalon, a címlap szerint az MTA és az Országos Levéltár „támogatásával” – akármit is jelentett ez). Mályusz így ír erről: „1934 elején napvilágot látott egy 377 oldalas kötet formájában A Szepesség területi és társadalmi kialakulása. Úgy éreztem, mintha nekem sikerült volna túlhaladnom önmagamon a kötetnek a Turóc megyét kétszer felülmúló terjedelmével, a felhasznált középkori oklevelek lényegesen nagyobb számával. Amit jelez, hogy az én 1060 kiadatlan darabommal szemben Fekete Nagynak hatezret sikerült összegyűjtenie, és nem utolsó sorban a többszínű térképmelléklettel, amely a település folyamatát hasonlíthatatlanul áttekinthetőbbé tette, mint amennyit disszertációm szerény kivitelű vázlataival az nekem sikerült.” (Nagy szó Mályusztól, hogy fiatalkori főművét, a Turóc megye kialakulását – amellyel „berobbant” a magyar történettudományba – ilyen kontextusban említi egy kezdő történész munkájával összehasonlítva.)
Ezt követte Teleki József A Hunyadiak kora Magyarországon című monumentális munkának az utolsóként kiadott, az eredetileg Csánki Dezső által 1890-től 1913-ig publikált Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában című helytörténeti rész negyedik kötete 1941-ben: Trencsén vármegye (400 oldal). S ezzel 90 év alatt sikerült – ha nem is befejezni –, de lezárni a Teleki által kezdett hatalmas munkát.
A szovjet megszállást követően természetesen egy sor sem jelent meg a nevével haláláig. Pedig nem tétlenkedett. Állítólag szinte páratlan oklevéltani ismereteinek hála a Rákosi-korszakban is dolgozhatott: a Zsigmondkori Oklevéltár elkészítésénél működött közre, természetesen névtelenül, „négerként” (hogy ezt a XX. századi irodalomtörténetből ismert terminus technicust alkalmazzuk). Hallgassuk meg ismét az oklevél-kötetsorozat első szerkesztőjét, Mályusz Elemért: „Mivel más elfoglaltsága ekkor még nem akadt, minden idejét a Zsigmondkori Oklevéltárra fordította. Vállalta, hogy a kijelölt oklevelek nyers kivonatait elkészíti számomra. A legfontosabb volt, hogy havi 500 forinttal díjazva Fekete Nagy rendszeresen foglalkozhatott oklevélkivonatok készítésével.” Jegyezzük meg: ez akkoriban nem kevés pénz volt, főleg egy állástalanított történész számára.
A Magyar Életrajzi Lexikon szerint „utolsó, befejezetlenül maradt műveit, az 1514. évi parasztháború okmánytárát és monográfiáját halála után, átdolgozott formában jelentették meg.” Újabb szép eufémizmus: a Parasztháború 1514-ben címet kapott kötetet Barta Gábor – később szép karriert befutó marxista történész – jegyzi társszerzőként. Szép teljesítmény, mivel Fekete Nagy halálakor Bartha 26 éves volt, a kötet megjelenésekor, 1973-ban 30. Hogy milyen lehetett Fekete Nagy eredeti munkája, s megvan-e még valahol a kézirat, azt nem tudni. Ami az aczéli kultúrpolitika vegykonyhájából kikerült, azt jellemzi a Hadtörténelmi közlemények recenziója: „Csak elismeréssel szólhatunk a Gondolat Kiadó munkájáról. Szép illusztrációs anyaggal, s ami még fontosabb, jó térképekkel gazdagította ezt az értékes munkát, amelyet méltán tekinthetünk a magyar marxista történetírás új, jelentős eredményének.” Ha cinikusan nézzük, azt mondhatjuk, hogy végül is sikerült Fekete Nagy „átöltözése”: kisnyilas-történészből jó marxista történész lett posthumus. Hogy miféle emberi tragédia húzódott a háttérben, az ennyi idő távlatából kívülállóként megítélhetetlen – de megkockáztatható, hogy ennek csak egy apró szegmense volt egy történettudós sokéves munkájának halála utáni elorzása. (Ami még csak nem is egyedi eset, láttunk pár ilyet.)
S hogy egy kissé derűsebbre vegyük a befejezést, idézzünk Mályusz emlékiratából – a nem kevés ott szereplő negatívum mellé – egy jelentéktelennek tűnő, de mélyen emberi részletet Fekete Nagy Antalról: „Egy-egy érdekesebb oklevél, akár szereplőinél, akár tárgyánál fogva tűnt ilyennek, valósággal extázisba hozta. Kedvelt jelzője egy oklevél tartalmának jellemzésére a »szép« kifejezés volt. Találóan, mert valóban esztétikai élvezetet érzett a sablonostól eltérő szövegek olvasása közben.”
(A szerkesztő megjegyzése: az alábbi, 1951-es önéletrajzi részlet talán segít megmagyarázni Fekete Nagy Antal – egyébként nem túl jelentős – nyilaspárti szereplését: „Mint a szociális nyomorban felnőtt, a fajtájához mindenkor ragaszkodó parasztszármazású egyén a szociális és gazdasági kérdések megoldását keresve jutottam el a nemzeti szocialista mozgalomhoz és léptem be a nyilaskeresztespártba. […] Irodalmi munkásságomban a pozitivista iskolán nyugvó, a magyar érdekeket szem előtt tartó tárgyilagos történetszemlélet vezetett, melynek során nem egyszer szembeszálltam a náci beállítottságú német tudomány állításaival és pellengéreztem ki a túlzásokba tévedt náci beállítottságot és kisajátító törekvést.” Mindezzel nem menteni kívánjuk a totalitárius eszméket hordozó magyar náci párthoz beálló tudós eltévelyedését, mindössze a hátteret szerettük volna felvillantani. Ettől azonban Fekete Nagy még komoly tudós; ahogyan pl. a német szociológia nagy alakjai közé tartozik pl. Hans Freyer is, aki a német biztonsági szervek részére készített feljegyzéseket 1938-1944 közötti budapesti működése során. Az önéletrajzi részleteket közli: Kövér György: „Puha” források – „kemény” tények. Naplók és visszaemlékezések a társadalomtörténetben, in: Soproni Szemle, 2017/3)