Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Ifjabb Andrássy Gyula (1860-1929)
Bárdossy László (1890-1946)
Valahogy a történelem kissé olyan, mint a foci vagy a politika: mindenki ért hozzá. Néha le is írják. Elmúlt korokban, mikor azért társadalmunk elitjének kissé más dimenzióban mozgott a történelmi ismerete/tudata, mint a manapság megszokott, különös jelenség ütötte fel fejét hazánkban. Nagy-politikus apák másodgenerációs politikus fiai a parlamentből való kiakolbólításukat követően – vagy anélkül is – történészkedésbe fogtak. Monumentális munkák kerültek ki tolluk alól. Előző bejegyzésünkben Horányszky Lajos Tisza István és kora 2 vaskos kötetéről emlékeztünk meg, most folytatjuk a sort.
Ifj. gróf Andrássy Gyula (1860–1929) a miniszterelnök és külügyminiszter édesapja nyomdokaiba lépve szinte természetes módon került bele az országos politikába, ahol meglehetősen kacskaringós pályát írt le (aminek egyes mozzanatait vélhetőleg apja sem nézte volna jó szemmel…) Életpályája jól ismert, itt most csak „történészi” munkásságát vesszük elő. Az idézőjel pedig annak szól, hogy „főműve”, A magyar állam fönmaradásának és alkotmányos szabadságának okai nem a mai akadémikus értelemben vett történészi munka, hanem inkább a klasszikus – ókori, középkori – történetírás vonalát viszi tovább: lábjegyzet csak fehér hollóként található benne, semmiféle önálló kutatás nincs mögötte, hanem egy roppant művelt, a politikában sürgölődő nemesúr elbeszélése arról, miként látja ő hazája történelmét. (Mellesleg már a cím is sokatmondó…) Erre már a Huszadik Század recenzense is felhívta a figyelmet (amúgy hízelgően jószándékú, de sokszor tört magyarságú írásában): „Minden munkára – ha még annyira a tudomány magaslatán áll is – szerzője rá kell, hogy nyomja egyénisége bélyegét és e tétel fokozott mérvben áll akkor, midőn a gyakorlati politika embere zárkózik el dolgozó szobájába és íróasztala mellett akarja megállapítani nemzete politikai létének föltételeit s ezzel azon legfőbb irányelveket is, melyeket minden hazafinak a közpályán szem előtt kell tartania. Nehéz feladat, mert mindig felvetődik azon kérdés, nem-e kiséri el a pártember a tudóst dolgozószobájába és az eredmények, melyeket igazságokként állapít meg, nem-e akarnak utólagos igazolásai lenni a közpályán folytatott harczoknak?”
A könyv 3 vaskos – darabonként 400 oldal feletti – kötete 1901, 1905 és 1911-ben jelent meg (Wikipédia itt is téves), és az első kötetét 1908-ban kiadták angolul is: Count Julius Andrassy: The Development of Hungarian Constitutional Liberty (fordította Arthur és Ilona Ginever, Kegan Paul, Trench, Trubner and Co, London).
A munka már címével is kapcsolódik a dualizmus „rákfenéjéhez”, a folyamatos közjogi harcokhoz, amelyek szinte teljesen eluralták a magyar politikai élet és a parlamentarizmus terrénumát, s olyannyi jobb sorsra érdemes energia és munka elpazarlásához vezetett, arról nem is beszélve, hogy mennyi szükséges intézkedést akadályozott meg. Nem is igazán lehet – s talán nem is érdemes – máshogy olvasni, mint egy gyakorló politikus nagyívű önigazolásaként (ami Andrássy jópár kanyarral megtűzdelt aktív politikai pályáját figyelembe véve nem is olyan egyszerű).
