1989. február 10-én a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottsága – vagyis a kommunista diktatúra állampártjának fő egyeztető és stratégiai döntéshozó fóruma – ülést tartott. A napirenden a legfontosabb kérdés tulajdonképpen nem más, mint maga a XX. századi magyar történelem volt. Nem sokkal előbb, január 28-én ugyanis Pozsgay Imre, az MSZMP egyik vezető politikusa a „168 óra” című műsorban, egy rádióinterjúban szembement a párt addigi, 1956-ról alkotott megbélyegző és kizárólagos véleményével. A kérdés és a felelet így hangzott:
– És hogyan ítélik meg Nagy Imre 1956-os szerepét, tevékenységét?
– Ez az, ami körül még zajlanak a viták, felmerülhetnek olyan belső és külső összefüggések, amelyek ezt a megítélést, hogy úgy mondjam, árnyaltabbá teszik. Például önmagában az a körülmény, hogy ez a [történelmi] bizottság, a jelenlegi kutatások alapján, népfelkelésnek látja azt, ami 1956-ban történt. Egy oligarchisztikus és a nemzetet is megalázó uralmi forma elleni felkelésnek.
Ezután kitört a botrány. Hiszen 1956 addig „ellenforradalom” volt, az Ősgonosz megtestesülése. Pedig az MSZMP kommunistái számíthattak volna erre, hiszen maga a Párt hozta létre azt a történelmi munkabizottságot, amelynek feladata a megelőző négy évtized értékelése lett volna. A magyarországi kommunista párt diktatúrájának 1956 óta az volt az erkölcsi és politikai alapja, hogy az ’56-os eseményeket bűnözők, fasiszták, prostituáltak és a nyugati imperialisták ügynökei csinálták. S ők éppen ettől védték meg a nemzetet.
Éppen ezért Pozsgay Imre bejelentése, hogy 1956 népfelkelés volt, az erkölcsi és a politikai alapokat húzta ki a magyarországi kommunista párt alól. Hiszen, ha 1956 nem fasiszta ellenforradalom volt, hanem a nép felkelése – pláne forradalma! – akkor az MSZMP a rossz oldalon állt, és a rossz oldal akaratát kényszerítette rá a nemzetre.
M.Kiss Sándor a Nemzeti Emlékezet Bizottságának 1944-es ellenállásról szóló konferenciáján
A rádióinterjúról és 1956 értékeléséről szólt tulajdonképpen az 1989. február 10-11-i ülés vitája. A vitában szót kért egy 1956-ban a szovjet csapatok oldalán fegyveres szolgálatot teljesítő magyar kommunista, Veres József elvtárs is. Felidézte 1956-os kommunista karhatalmi (pufajkás) múltját, de nem csak 1956-ról beszélt, hanem másról is. Többek között: „Hadd idézzek magából az előterjesztésből: a 40. oldal közepe táján: »… a magyar kommunista mozgalom a második világháború után nem tudott megbirkózni a nemzeti kérdéssel, fasiszta nemzet, hamis, végletekig önkorbácsoló múltértékelése együtt járt az első és második világháború után valós nemzeti sérelmek, áttelepítések stb. elhallgatásával«. Szabad legyen megmondanom, ez az állítás így nem igaz. Egyszerűen azért nem igaz, mert a magyar kommunista mozgalom 1919-től, megalakulásától kezdve nemzeti volt. Nem az dönti el, hogy valahova odatűzik azt a kis szócskát, hogy nemzeti, hanem az, mi van mögötte. […] 1944 októberében nem követték, és hadd mondjam meg, hogy így ment ez és azért volt az, hogy az ország gyarapítása útján, mikor újra meg újra megsértették a tömegeket, még a hazafias tömegeket is, akkor odaállni és számon kérni, hogy ki felel Erdélyért, hadd mondjam ki, nem a kommunisták felelnek és ettől az úgynevezett polgárságtól nem lehetett elvárni, hogy a kommunistákkal ölelkezzenek, mikor velejéig ellenük voltak. Nem lehetett elvárni, és éppen ezért ez a megállapítás hamis is, nem lehet nemzeti érdekekről beszélni azoknak, akik nem képviselték a nemzetet, s elmarasztalni azokat, akik képviselték. […] No most, nemzeti ügy volt, ki védett nemzeti ügyet, a Vörös Hadsereg, amely Szolnokon harcolt a románok ellen, vagy Horthy és bandája, aki Szegeden székelt és toborozta az ellenforradalmárokat, és ahol érték, gyilkolták a munkásokat, meg a haladó embereket. Melyik volt a nemzeti, és kik voltak azok, akik közrejátszottak az erdélyi történelemben? A Vörös Hadsereg, hát az érte harcolt, a magyar nemzeti ügyért, vagy Horthyék, akik el akarták adni és sikerrel. Kik? […] Az erdélyi kommunista párt döntően magyar vezetés alatt állott. Az erdélyi kommunista párt nem fogadta el Trianont, de a Szovjetunió sem fogadta el, hogy ismét Trianon lett a két világháború között, kinek köszönhető? Az akkori magyar polgárság merőben fertőzött volt az antikommunizmustól és a zsidókérdéstől. Messzemenően fertőzött volt.”
