A múlt hónap végén, augusztus 30-án rendezték Balatnbogláron Varga Béla atya, a második világháború idején kisgazdapárti országgyűlési képviselő emlékünnepélyét Balatonbogláron. Varga Béla ugyanis Balatonbogláron volt plébános, s ebbéli minőségében is sokat tett az 1939-ben és azt követően hozzánk menekült, hazájukat vesztett lengyelek méltó elhelyezéséért, segélyezéséért. Ma Balatonbogláron az egykori lengyel iskola a Magyar-Lengyel Barátság Háza. Varga Béla emlékünnepélyén egyúttal egy kiállítás is nyílt ebben a Házban, Lukasz Cieplinski lengyel katonatiszt életéről. Cieplinski ezredes az egyike volt a „Kiátkozott Katonáknak”, akik a németek elleni küzdelem után nem adták fel, hanem a másik megszálló, a szovjetek ellen is folytatták a harcot – a második világháborút követően is. Az emlékünnepélyen a Nemzeti Emlékezet Bizottság képviseletében (hiszen a NEB is támogatta a kiállítást!) beszédet mondtam, amelyet az alábbiakban adok közre.
Máthé Áron és Joanna Urbanska főhajtása a balatonboglári plébániatemplom melletti Teleki Pál szobornál (Gárdos Zoltán fotója)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
Balatonboglár egyik jellegzetessége a Várdomb. Bél Mátyás azt írta róla a XVIII.században, hogy oly kopasz, domború formájú, mint az a régi gombékszer, amelyet boglárnak neveznek. Lehet, hogy innen kapta a település a nevét? Mások persze mást mondanak, és vélhetően a szigorú tudományos vizsgálat próbáját sem állná ki ez az elgondolás. Nekem mégis tetszik. Balatonboglár ugyanis a XX. század közepén rászolgált a nevére. Valóban egy kis ékszerré vált, méghozzá a magyar-lengyel kapcsolatok fényes ékköveként ragyogott. Fényt bocsátott ki magából akkor, amikor egész Európa sötétbe borult a lengyel nemzet számára.
A Nagynémet Birodalomhoz csatolt Főkormányzóságban folyt a lengyel nemzet szisztematikus politikai és kulturális felszámolása. De folyt a fizikai likvidálás is: Auschwitzban és más lágerekben, például Stutthofban is, tömegével hajszolták a halálba a lengyel kényszermunkás foglyokat. Varsóban folyt a túszok szedése és a tömeges kivégzésük. Tegyük hozzá, a német náciknak ebbéli igyekezetükben a kezdetektől jó partnerei voltak a szovjet kommunisták.
Miután 1939-ben, az augusztus 23-i megállapodás szerint végül is közösen rohanták le, illetve szállták meg Lengyelországot, győzelmi parádét rendeztek Breszt városában. Igen, abban a Breszt városában, amelyet a pánszláv cári önkényuralom ellen harcoló magyar honvédek vettek be rohammal az első világháborúban, s amely Bresztben 1918-ban Lenin bolsevikjai békére kényszerültek a többek között az Osztrák-Magyar Monarchia képviselőivel.
De térjünk vissza 1939-be! A győzelmi parádé után a két totális diktatúra szakemberei munkához láttak. Először is Zakopáne városában titkos konferencián vitatták meg a lengyel nemzet felszámolásának mikéntjét, majd megindultak az elhurcolások és a kivégzések. Volt tapasztalatuk, ugyanis a Szovjetunióban az úgynevezett „lengyel akció” keretében már bőven a háború előtt célba vették a lengyeleket – de most magasabb fokozatra kapcsoltak.
Azután kitört a háború, és újabb veszély csapott le a Keleti Végvidéken vagy éppen az azon túl élő lengyelekre. A szélsőséges ukrán fegyveres csoportok nekiláttak a lengyel kisebbség horrorfilmbe illő lemészárlásának. Kifejezetten szadista dologról volt szó, ezt ne felejtsük el.
Egyszóval, tisztelt Hölgyeim és Uraim, ez volt a helyzet a második világháború idején a lengyelség sorsát illetően Európában.
Máthé Áron köszöntőbeszédet mond a Magyar-Lengyel Barátság Házában (Gárdos Zoltán fotója)
A nyugati hatalmak cserben hagyták a lengyeleket, először 1939-ben, amikor Lengyelország élet-halál harcát hívta és Varsót vitézül védelmezték, ők pedig kényelmesen meghúzódtak vizesárkaik és betonfalaik mögött. De hiába: a háború hamarosan őket is felkereste otthonaikban. Azután 1943-ban, amikor Teheránban Roosevelt kijelentette, idézem: „végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, hogy mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal.” Azután cserben hagyták 1944 nyár végén, a varsói fölkelés idején. S végül, a háború után is cserben hagyták őket.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Azonban azt is tudnunk kell, hogy a tragédia kezdetekor, 1939-ben, volt egy ország, amelyik azt mondta, hogy nem! Nein!
