2025. július 5-én, Kádár halálának évfordulója előtt egy nappal szélsőséges csoportok és más baloldali szervezetek megemlékezést tartottak a Fiumei úti sírkertben, Kádár János sírjánál.
Ennek kapcsán idézzük fel, hogy Kádár milyen úton került ki a hatalomból, és hogyan távozott erről a világról.
A 2025-ös megemlékezés
Kádár János egy ízben már közel került hozzá, hogy „lemondjon” a hatalomról. 1972-ben, miután a szovjetek teljesen leállíttatták az Új Gazdasági Mechanizmust (amely döntéshez a hazai kommunista állampárt úgynevezett „munkásellenzéke” is szekundált), felajánlotta lemondását Brezsnyevnek, a Szovjetunió urának. Brezsnyev ezt végül is nem fogadta el. Pedig drámai hónapokról beszélünk: február 7-én Brezsnyev telefonon rendelte egy moszkvai „baráti látogatásra” Kádárt. A tárgyalás során a szovjet gazda súlyos kritikával illette a magyar pártvezetőt. Kádár érzékelve a hazai keményvonalasok, a „munkásellenzék” (Biszku Béla, Gáspár Sándor, Apró Antal) mozgolódását, 1972. május 10. a Magyar Szocialista Munkáspárthoz írot levelében felajánlotta lemondását. Nyolc nappal később tárgyalta az MSZMP, a kommunista párt szűkebb irányító testülete, a Politikai Bizottság a lemondást. Csakhogy ekkorra már a szovjetek úgy döntöttek: Kádár egyelőre maradjon. Így ezen a PB ülésen már arról értesülhettek az elvtársak, hogy Kádár megkapta a legmagasabb szovjet érdemrendet, a Lenin-rendet. Ez világos jelzés volt. Négy nappal később, a PB újabb ülésén már mindenki egymást túllicitálva állt ki Kádár mellett. Másfél hónap múlva Brezsnyev telefonon gratulált. Nem volt véletlen a hosszú intermezzo: Brezsnyevék jelezni akarták Kádárnak, hogy feltételekkel állnak ki mellette. Az ügynek még nem volt vége. November 26-án ismét telefon jött a Kremlből: Brezsnyev elvtárs másnap érkezik a tököli szovjet katonai reptérre, és oda várja Kádár elvtársat! Kádárnak bizonyára eszébe juthatott, hogy a Maléter Pál vezette küldöttséget 1956. november 3-án éppen Tökölön tartóztatták le a szovjetek… Mindenesetre az 1972. november 27-i találkozón egészen karakánul viselkedett. Amikor hosszú fejmosás után Brezsnyev egy listát adott neki, hogy kiket kell eltávolítani, annyit válaszolt: „Egy név hiányzik róla. Az enyém.” Végül is Kádár és Brezsnyev kompromisszumra jutottak.
Az egészet utólag így mesélte el Gorbacsovnak, 1985-ben: „1972-ben, midőn betöltöttem 60. életévemet, levélben fordultam a KB-hoz, kérve nyugdíjaztatásomat. A PB ellenezte ezt. Én ugyanis abból indultam ki, hogy a főtitkárcsere mindig valamiféle magyarázkodással jár, és példát kívántam mutatni a szocializmus viszonyai között e kérdés normális megoldását illetően. A KB elutasította kérésemet. Már ezt megelőzően elküldtem e levelemet L. I. Brezsnyevnek. Fel volt háborodva. Nem tetszett neki az érvelésem. A legközelebbi találkozón haragosan ezt mondta nekem: »Az Ön KB-jának igaza volt.«”
Csakhogy nemcsak erről beszélt. Mielőtt az 1972-es meg sem történt „lemondását” elmondta volna Gorbacsovnak, a következőket említette meg: „Úgy vélem, hogy az MSZMP jelenlegi irányvonala folytatódik. Komolyan viszonyulunk a kollektív vezetéshez. A dolog nem tőlem függ. Ugyanis, én már a régi módon nem tudok dolgozni. Néhány éve »ravaszul« dolgozom: kilenc hónapot évente. Ez idő alatt arra törekszem, hogy mindazt elvégezzem, amit 12 hónap alatt kellene megtennem. Lehetőséget kapok a pihenésre, így teljesen kikapcsolom magam a dolgokból. […] Hogyan tovább? Őszintén szólva nem tudom.„
Mintha azt akarta volna mondani, hogy lemondana ő, csak éppen nincs kire rábízni a magyarországi kommunista diktatúra vezetését… Két jelöltről szólt akkoriban a fáma: Grósz Károlyról és Berecz Jánosról. Előbbit 1979-ben leküldte Miskolcra, hogy a borsodi pártszervezet élén ismerje meg az országot, meg gondolkozzon is arról, hogy adott esetben mit jelenthetne a Magyar Népköztársaságot irányítani. Borsod megye egyébként bizalmi poszt volt, mivel ez volt a klasszikus nehézipar fellegvára.
