A kétszer százötven évnyi törökellenes küzdelem emlékét számos kifejezés és szólás őrizte meg. Az egyik így szól: törököt fogtam, nem ereszt. Pedig a szólás eredete nem is a török támadások és a hódoltság évszázadaihoz kapcsolódik, hanem a XIX. századhoz. E század végén egy pesti csaló állítólagos török diplomatákat vitt „hivatalos úton” Egerbe, s szólás „látogatásuk” nyomán született, részben a régmúltra is visszautalva. Azt jelenti, hogy valakinek sikerült megkapnia, megszereznie azt, amitől vagy akitől szabadulni szeretne. Átvitt értelemben, a történelmünkre vonatkoztatva pedig arra utal, hogy a törökkel paktálni olyasmi volt, amiből bizony igen nehéz volt kikecmeregni.
Vajon mi indokolja ennek a szólásnak a felvetését? A napokban volt olvasható egy hír, miszerint Törökország spanyol cégekkel közösen tervezi egy hatalmas repülőgép-hordozó hajó megépítését. A hírek szerint csaknem 300 méter hosszú hajó tulajdonképpen a divatos meghatározások szerint már úgynevezett „szuperhordozó” (supercarrier). Ilyen méretű repülőgép-hordozója jelen állás szerint csak az Egyesült Államoknak és Kínának van. De minek Törökországnak egy ilyen méretű hajó?
A tervezett új török repülőgép-hordozó (NavalNews.com)
Nos, napjainkban egyre erősebben rajzolódnak ki a török hatalmi törekvések, amelyeket a neo-ottomán emlékezetpolitika látszik alátámasztani. Hagyományosan persze a török biztonságpolitikai célkitűzésekhez nem igazán kell semmiféle tengeri erő, hiszen ezek a törekvések leginkább a török határok mentén élő kurd politikai-, katonai- és terrorszervezetekkel szemben érvényesültek.
A történet azonban az „arab tavasz” kitörésekor hirtelen megváltozott. Miközben maga az „arab tavasz” nem tudott megújulást hozni az arab világban (hogyan is hozhatott volna, ha egyszer arrafelé nehezen értelmezhető fogalmakkal dolgoztak az aktivisták?), Törökország előtt új lehetőségek nyíltak meg. A térség egyik erős embere, a nyugatbarát Hoszni Mubarak megbukott, és az idős államférfi méltatlan körülmények között távozni kényszerült. Megérdemelten rosszabbul járt Muammar Kadhafi, Líbia terrorizmus-pártoló diktátora: rövid úton agyonlőtték a felkelők, országa pedig szétesett. Szíriában Basar al-Asszad elnök Irán-barát uralmát a „demokratikus” (valójában szélsőséges szunnita) felkelőcsoportok és a szíriai kurdok nem szűnő lázadása csaknem másfél évtizednyi polgárháború után döntötte meg. Közben epizód volt az „Iszlám Állam” nevű vállalkozás is, amelyről Wesley Clark amerikai tábornok (volt NATO európai főparancsnok) azt mondta: „úgy indult, hogy barátaink és szövetségeseink pénzelték”.
A szíriai szekuláris rendszer összeomlása és a helyén keletkező erősen vallási alapú államalakulat megjelenése szimbolikus erővel bír. Ugyanis erre ugyanott került sor, ahol egy évszázaddal előbb Fejszál emír az első világháború után meghirdette az arab nemzetállam létrehozását. Az arab nacionalizmusnak abban a formában, ahogyan az a XX. század folyamán meg-megjelent, vége van. Az arab világban a nyugati felügyelet alatti királyságok ideje, majd a szocialista és baathista kísérletek után nincs újabb politikai koncepció. Marad a szaúdi és katari pénz és vahhabizmus.
Török csapatok Szíriában (Merlin/New York Times)
Egy szó, mint száz: Egyiptom kiesésével egyedül Szaúd-Arábia maradt az egyetlen komoly arab tényező a Közel-Keleten. Irán nemrég szenvedett immár odahaza is vereséget. Ezzel megnyílt az út Törökország előtt, hogy érdemben szóljon bele a térség fölötti hatalmi játszmába.
Mindennek megvan a történelmi háttere is. Az arab világ szinte egésze ugyanis a XVI. század közepétől kezdve a XIX. századig az oszmán szultánok uralma alatt állt. A XIX. század első felében elveszett a régóta csak névlegesen birtokolt Algír és Tunisz, és elveszett Egyiptom is. Líbia azonban egészen 1912-ig török uralom alatt állt, míg Palesztínából, Szíriából, Irakból csak 1918-ban, az első világháború végén vonultak vissza az oszmán csapatok.