Több kisebb történeti – vagy legalábbis annak határterületén mozgó – munka is kikerült ezen felül Andrássy tolla alól (a számtalan apróbb, aktuális politikai írás mellett). Említsünk meg ezek közül is néhányat:
– Az 1867-iki kiegyezésről (Franklin társulat, 1896), németül a patinás Duncker & Humblot kiadónál 1897-ben Ungarns Ausgleich mit Österreich vom Jahre 1867 címen;
– A világháború problémái („Élet” Irodalmi és Nyomda Részvénytársaság,1916);
– Diplomácia és világháború (Légrády Testvérek, 1921), németül: Diplomatie und Weltkrieg (Verlag von Ullstein & Co. 1920), angolul: Diplomacy and the war (J. Bale, 1921)
A magyar állam… három kötete interneten megtalálható, újabb kiadása nincs (és vélhetőleg nem is várható).
Majd fél évszázaddal később Bárdossy László – miniszterelnöki megbízatása megszűnvén – szintén a magyar történelemhez fordult, éspedig egy, az övénél nem kevésbé viszontagságos korhoz, az 1626-ot követő időszakhoz. Bárdossy László olyan értelemben kakukktojás az itt sorravett tollforgatók közt, hogy ő maga volt a „nagypolitikus”, és kormányfői bukását követően vett tollat a kezébe. Életpályája közismert, annak még vázlatos áttekintésétől is eltekinthetünk. 1942 márciusában távozik a miniszterelnöki székből, majd a következő évben megjelentet egy középkortörténeti munkát, Magyar politika a mohácsi vész után címmel, mégpedig a rangos Királyi Magyar Egyetemi Nyomda gondozásában.
Maga a könyv majd 350 oldal, s az ez után következő 27 oldalnyi jegyzetapparátus (egyben irodalomjegyzék) bármely céhbeli, profi történész számára vállalható lenne. Ennek ellenére mindenki allegóriaként fogta/fogja fel az írást, mint ahol a szerző a saját (kül)politikájának a magyarázatát adja egy analógián keresztül. ezt a gondolatmenetet követve adódik a párhuzam Fráter György és Bárdossy politikai krédója között – ez érdekes gondolati játék lehet, ugyanakkor kellő szintű általánosítással elvezet ahhoz a kérdéshez, hogy krízishelyzetben, nagyhatalmak szorításában mi egy kis ország politikai vezetésének a feladata, a lehetősége, milyen célokat tűzhet ki maga elé, s miféle moralitást követhet.
Így látták már a kortársak is: „Régi igazság, hogy valahányszor államférfi vagy diplomata veszi kezébe a történetíró tollát, akár emlékiratait közli, akár korának, sőt akár elmúlt időknek eseményeiről ír – amint ezt Julius Caesar óta megszokta a világ – munkájába önkéntelenül is beleviszi a maga politikai meggyőződését, mintegy magyarázatot adva, esetleg igazolást keresve politikájához. Ez nem is lehet másképen.” (Nagy Miklós, Budapesti Szemle 1944.)
De idézhetjük ennek a párhuzamkeresésnek újabb példáját is: „Bárdossy döntéseinek, külpolitikai koncepciójának megértéséhez hozzásegíthet a miniszterelnökségről való lemondása után írt könyve, a Magyar politika a mohácsi vész után. Ebben Fráter György politikájának elemzésén keresztül valójában saját külpolitikáját magyarázta, melynek elsődleges célja a szerinte legnagyobb katasztrófa, a német megszállás elkerülése volt. Bárdossy ennek érdekében vállalta a – vélt vagy valós nyomásra – az együttműködést Németországgal, mivel véleménye szerint az egyetlen lehetséges út, hogy ami adott körülmények között elkerülhetetlen, azt meg kell adni önként azért, hogy elkerüljék a legrosszabbat: a német megszállást. Emellett Bárdossy könyvének volt egy másik fontos üzenete is. Eszerint a sorsdöntő pillanatban, mikor a nemzet végveszélybe kerül, egységet kell felmutatni.” (Tangl Balázs bevezetője Iratok Bárdossy László népbírósági peréhez c. kötetéhez.)
A könyvet a rendszerváltás után rövidesen, 1992-ben kiadták reprintben, vélhetőleg nem annyira a történetírói kvalitásai miatt (hiszen jóval fontosabb munkák ekkoriban még hozzáférhetetlenek voltak), hanem mivel a szerzője – köszönhetően az előző évtizedek ideológiai világának – „húzónév” volt.