Annyi bizonyos, hogy Kádár az 1980-as évek elejétől már betegeskedett. Ez 1987 őszétől kezdett egyre súlyosabbra fordulni. Elsősorban a tüdőtágulat volt veszélyes, de az agyérelmeszedés és a jobb kezét sújtó izomsorvadás is egyre inkább korlátozta a munkában.
Ekkorra már Kádár is próbált felkészülni az utódlásra. Először, még ’87 júniusában Grósz Károlyt tette meg miniszterelnöknek, a teljesen szürke Lázár György helyett.
1988 év elején Magyarországra jött Krjucskov KGB tábornok. Kádárral jól ismerték egymást, hiszen Krjucskov 1956-ban harmadtitkár volt a budapesti szovjet nagykövetségen, majd az ezt követő évtizedekben is kapcsolatban volt a magyar párvezetővel. Kitűnően beszélt magyarul. Gyakorlatilag a selyemzsinórt hozta Kádárnak, vagyis megmondta neki, hogy immár nélküle képzelik el a továbbiakat. Április Nyikolaj Rizskov, a Szovjetunió miniszterelnöke látogatott hazánkba. Kádár azt mondta neki: „Hazánkról szólva Kádár elvtárs elmondta, hogy a politikai helyzet bonyolult. Gyökerét a gazdasági építőmunka bizonyos megtorpanásában kell keresni.”, majd nagyon burkoltan panaszkodott arra, hogy a Szovjetunió nem akar segíteni a gazdasági nehézségek közepette. Rizskov Grósszal is tárgyalt. Május elején ismét Budapestre érkezett Krjucskov. Három emberrel találkozott, Grósz Károllyal, Pozsgay Imrével és Szűrös Mátyással is, s ezeken a találkozókon győzködte az embereket, hogy Kádár márpedig le kell váltani. Május 19-én Kádár már tisztában volt azzal, hogy a másnap kezdődő országos pártértekezleten le fogják váltani a főtitkári pozícióból. Ennél is több történt. Május 20-án Grósz és szövetségesei meggyőzték az MSZMP küldötteket, hogy a Politikai Bizottságból váltsák le Kádár hűséges embereit. Május 21-én így nemcsak Kádár János került a névleges pártelnöki pozícióba, hanem teljeséggel átalakult a magyar kommunista párt vezető testülete is. Ezt Kádár árulásnak élte meg, és arra tett megjegyzést, hogy a „Brutusok” előléptek – utalva ezzel Gaius Julius Caesar híres mondatára, amikor az életére törő merénylők között felismerte a többé-kevésbé fiaként kezelt Marcus Iunius Brutust: „Te is, fiam Brutus?”.
Kádár mentális és fizikai állapota most már gyorsan rosszabbodott. Ráadásul 1989 elején Kanyó Andrást, a megbízható újságírót küldte hozzá Grósz, hogy életút-interjút készítsen vele (utóbb a „Végakarat” című könyvben jelent meg.) Megkezdődött Nagy Imre és társai exhumálása is, amelyet élő adásban közvetített a televízió. És Kádár immár a legmagasabb fokú ítélőszék elé készült – tudatosan, vagy tudatán kívül.
Az MSZMP Központi Bizottság 1989. február 10—11-én megtartott ülését Lukács János elvtárs így nyitotta meg: „Kedves Elvtársak! Jó reggelt kívánok. Köszöntöm a Központi Bizottság tagjait, az ülésünket megnyitom. Bejelentem, hogy az ülésen nem vesz részt egészségi okokból Kádár János elvtárs. Ülésünk határozatképes.”