Ebben benne van minden, ami a magyarországi XX. század fő vonulatát, a magyar történelem értelmezésének kérdéseit illeti. Ki képviseli a nemzeti érdeket? Ki harcol a valódi nemzeti érdekért, s ki tudja egyáltalán, hogy mi a nemzeti érdek? És végül, de nem utolsósorban: ki a felelős a véres, kudarcos, tragikus magyar XX. század egyes balszerencsés fordulataiért?
A kommunista pártnak erre az utóbbira kész válasza volt: a nemzetet a második világháború előtt politikai értelemben megtestesítő középosztály és elit. S többé-kevésbé a magyar nép is. S kész válasza volt a „valódi nemzeti érdekre” is: az nem más, mint a proletár internacionalizmus!
Hogy mindez áldozathibáztatás volt? (Szegény szovjetek, a gonosz magyar burzsoázia miatt döntöttek végül ’45 után Trianon megtartása mellett!) S hogy bár voltak olyan vöröskatonák 1919-ben, nem is kevesen, akik valóban a nemzeti ügyért harcoltak, de maga a magyarországi Vörös Hadsereg, mint olyan, nem a nemzetért harcolt, hanem a világkommunizmusért? Mindez Veres elvtársnak nem számított.
A lóláb azonban kilógott. Egyrészt azért, mert néha maguk a vezető kommunisták is elismerték, hogy bizony vannak hiányosságok a „nemzeti kérdés” kezelésének terén. Maga Kádár János 1964-ben a legszűkebb hivatalos elvtársi körben, a Politikai Bizottságban így vélekedett: „Őrültség lenne azt mondani, hogy nincs határprobléma. 18 éve ezzel küszködik a párt. […] Mindenféle vad kispolgárok abban reménykednek, hogy a mi kormányunk vonala ebben segít. Ezeken a problémákon majd a kommunizmus fog segíteni.” Nem segített.
Másrészt azért is kilógott a lóláb, mert Veres elvtárs nem véletlenül reklamálta, hogy miért nincs szó az 1948 előtti időkről. 1989-ben ugyanis csak arról volt szó, hogy a kommunisták mit csináltak. Nem lehetett azzal érvelni, na jó, de mi volt előtte, mit csináltak „Horthyék”. Nem. 1989-ben szó szerint tetemrehívás történt, hiszen exhumálták az 1956 miatt bűnbakként kivégzett Nagy Imrét és társait, és június 16-án újratemették őket.
A kommunista diktatúra megértésének és leleplezésének kulcsa 1956. Ha ugyanis 1956 „jó”, akkor a kommunista diktatúra „rossz”. A magyarországi szovjetizált elnyomó rendszer tiszta antitézse nem is annyira a két világháború közötti polgári korszak, a Horthy-rendszer – hanem 1956 csodája.
Ezért folytak az utóvédharcok 1989 után még két évtizedig a történelemtudományban és az emlékezetpolitikában, és ezért folynak ma is. Hogyan is írta Vlagyimir Bukovszkij, a nagy szovjet-orosz ellenzéki és polgárjogi harcos? „Az önproklamáló, a hatalomra vágyó elit, a kényszerítés módszerével cselekvő utópisták háborút viselnek a személyiség, és annak jogai, méltósága és szuverenitása ellen. A kommunizmus egyszerűen az ő törekvéseik legkövetkezetesebb képviselője, kudarca magát az utópia koncepcióját diszkreditálja.”
Nem véletlenül volt M. Kiss Sándor szerzőtársával, Káhler Frigyessel írott könyvének a címe: „Kinek a forradalma?”.
Talán az sem véletlen, hogy könyvük elején éppen Donáth Györgyöt idézték – aki látszólag éppen alkalmas volt arra, hogy a „horthyzmus” bűnös mivoltát rajta keresztül mutassák be. M. Kiss és Káhler tehát könyvük elején így idézi az ügyet: „A [kommunisták által rendezett koncepciós] perek közül különös figyelmet érdemel a Magyar Testvéri Közösség pere. Donáth György, az elsőrendű vádlott az utolsó szó jogán a következőket jelentette ki a bíróság előtt: »Tudnék mondani Magyarországon egy szervezetet, ami elkövette mindazt, amivel az ügyész úr minket vádol, mely penetrált minden fontos helyet a magyar közéletben, amely állítólag fegyveres alakulatokat is mondhat magáénak, amely népítélet formájában forradalmi értékű jelenségeket kezdeményezett, amely (nagy) mértékben és arányán túl befolyásolja az egész magyar politikai életet… ideológiájukat ismerjük… és ez az ideológia német és egyéb hatásra született meg, nem orosz hatásra célzok, van benne orosz hatás is, francia hatás is, meg mindenféle hatás, a marxista ideológiára célzok, mely német eredetű… s amely azt tanítja, hogy a proletárosztálynak erőszakosan kell magához ragadni a hatalmat.”«
Nem véletlenül mondta Kende Péter, a kommunista Szabad Nép tudósítója utólag: „Engem ez a per bizonyos fokig megrázott, mert első ízben kerültem szembe azzal a ténnyel, hogy a politikai ellenfeleimnek is lehet igazuk”.
