1988-ban erdélyi falurombolás elleni tüntetés a rendszerváltó korszak egyik nagy politikai megmozdulása volt. Abban az időszakban a Nicolae Ceausescu vezette Román Szocialista Köztársaság a megvadult, sovén-kommunista diktátor őrült tervei és fenekedései miatt szembekerült a hatalomátmentés céljait szolgáló reformokkal kísérletező Magyar Népköztársasággal. De természetesen nem a „reformok” miatt került szembe, hanem egyszerűen azért, mert Ceausescu főellenségnek kiáltotta ki a magyarokat. Ezt részben a hivatalos történészek, illetve a diktátor felesége, Elena Ceausescu körül csoportosuló udvari írók és költők énekelték meg. A magyarellenességen kívül Ceausescu másik kedves elfoglaltsága az ország „fejlesztése” volt, amely az úgynevezett település-szisztematizálási tervben öltött testet. Ezt Magyarországon a valóságnak megfelelően egyszerűen csak „falurombolásnak” hívták. Ennél a pontnál kapcsolódott össze az idehaza még éppen létező szocializmus hivatalosságának politikája a formálódóban levő ellenzék népi-nemzeti szárnyának törekvéseivel. Ennek az eredménye lett az 1988. június 16-i hatalmas, másfélszázezer embert megmozgató tüntetésre.
Ennek a tüntetésnek az emlékére rendeztek nemrég egy összejövetelt a Hősök terén. Az emlékező összejövetelen én is beszédet mondtam. Az alábbiakban közlöm ennek a szövegét – de nem csak az erdélyi tüntetésre, hanem a nemrég elhunyt és tegnap végső nyugalomra helyezett Kincses Elődre is emlékezve.
Tisztelt Hölgyeim és Uram,
A Hősök terén vagyunk. Középen honfoglaló vezéreink, felettük az angyal. A kolonnádon pedig olyan magyar királyok, erdélyi fejedelmek és a nemzetet a harcaiban vezető nagyok, akikre méltán mondjuk, hogy ők a hőseink.
Kiemelkednek közülünk. Van közöttük olyan, akinek az alkotása, a keresztyén magyar állam ezer után is áll. Van közöttük jónéhány diadalmas uralkodó és vannak okos, az erők nagyságával számoló politikusok is. De olyan is akad közöttük, aki epizódszerepet játszva, szomorú körülmények között ment száműzetésbe, mondhatni, tragikus hős. S van közöttük olyan is, akinek a tragédiája felemelő, és életműve örök példája marad a magyar nagyságnak.
Ebből látszik, tisztelt Hölgyeim és Uraim, hogy a hősök bizony nem mindig jó politikusok. Vagy legalábbis nem mindig sikeres politikusok.
Mivel az egykori erdélyi tüntetésre emlékezni gyűltünk ma össze, kérem engedjék meg, hogy most egy erdélyi hősre is emlékezzünk. A két nappal ezelőtt elhunyt Kincses Elődről van szó. Egy bejegyzést szeretnék felolvasni Önöknek, amit egy román ember, Cristian Dragnea tette közzé a közösségi oldalon:
Meghalt az apósom, Kincses Elöd.
Ő az egyik olyan ember, akinek a romániai forradalmat köszönhetjük. Ceausescu idején ő volt az egyetlen, aki vállalta, hogy védi az ellenálló Tökes Lászlót, amikor más ügyvédek a megtorlástól és a Securitate célkeresztjébe kerüléstől való félelmükben ezt megtagadták. Tökes mellett állt a forradalomhoz vezető események során és a decemberi forradalom utáni összes küzdelmében.
Ő volt az, aki 1990-ben megállította a marosvásárhelyi polgárháborút, személyesen meggyőzve több ezer magyart, hogy ne menjenek be a városba, és így játszotta ki a Csau-féle Securitate játszmáját, akik számára a vérontás volt a legjobb módja a hatalomban maradásnak (lásd például a bányászjárásokat). A téren beszélt az emberekhez, és vállalta annak kockázatát, hogy a román nacionalisták megtámadják. Csak őt, az erkélyről, mert prominens közszereplő volt, de azért is, mert az RMDSZ-esek elbújtak és békén hagyták.
Ezután 6 évre elmenekült az országból, távol a családjától, hogy elkerülje a román állambiztonsági üldözését. Cserébe, amikor visszatért az országba, az RMDSZ-esek, akik között életre szóló barátai is voltak, mindent megtettek azért, hogy ne legyen helye a politikában.
Az elvhű emberek ritka fajta. Bosszantanak, elrontják a játékot, nem lehet velük kijönni, hogy itt-ott kompromisszumot kössünk, hogy mindenkinek jó legyen. Nekem 2014 óta szerencsém volt mellette lenni, elég sokat láttam ebből. Nemcsak az elvszerűségéből, hanem abból a vitalitásból és optimizmusból is, amit őszintén szólva ritkán láttam emberben. Nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna duzzogni, pesszimistának vagy depressziósnak.
Idén lett volna 84 éves. Tavaly még mindig síelt. A korábbi balkáni atlétikabajnok minden reggel tornázott az utolsó napjáig. Az elvek olyanok, mint a torna: minden nap, egész életünkben gyakorolni kell őket.”
Eddig a bejegyzés.