Korom Mihály elvtárs, régi, vonalas kommunista viszont érdeklődött Kádárról: „Elvtársak! Veszek egy mély lélegzetet. Egyre többen mondják és kérdezik tőlem, de lehet, hogy nem csak tőlem, hogy mi van Kádár elvtárssal? Mert ugye nyilvánosságra hoztuk, szóvivőnk nyilatkozott, meg itt elhangzik, hogy betegsége miatt van távol, de a közvéleményben elvtársak és a pártközvéleményben is hovatovább Kádár elvtárs távoliétejpolitikai kombinációkra ad alkalmat. Gyógyuljon meg persze minél hamarabb! En is azt kívánom, de azért erre a körülményre is talán oda kellene figyelni. Én nem megidézni akarom őt, mint az irodalmi újság egyik cikkírója, tanúként, de amennyire csak tudna, vagy az egészsége megengedné, jó lenne, ha köztünk lenne, és segítene nekünk a múlt értékelésében is, a jelen helyzet értékelésében is, és a jövő feladatainak a meghatározásában is.” Nem is csoda, hogy érdeklődött: hiszen az 1956-os forradalom értékeléséről is szó volt az ülésen…
Korom a Kádárra vonatkozó kérdésére választ magától Grósz Károlytól hallott: „Végül felvetődött, hogy mi van Kádár elvtárssal. Szeretném elmondani, hogy 15-éig üdül. Elég rossz egészségi állapotban van, 15-e után orvosi felülvizsgálatra kerül, és ha kérését teljesítik, akkor dolgozni kezd. Az igazi gondja az, hogy nagyon nem tudja a kezét mozgatni, nem tud felöltözni, két-három órát tart, amíg felöltözik, nem tudja a ceruzát kézben tartani, nem tud írni, borzasztóan zavarja, nem tud dolgozni, és ezért nincs. Tehát nincs vele semmi olyan, amit titkolnunk kellene. Ugyanakkor nem tartom indokoltnak, hogy erről valami sajtókonferenciát tartsunk. Annak idején bejelentettük, hogy beteg, azt hiszem ez elég ennek az ügynek a kezelésére, és majd utána megjelenik a politikában.” Meg is jelent, méghozzá tíz nappal később, a Központi Bizottság következő ülésén, amit a következő szavakkal nyitott meg: „Ha megengedik, szeretnék két szót szólni az én betegségemmel kapcsolatosan. A múlt hét második felében két professzor ellenőrzött; a műtétet végző és egy belgyógyász professzor; megállapították, hogy fokozatosan, a terhelést ellenőrizve részt vehetek a munkában. Én kötelezettséget vállaltam arra az orvosokkal, hogy a kézműtéthez szükséges hosszadalmas kezeléseket akkor is, ha fokozatosan állhatok csak munkába, be fogom pontosan tartani, ugyanúgy a belgyógyászati ellenőrzést is anélkül, hogy a fokozatos munkába állást meg kívánnám szakítani. Ezenkívül szeretnék politikailag is hangsúlyozni valamit a saját személyemet illetően. Én az 1988 májusi pártértekezlet határozatához tartom magam minden tekintetben, ezt én kötelezőnek tartom magam részére úgy is, mint párttag, úgy is, mint a Központi Bizottság tagja, minden részében és minden állásfoglalásában, és határozatában.”
Márciusban már nem vett részt üléseken, s azután 1989. április 12-én berontott a Központi Bizottság ülésére, ahol rettenetes, itt-ott profetikus, de inkább szörnyű magyarázkodásnak ható, széteső beszédet mondott. Többször kitért Nagy Imrére is.
Ezután pártelnöki tisztségéből is felmentették. Már nemigen volt tennivalója ezen a világon. Július 3-án szállították kórházba. Tüdőgyulladással kezelték. Ekkor már alig voltak világos pillanatai. A kórházban történt, hogy egyszer csak felpattant, öltözködni kezdett. Amikor megkérdezték tőle, hogy hova megy, azt válaszolta: Megyek az Imre temetésére. Mindenki ott van. Pedig akkorra a híres újratemetés már két hete lezajlott… Július 5-én Nyers Rezső és Grósz Károly látogatta meg a kórházban.
Kádár másnap meghalt. Utolsó szavai hátborzongatóak voltak: Öljenek meg! Aznap éppen a Nagy Imre és társai ügy ítéletének megsemmisítését tárgyalta a Legfelsőbb Bíróság. S egyszer csak körbement egy cédula a teremben: Kádár meghalt.
Halála előtt feleségén keresztül Németh Miklóshoz fordult, és papot kért, mert gyónni akart…