A Donáth által elbeszéltek miatt és azok ellen kelt fel jószerivel az egész ország 1956-ban, bő évtizednyi szovjetizálást és kommunista diktatúrát követően. Miután leverni nem tudta, hiába akart a kommunista párt a forradalom élére állni. S mivel ez a taktika nem sikerült, maradt a befeketítés, a szovjet tankok árnyékában végzett gyalázkodás. Csakhogy a létező kommunizmus valósága alatt ott mozgott az igazság. 1956 ugyanis az a pont, amikor nincsenek kérdések. Nincs hivatkozás Horthyra, meg hogy a magyar polgárság mitől és mennyire lenne „fertőzött”. Sőt, ahogyan M. Kiss Sándor sokszor mondogatta: 1956 1944-ben kezdődött. De nem ám a nyilasokkal, ahogyan a kommunista propaganda harsogta, hanem éppen azok ellenfeleivel, az ellenállókkal, a Magyar Diákok Szabadságfrontjával, és a többiekkel. Azoknak a történetével, akik valami igazat, valami igazit akartak. És így, utólag nézve, nem volt véletlen, hogy először egy olyan téma kutatásának szentelte a pályakezdését, ami inkább csak a „tűrt” kategóriába tartozott: a németekkel és a nyilasokkal szembeni ellenállás nem-kommunista hőseinek. Innen jutott el azután 1956-hoz.
M. Kiss és Káhler így fejezték be említett könyvüket: „[1989-ben] a megbékélésre törekvő MSZMP egyetlen vezetőjének sem jutott eszébe, hogy azért kérjen bocsánatot a nemzettől, mert itt egy forradalmat vertek le. Egyikük sem jutott el a forradalom vállalásának felismeréséig. Az ellenféllel kiegyezni lehet, de egyetértés nélkül megbékélni nem. Sem az egyik oldalon, se a másikon.”
Nem véletlen az sem, hogy a diktatúra bukása utáni legfontosabb kérdések, és egyáltalán, az érvényes kérdések felvetésében M. Kiss Sándor elöl járt. Hogy is írta Márai Sándor 1956-ról szóló versében? „Egy nép kiáltott, aztán csend lett„. M. Kiss Sándor egész életműve arról szólt, hogy „azután” ne legyen csend. Hogy mondjuk el a saját történetünket, 1956 történetét, úgy, ahogyan megtörtént. És hogy ne engedjük félremagyarázni.
M. Kiss Sándor életművének egyik legfontosabb része az 1956-ot követő megtorlások feltárása volt, különösen is a Tóth Ilona-ügy szálainak kibogozása. Lányával, Kiss Rékával közösen írt „A csalogány elszállt” című kötetük után következett a „Csalogányvadászok”.
Hihetetlen tudása volt. Személyes ismeretségünkön alapuló becslésem szerint több száz történelmi szereplő életét tudta fejből. 1956 eseménytörténetét, továbbá utótörténetét az 1990-es évekig bezáróan pedig szinte „percre pontosan”. Tudását azonban sose használta másokkal szembeni szellemi fölénye igazolására, hanem született pedagógusként az összefüggések és a nem-nyilvánvaló kapcsolódási pontok megmagyarázására. S leginkább arra, hogy diákjai figyelmét oda irányítsa, hogy a tények mögött az eseménysorok igazi jelentését próbálják megfejteni. Éppen ezért nagyon szerette a vitát. Nem legyőzni, hanem meggyőzni akart. Kíváncsi volt akár a diák álláspontjára is, de elvárta, hogy a tényekkel alátámasztott álláspontot a másik fél legalábbis követni tudja és tisztelje – s azután vagy elfogadja, vagy nem.
M. Kiss Sándor sokáig tanított. Egy nagy generáció ifjabb és még ifjabb tagjait indította el abban az irányban, hogy az ezredfordulótól kezdve széttörjék a kommunista diktatúra hazug mítoszait, s hogy újra felfeldezzék a huszadik század magyar hőseit. De nehogy azt higgyük, hogy az óráin, vagy a vele folytatott hosszú beszélgetéseken valamiféle pántlikás-pátoszos hangvétel lett volna a jellemző. A nagybetűs Tudás, és a rezignált, de mégis méltóságteljes belátás által hajtott hit volt, amit nekünk átadott.
Egyik tanítványa, kollegám, bizottsági tagtársam, Bank Barbara idézte föl M. Kiss Sándor szavait, amelyeket tavaly mondott neki: „A nemzet túlnő a határon, tehát más az állam és más a nemzet; ha megtalálja azokat az alapértékeket, ami összeköti őket, és együtt tud cselekedni. Magyar az, aki magyarnak vallja magát.”
Sanyi bácsi egész élete ezeknek a szálaknak összekötéséről szólt. Nagyon fog hiányozni.