Az első világháború során a Központi Hatalmak közé tartozó Oszmán Birodalom segítségére mind a Német Császárság, mind pedig az Osztrák-Magyar Monarchia küldött egységeket. Ezek a katonai alakulatok elsősorban a Szentföldön harcoltak, majd a nagy visszavonuláskor Szíriában folytattak utóvédharcokat. 1918 szeptemberében a jól felkészült antant erők áttörték a palesztínai frontot és néhány nap alatt felsodorították a török védelmi vonalakat. A törökök mellett a német illetve a császári és királyi alakulatok is nehéz körülmények közepette vonultak vissza, miközben a történelem egyik utolsó nagy lovassági hadművelete zajlott: az ausztrál és a brit-indiai lovasság az arab gerillákkal karöltve kíméletlenül üldözte és mészárolta a Központi Hatalmak hátráló erőit. Szíria eleste után az Oszmán Birodalom az Égei-tengeren fekvő Mudrosz kikötővároskában október 30-án fegyverszünetet kötött, amely a következő napon lépett életbe. A fegyverszünet értelmében a német illetve a császári és királyi csapatoknak egy hónapon belül el kellett hagyniuk az Oszmán Birodalom területét; akinek ez nem sikerült, azt a nemzetközi hadijog értelmében internálták (volt, aki rosszabbul járt és fogolytáborba került). A többségnek persze nem sikerült a gyors hazajutás, mivel a Balkánon-, és feljebb az Isztrián és a másik oldalon Odesszában zavaros viszonyok uralkodtak. Az elaknásított tengeri közlekedési útvonalak bizonytalanok voltak és hajó sem akadt sokáig, amellyel elindulhattak volna. Így még hosszú-hosszú hetekig Konstantinápolyban – a mai Isztambulban – rekedt egy jelentős osztrák-magyar kontingens is.
A hazatérésre váró osztrák-magyar csapatok közötti zendüléseket Dr.Kemény Gyula ezredorvos naplója (Végjáték a sivatagban, Budapest, 2024, szerk.: Pollman Ferenc és Szlávik Gábor) alapján mutatjuk be.
Unrest (Zendülés). Natalia Rose festménye
„Folytak a viták a legénységi barakkokban. Az ázsiai oldalon nehezen ment a forradalmasítás. Annál inkább dolgoztak a sofőrök a Bosporus európai oldalán, a tulajdonképpeni Konstantinápolyban. Ezek a főleg nagyvárosi söpredékből kikerült, panamázó és mindig jól élő Lombroso-alakok egyik napon reggel lezárták a laktanyájuk kapuját. A bejönni akaró parancsnok Rittmeistert nem bocsátották be. Az udvaron nagygyűlést tartottak, tisztjeiket egyszerűen letették, maguk közül a legvéresebb striciket vezetőknek választották, megalakították a katonatanácsot, megválaszották a bizalmiakat. Kitűzték a vörös szalagokat, a »K« rózsát s egyéb rangjelzéseket leszedtek, szóval kész volt a sofőr szovjet. Minderről a többi csapatokat hasonló cselekedetre buzdítva értesítették, s aztán megfogalmazta az újszülött intézmény a 20-22 pontból álló nagyhangú kiáltványát, felsorolván benne »igazságos« követeléseit.
Jellemző, hogy a követelések legnagyobb része több fizetésre, nagyobb zsoldra, jobb étkezésekre s ezekkel szemben úgyszólván semmiféle kötelezettségre, semmi termelőmunkára, de annál nagyobb »szabadságra« vonatkozott. A »nagyobb szabadság« alatt örökös kimenőt, teljes fegyelmezetlenséget és munkakerülést értettek. Mivel pedig a »nagy szabadság« a fejükbe szállt, az utcán járókelőkkel is »öntudatos proletár módra« viselkedtek, mindenkibe belekötöttek, s itt is, ott is »kommunizálni« kezdtek. Leghangosabbak, fő vezetők éppen a csehek voltak. Hanem erre már közbelépett a török hatóság. Oszmán katonaság vette körül a laktanyát, s a közveszélyesen öntudatos népséget lefegyverezték, s egyúttal kiadta a török a végső figyelmeztetést is: ha még egyszer a legkevesebb hasonló cselekedet, avagy csak ilyen irányú mozgalom adná elő magát, az egész társaságot valamelyik messze fekvő kis szigetre szállítják, s ott boldogíthatják egymást szovjet alapon. A sofőrök morogtak, de meghunyászkodtak, mert látták, hogy igazi céljukat, a pénzes kasszát el nem érhették, s tudták, hogy a török nem érti ilyen dolgokban a tréfát.
Ez volt nálunk az első bolsevikiszerű tünet. […] De aztán megint kezdődött. A sötétben bujkáló izgatók most más, sokkal veszedelmesebb irányban kezdték a fegyelmet aláásni. Elhitették a legénységgel, hogy tisztán a tiszt urak az okai, hogy haza nem mehetnek, mert a tiszt urak a magas fizetést nem akarják elengedni, azért várják egyik elsejét a másik után. […] És megint csak hol találtak ezek a maszlagok termékeny talajra? Egy olyan formatiónál, amely a háborút csak úgy végig ette-itta, lógta és henyélte a hinterlandban. Ez a gyülevész, szedett-vedett társaság kezdett szovjetről, letépendő tiszti csillagokról, tiszti gyilkolásokról, »egyenlőségről« stb. álmodozni, ahogy azt nagyon helytelenül az itteni antant lapok az orosz állapotokról megírták. […] Különböző újabb rémhírek, izgatások pár nap múlva ismét felkavarták a rendet. […] A nagy kasszát el kell venni a tisztektől és felosztani. […] A kasszát, mert ez fúrta legjobban az agitátorok oldalát, bevettük a magunk barakkjába. Közben sikerült napról napra valahogy lecsillapítani a kedélyeket, már annál is inkább, mert ennek az örökös heccelődéseknek az okozója, lelke egy színmagyar fiú – Fazekas nevű itteni kocsis volt. Eleinte még hallgattak rá az emberek, de később elvesztette a befolyását, mert közben rájöttek, hogy az öntudatos Fazekas többet volt részeg, mint józan, hogy örökösen csak a kasszát akarja megkeríteni meg a magazinokat [raktárakat]; [továbbá] lovakat akar eladni. Szinte szégyellték már az emberek maguk is, hogy egy Fazekasnak, az általa terjesztett bolond híreknek beugrottak.
Közben dicséretre méltó módon maga Pomiankowski generális [az ázsiai osztrák-magyar erők főparancsnoka] is személyesen és többször végigjárta a sátrakat, egyenkint beszélt az emberekkel, hogy nemsokára hazamennek, etc.”
Végül, 1918 januárjában a „tiszt uraknak” sikerült hajót keríteni, és kifizetni az utat a szóban forgó hadikasszából, s január közepére-végére a csapatok haza is értek.