Nos, tisztelt Hölgyeim és Uraim, nem biztos, hogy mindenben ugyanazt gondoljuk a világról a bejegyzés írójával. És legyünk méltányosak az RMDSZ-el szemben is: a politika bizony nem mindig az eszményi, az értelmiség által úgymond „elvszerűnek” tartott vonalvezetésről szól. A politika mindig és minden korban a lehetőségek művészete volt, és az is fog maradni. És voltak lehetőségek, amelyekkel az RMDSZ élni tudott, sőt, amelyeket igenis jól használt ki, az erdélyi magyarság javára.
De én most nem szeretnék politizálni.
Kossuth Lajos, amikor a Dunai Konföderáció eszméjét papírra vetette, a következő megfontolandó sorokat írta le: „Minden egyes al-dunai nemzet, ha sikerülne is maga köré gyűjtenie most máshová tartozó fajrokonait, legföljebb másodrendű államot alkothatna, melynek függetlensége örökös veszélyben forogna s mely szükségkép alárendelve volna idegen befolyásoknak.”
Kossuth hatalmas igazságot mondott ki. Messzire látó ember volt, a modern magyar politika megteremtője. Egy közép-európai sorstragédia, hogy nem lehetett a földrészünknek ezen a táján lakó népek közösségének az egyik alapítója is. A XX. század és sajnos eddig a XXI. század is fényesen bizonyította Kossuth tételének igazságát.
Vajon van-e a román gondolkodók között olyan, aki ezen az alapon áll? Vagy felismerik Kossuth igazságát, de úgy gondolják, hogy még néhány évtized, a számok nekik kedveznek, s akkor be tudják tölteni Take Ionescu a nemzeti ösztön politikájáról írott sorait: „Vagy a magyarok foglalják el a Kárpátokat és uralkodnak felettünk, vagy mi foglaljuk el Erdély erődjét és uralkodunk onnan a magyar Alföld felett. Harmadik út nincs.”
Szerintünk pedig van harmadik út.
Az, amin a nagy Erdély-tüntetést rendező elődeink is jártak. Akik 1988 év elején együttérzésükről biztosították a román népet, amelyet a Ceausescu-diktatúra majdnem ugyanúgy sújtott, mint az erdélyi magyarokat. Majdnem, hiszen a magyarokat nemcsak a szokásos kommunista diktatúra nyomta, hanem a nemzetiségi üldözés is fenyegette őket.
Egy szó mint száz, vajon van-e olyan román gondolkodó, mint egykor, réges-régen Moldován Gergely? Mi magyarok azt mondjuk, hogy a mai Erdélyhez hozzátartoznak a román falvak fatemplomai. A román kultúra számunkra is élvezhető termékei. Ma Budapesten lehet román néptáncot tanulni, a kalotaszegi forgatóst. Igaz, valamikor kétszáz éve ez magyar tánc volt, s a román gazdák akkor vették át, amikor mi a csárdást megteremtettük. De attól az még román táncnak számít ma. Vajon lesz-e olyan, hogy a románok magyar néptáncot tanuljanak, csak úgy, szórakozásból, a saját értéke miatt? S vajon akad-e olyan román gondolkodó, aki azt mondja, hogy a magyarok hozzátartoznak Erdélyhez? S vajon akadni fog-e olyan román politikus, aki azt fogja mondani, hogy ugyanmár, ne legyen a trianoni diktátum ünnepnap! Lehet, hogy illúziók foglya vagyok, de azért reménykedek. Már csak azért is, mert ismerek olyan román történészeket, akikkel lehet és kell párbeszédet folytatni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, A magyarok két tanulságot biztosan levontak a múlt évszázadból. Az egyik, hogy a románok jobban alkalmazkodnak a birodalmakhoz és jobban tudják a saját törekvéseiket az egyes birodalmak számára eladni. Igen, tisztelt Hölgyeim és Uraim, és ebben igenis van mit tanulnunk tőlük, mert lehet olyan helyzet, amikor nincs nagyon más út.
A másik következtetésünk az volt, hogy a birodalmak úgy általában véve rosszak, és a nemzetállamoknak össze kellene fogni. Nekünk, magyaroknak, ez a küldetésünk, hogy ezt kimondjuk és érvényre juttassuk. Ahogyan Lánczi Tamás mondta a Szuverenitásvédelmi Hivatal nemzetközi konferenciáján: „mi itt leszünk, itt maradunk, és továbbra is átok és szerencsétlenség leszünk a birodalmak számára.” Az erdélyi tüntetésre emlékezve üzenjünk román barátainknak: titeket is várunk ehhez a munkához. A trianoni ördöglakat nemcsak minket szorít.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, 1988. június 27-én egy őrült elme hagymázos tervei ellen tüntettek másfélszázezren Budapesten. Egy ördögi ideológia hamisprófétája végső csapást akart mérni az erdélyi falvakra, és az óromániai falvakra is. A 37 évvel ezelőtt tüntető magyarok azt üzenték: nem felejtettük el Erdélyt. Ahogyan egykor Áprily Lajos a hegytetőn, a tüntetők is kimondták a titokzatos szót: Erdély!
Úgyhogy én sem zárhatom most máshogy szavaimat: ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!
(A fotókat Köő Artúr készítette)