A második világháborús emlékművek Európában az összes egykori hadviselő országban ott vannak. A kontinens keleti felén azonban a vörös csillagos, szovjet emlékművek a legtöbb esetben eltávolításra kerültek. Máshol – pl. Berlinben, Bécsben – azonban ott vannak. De mi van azzal a térséggel, ahol nem a szovjetekre emlékeztetnek a vörös csillagos emlékművek, emléktáblák?
Mielőtt tulajdonképpen témánékhoz érnénk, három kommunista politikustól vett idézetet érdemes feljegyeznünk. Mind a három a mi 1956-unk kapcsán született. Mégis, bizonyos értelemben leírhatják a volt délszláv térség 1941 és 1945 közötti viszonyaiat.
„Látható, hogy milyen szörnyű ellenállásra képes egy nép, még ha kell, puszta kézzel is, ha a szabadság és a függetlenség kivívása a célja.”. (Tito, 1956, november 11.)
„A jugoszláv nemzeti kommunizmus elsősorban a kommunista párt, azaz annak vezetői Moszkva elleni ellenállása volt. Nem mintha a nép ellenezte volna ezt az ellenállást, nem mintha nem támogatta volna és nem profitált volna belőle – éppen ellenkezőleg. De a vezetők érdekei és kezdeményezései döntő és vezető szerepet játszottak. A vezetők ellenállása ösztönözte és serkentette a tömegek ellenállását. Jugoszláviában ezért az egész folyamatot felülről irányították és gondosan ellenőrizték, és a továbbmenni – a demokrácia felé – irányuló tendenciák viszonylag gyengék voltak.” (Milovan Djilas: The Storm in East Europe, in: Labour Action, Vol. 20 No. 48, November 26, 1956)
„A népek és országok a szocializmust is csak úgy hajlandók elfogadni, ha az biztosítja vagy meghozza nemzeti függetlenségüket, szuverenitásukat, egyenjogúságukat. A magyar tragédiának az a lényege, hogy a szocializmus és a nemzeti függetlenség eszméje szembekerültek egymással” (Nagy Imre snagovi feljegyzései)
Mindez hatványozottan igaz volt a második világháború alatt a délszláv térségre.
Modern „művészeti” hippi-üzlet kínálata Korculán
A második világháború az első Jugoszláviába 1941. április 6-án érkezett el. A korabeli diktatórikus berendezkedésű, a nagyszerb hegemóniáról szóló Jugoszláviát számos belső ellentmondás feszítette, legfőképpen az, hogy a szerb királyi ház, a hadsereg szerb vezetése és egyes szerb politikusok által alkotott klikk önkényuralma a többi délszláv és más nép számára, legfőképpen a horvátok számára elnyomás volt. A horvát ellenzék végig aktív tudott lenni, s lassan az ellenzékiség ellenállásba ment át, ami a jugoszláv király elleni merényletben kulminált 1934-ben. Végül is a versailles-i rend bomlásának árnyékában a szerb klikk vezetői belátták, hogy valakivel ki kell egyezni. A világháború árnyékában, már a Molotov-Ribbentrop paktum után meg is született a Cvetkovic-Macek megegyezés. A szerb Dragusa Cvetkovic és a horvát parasztpárti Vladko Macek közötti megállapodással a horvátok lényegében ugyanoda jutottak, ahol a Magyar Királysággal szemben 1868 és 1918 között voltak; igaz, területi értelemben sokat nyertek. Nemcsak Dalmáciát, hanem Bosznia egyes horvátok lakta területeit is. A Horvát Bánság így tehát jelentős autonómiára tett szert, ami a háború utáni új, kommunista Jugoszlávia létrehozói számára is modell volt az egyes köztársaságokat illetően.
Tito, ez az igazán ravasz politikus a „felszabadulást” három értelemben is használta. Egyrészt a „jugoszláv nép” elindult a „szocializmus” felé vezető úton, jelentsen ez bármit; vagyis, egyfajta „társadalmi felszabadulásként” – afféle szocialista forradalomként. Másodsorban a délszláv nemzetek egymás közötti viszonylatában „felszabadulás” történt, hiszen elvileg egyenrangú köztársaságok jöttek létre. Harmadrészt, természetesen az idegen megszállókkal szembeni felszabadító háborúról is szólt a történet. Még akkor is, ha az Isztria olasz lakossága, Koszovó albánjai és a Délvidék magyarjai számára valójában az volt a felszabadulás, ami 1941-ben történt, s nem az, ami 1944-folyamán. „Nekünk nem a felszabadulást hozták a partizánok, hanem a halált” – mondta erről Forró Lajos, Vajdaság történetének avatott kutatója.
A helyzet azért abszurd, mivel a végső „felszabadulást”, vagyis a nemzeti függetlenséget végül is Jugoszlávia széthullása és a délszláv polgárháborúk hozták meg a szerbeken kívül mindenki számára.
Így vagy úgy, a kérdés ma is forró krumpli, ahogyan arról Szlovéniáról szóló tavalyi posztunkban beszámoltunk. De ettől még a vörös csillagos emlékművek ott vannak. Szinte minden településen szembejönnek, a legváltozatosabb formában. Válogatásunkban néhány szlovéniai és horvátországi (dalmáciai) példát mutatunk be.
A partizánok hősi halottjának a sírja a Bohinji-tó melletti Mostnica-i szurdok felső végénél (Szlovénia)
Látvány a Mostnica („Ördöghídja”) szurdok felső végén elhelyezkedő rétről a Júliai-Alpokban. A magashegységek elsőrendű terepet biztosítottak a partizánharchoz
Korcula (Horvátország) olasz-, majd német megszállása alóli felszabadulását hirdető emléktábla a kikötőben a legnagyobb rondellán
Drvenik község (Horvátország) tengerpartján, a turisztikai információs iroda falán elhelyezkedő emléktábla
Emléktábla a partizánok tiszteletére Hvar szigetén Starigradban (Horvátország)
Emléktábla a tengerparti Zivogosce község hegyi, Glato nevű részén (Horvátország)
Emlékmű a partizánok tiszteletére Sucuraj kikötéjében, Hvar szigetén (Horvátország)
Hatalmas emlékmű az áldozatok neveivel Zaostrog településen (Horvátország), a tengerparton
Egy kivétel Radovljica városkából: a városháza falán a szlovén Rudolf Badljura emlékét örökíti meg a tábla. Badljura harcolt az első világháborúban a császári és királyi hadseregben, majd Ausztria-Magyarország szétbomlásakor a délszláv mozgalom egyik aktivistája. Harcolt az osztrák önvédelmi alakulatok ellen Karintiában 1918-1919 folyamán. Munkássága ezután a sporton (hegymászás, síelés) kívül a szlovéniai helynevek gyűjtésében-, illetve kitalálásában (a nem-szlovén: olasz, német, magyar helynevek helyett) érte el csúcspontját, amelyet a második világháborút követően, a titoi Jugoszláviában is folytatott.
És az „ellentét” számba menő kivétel: Ivan Hribovsek költő, műfordító emlékműve Radovljica városában (Szlovénia). Hribovsek részt vett egy illegális, szlovén folyóirat munkájában, amely nem-kommunista irányultságú volt. Sokáig elkerülte a besorozást a német hadseregbe, de végül be kellett lépnie a Honi Gárdába, amely a kommunista partizánok ellen harcolt. 1945-ben a kommunista partizánok által elkövetett Huda Jama-i borzalmas tömeggyilkosságban veszthette életét