Csáky István magyar külügyminszter már 1939. április 27-én utasította Villani római magyar követet, hogy tájékoztassa az ottani német követet, idézem: „fegyveres akcióban Lengyelország ellen sem közvetve, sem közvetlenül részt venni nem vagyunk hajlandók. A közvetve alatt azt a formát értem, hogy német csapatok gyalog vagy járművekkel, vagy vasúton Magyarország területén áthaladjanak Lengyelország megtámadására, vissza lesz utasítva. Ha a németek erre erőszakot helyeznek kilátásba, kategorikusan ki fogom jelenteni, hogy fegyverre fegyverrel válaszolunk...”
De ismerjük is a magyar kormány szeptember 10-i határozatát arról, amely megerősítette a korábbi álláspontot, idézem: „Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt.”
És ehhez tartottuk is magunkat. Sőt, még ennél is többet tettünk. Kevesen tudják, hogy 1939 nyarától kezdve Magyarországon mozgalom indult, amely mozgalom tagjai önkéntesnek jelentkeztek a lengyel hadseregbe a várható német támadás ellen. Több tucatnyian egészen biztosan részt is vettek a harcokban, néhányan elestek, másokat a német hódítók végeztek ki Poznanban. A legtöbben pedig hazatértek.
Azután 1939 szeptember második felében megtörtént az, amiről azóta is sokat beszélünk, s ami miatt végül is itt vagyunk: Magyarország befogadta a lengyel polgári és katonai menekülteket. És kérem szépen, volt egy olyan pont, amikor az egész kontinensen a balatonboglári volt az egyetlen lengyel nyelvű középiskola! Persze ez nem teljesen igaz, hiszen egy ideig Egerben is volt hasonló tanintézmény…
Joanna Urbanska előadása a Cieplinski-kiállítás megnyitóján (Gárdos Zoltán fotója)
Azután, tisztelt Hölgyeim és Uraim, vannak még más fejezetei is a második világháborús magyar-lengyel együttműködésnek. Itt van velünk Joanna Urbanska, a tátrai futárok történetének szakavatott kutatója. A tátrai futárok ugyanis Magyarországon, majd Szlovákián keresztül jutottak be a megszállt lengyel területekre. Ez egyébként csak egy részét képezi annak a titkos politikai és katonai együttműködésnek, amely a magyar kormány és lengyelek emigrációban működő kormányzata között létezett.
S végül említsük meg, hogy a magyar csapatok a Szovjetunió elleni háború során számos alkalommal nyújtottak segítséget a lengyel civileknek, amikor a szélsőséges ukrán terror-alakulatok és a lakosság megvadult csoportjai lengyel szomszédaik – főként nők, gyerekek, idősek – lemészárlásába fogtak.
Balázs István, a kőbányai Lengyel Intézet és Múzeum igazgatója böngészi a kiállítás anyagát (Gárdos Zoltán fotója)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Magyarország és Lengyelország sorsa a múlt évszázadban is összefonódott. Néha ellentétes szövetségi rendszerekben helyezkedtünk el. Két ízben is egyikünk vesztes volt, a másikunk győztes. Máskor ugyanabban a nagyhatalmi befolyási övezetben voltunk, s ugyanolyan csatlós diktatúrák uralkodtak országaink fölött. Mégis, egy valami nem változott: soha nem váltunk egymás ellenségeivé. Bár érdekeink látszatra lehettek ellentétesek, valójában mindkét ország történelmi vezérelve ugyanaz volt. S hogy mi volt ez a vezérelv, az talán Jan Stanisław Jankowski, az emigrációban működő lengyel kormány honi főképviselőjének szavaiban fogható meg, idézem: „Szabadok akartunk lenni, és nem akartunk tartozni a szabadságunkért senkinek!”.
Alighanem ez az egyik legszorosabb kötelék, ami minket összeköt. Hogy a szabadságunk csak belőlünk fakadhat, nem pedig külső erőktől nyerhető el. Hogy magyarok és lengyelek önzetlenül tudtak harcolni egymás szabadságáért – mert a közép-európai nemzetek csak egyszerre és együtt lehetnek szabadok.
A megnyitott kiállítás (Gárdos Zoltán fotója)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
Több, mint 80 évvel ezelőtt, 1939 nyarán Krakkóban fogadták a veterán magyar önkénteseket, akik az első világháborúban, majd a lengyel-szovjet háborúban küzdöttek lengyel alakulatokban. A hivatalos köszöntés soraival szeretném zárni a beszédemet: „A Kárpátok két oldalán 1000 éve tart nemzeteink megingathatatlan, hűséges barátsága. Mi északról védtünk titeket, ti délről adtatok nekünk támaszt. Ennek így kell lennie mindig. Vállvetve haladunk tovább.” Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Egyetértünk a nyolc évtizeddel ezelőtt elhangzottakkal. Legyen mindig így!