Izgalmas a török szerepvállalás történelmi háttere is. Bár az imént azt a kijelentést tettem, hogy az arab nacionalizmus véget ért, azért valami mégis maradt belőle. Ugyanis így vagy úgy, de az arab világban a török a hódítók, akikkel szemben a ma ismert arab államok létrejöttek. Szíria ilyen szempontból nem kivétel, olyan szempontból viszont igen, hogy itt Törökország képviseli a szunnita hatalmat. Azt a szunnita hatalmat, amely segített az eddigi „eretnek” alavita és siíta, illetve „hitetlen” keresztény felekezetekre támaszkodó baathista Asszad-uralmat megdönteni. Ilyen szempontból tehát Törökország iszlámista alapon lehet újra „pozitív” szereplő Szíriában.
Hasonlóan, de egészen más kontextusban lehet „pozitív” szereplő Törökország Líbiában. 1911-ben az utolsó észak-afrikai oszmán hídfőállásként Líbia szintén a terítékre került a „versenyfutás Afrikáért” című nagyhatalmi vetélkedésben. A parvenü, de annál nagyobb ambíciójú Olasz Királyság úgy érezte, hogy nagyhatalmi státusát gyarmatok szerzésével tudja biztosítani. Először Abesszínát – a mai Etiópiát szemelték ki – de 1898-ban Áduánál véres vereséget szenvedtek a középkori fegyverekkel harcoló ősi birodalom haderejével szemben. 1911-re összeszedték magukat és a roskadozó Oszmán Birodalom felé fordultak, hogy az 1878-as berlini kongresszus óta tervezgetett líbiai kalandba belevágjanak. 1911-ben ultimátumot adtak a Fényes Portának. Még a jelképes török fennhatóságot sem fogadták el, amit az Osztrák-Magyar Monarchia közvetített feléjük – Líbia átadását követelték, majd hadat üzentek.
Líbia az oszmánok számára romantikus ellenállás jelképe lett: mivel a tengeren az olaszok voltak az urak, ezért többé-kevésbé a gerillahadviselésre szorultak a törökök és a pártjukon álló arab törzsek. Az oszmán tisztek között volt a fiatal Musztafa Kemál, a későbbi Atatürk. Az olaszok azután az Égei-tengeren foglaltak el szigeteket, ami nagy nehezen rákényszerítette az oszmánokat a békekötésre.
Líbiában tehát a törökök nem a megszállók, hanem a mohamedán hit védelmezői és a helyiek barátai az idegen, nyugati, európai ellenséggel szemben. Líbia nem az Oszmán Birodalomból kiválva nyerte el állami alapjait, hanem a második világháború idején, az olasz uralom összeomlásával. Persze a Közel-Kelet ma is érvényes határai a lényeget tekintve „nyugati” alkotások, hiszen ezeket a határokat az első világháború után húzták meg.
A mai török nagyhatalmi terjeszkedésnek lehet tehát ehhez hasonlóan az egész Közel-Keleten egyfajta Nyugat-ellenes alapja, de – mint láttuk – van egy olyan történelmi tényező is, amely ennek ellentmondhat. Az már más kérdés, hogy az arab világban a történelem, mint olyan, jelent-e az európaihoz hasonló mozgósító tényezőt.
Végül is, úgy tűnik, hogy az „arab tavasz” szervezői Líbiában-, illetve a Szíriában dúló polgárháború lezárását kurtán-furcsán intéző nagyhatalmak is „törököt fogtak”.
u.i.: Nem véletlenül írtam kétszer 150 évet. Az első százötven év 1375-ban, I. Anjou Lajos királyunk havasalföldi hadjáratával kezdődik, amikor is a Havasalföldet hűbérbe hajtó törökkel (és persze az ingatag havasalföldiekkel) szemben lépett föl. A háborút 1377-ben eredményesen tudta lezárni, igaz, 1376-ban az első, égető-dúló-fosztogató török csapatok megjelentek a Magyar Királyságban, rövid, és számukra vereséggel végződő portyát kísérelve meg. Az első százötven 1526-ig, a mohácsi csatavesztésig tartott. E másfél évszázad során a magyar állam meg tudta őrizni a szuverenitását az oszmánokkal szemben, igaz, emberben és területben már komoly veszteségeket elkönyvelve. A második százötven nagyjából Buda 1541-es elvesztésétől az 1699-es karlócai békéig tartó időszak, amikor török hódoltság az ország középső egyharmadát foglalta el, Erdély hűbéres volt, s a meg-megismétlődő hadjáratok borzalmas demográfiai következménnyel jártak. A két 150 év között van egy másfél évtizednyi átmeneti időszak, 1526 és 1541 között, ez Szapolyai János kísérlete a török függésben levő, de többé-kevésbé ép Magyar Királyság fenntartásával. A hosszúra nyúlt utóirat után egy groteszknek mondható képpel búcsúzunk.
