Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Valahogy a történelem kissé olyan, mint a foci vagy a politika: mindenki ért hozzá. Néha le is írják. Elmúlt korokban, mikor azért társadalmunk elitjének kissé más dimenzióban mozgott a történelmi ismerete/tudata, mint a manapság megszokott, különös jelenség ütötte fel fejét hazánkban. Nagy-politikus apák másodgenerációs politikus fiai a parlamentből való kiakolbólításukat követően – vagy anélkül is – történészkedésbe fogtak. Monumentális munkák kerültek ki tolluk alól. Ilyen Beöthy Ákos A magyar államiság fejlődése, küzdelmei 4 kötete, ifj. Andrássy Gyula A magyar állam fönmaradásának és alkotmányos szabadságának okai 3 kötete, illetve mai szösszenetünk hőse, Horányszky Lajos Tisza István és kora 2 vaskos kötete.
Horánszky Lajos (1871-1944)
Horánszky Nándor (1838–1902) a dualizmus „nagy generációjához” tartozott, évtizedeket töltött a Parlamentben képviselőként, s halála előtt másfél hónappal nevezték ki kereskedelemügyi miniszterré. Az ő fia volt Horánszky Lajos (1871–1944). Banktisztviselőként kezdett, bankigazgatóként folytatta, majd szokás szerint belemerült a politikába: a századelőn egy ciklusban képviselő, később aktív pártbeli szerepet visz, amitől csak Trianon után vonul vissza. Ettől kezdve már csupán „hobbijainak” szentelte szabadidejét, főleg irodalmi munkásságának – bár monumentális (több mint 500 oldalas) Batsányi-monográfiája már 1907-ben elegáns entrée-t biztosított számára (Bacsányi János és kora: eredeti levelezések és egykorú források nyomán.) Horánszky Lajos Buda ostrománál halt meg, a dolgozószobájában olvasott, amikor egy gránátszilánk végzett vele (a pincébe nem volt hajlandó lemenni a harcok alatt).
Tisza István halálát követően aktív szerepet vállal a Tiszta István Emlékbizottságban, illetve a Tiszta István Szoborbizottságban. Az emlékbizottsággal egyetértésben/megbízásából fogott neki a Tisza-monográfiájának, melyet a 30-as években be is fejezett.
A posthumus kiadott munka előszavában – írója a szerző unokája, Horánszky Nándor – ez áll: „Horánszky Lajost megbízzák a mű megírásával, és ő azt el is készíti, de kötik azok az ígéretek, hogy a levéltárak titkos anyagaiból egy ideig nem publikálhat, és a még élő személyekre is tekintettel kell lennie. Valamennyi fontos, Tiszára vonatkozó közös minisztertanácsi jegyzőkönyvet, felterjesztést kimásoltatott a bécsi Staatsarchiv anyagából. 1923-as jelentésében olvashatjuk, hogy gróf Bethlen István járt közben a bécsi Külügyminisztériumban, hogy a titkos levéltári forrásokhoz hozzájuthasson. Károlyi Árpád, Szekfű Gyula és Eckhart Ferenc is segítették a források feltárásában. (…) A kész munkát barátja, az író és politikus Szász Károly nézte át, akinek javításait őrzi a kézirat.
A munka megjelentetését részint azok az ígéretek akadályozták, melyeket Horánszky Lajos adott a titkos anyagok publikálását illetően, másrészt Berzeviczy Albert, a Magyar Tudományos Akadémia egykori nagy tekintélyű elnöke nem volt már az élők sorában, aki biztosítani tudta volna a könyv megjelenését.”
A szerző többször is említi munkájában, hogy sok szereplő van, akikre „tekintettel kell lenni”, s ezért a publikálás nem időszerű. A titkos levéltári anyagokra való hivatkozás még úgy-ahogy érthető – bár a történelem ezt az érvet gyorsan és alaposan elmosta. Viszont ami a szereplők „kíméletét” illeti, az egész könyvben semmi olyan nem akad, ami ezt mai szemmel indokolná.
Végül a munka – a szerző unokájának sajtó alá rendezésében – megjelent 1994-ben. (Bár dátum a könyv kolofonjában nem szerepel, az előszóból kiderül.)
A munka két kötetben 1300 oldalt tesz ki, ehhez jönnek még a mutatók, irodalomjegyzék stb. És ha valaki átrágja magát ezen az irdatlan anyagon, a végén megdöbbenve tapasztalja, hogy szinte semmivel nem tud többet Tisza Istvánról, mint amit átlagos műveltséggel előtte tudott – a koráról meg főleg nem. A mű ugyanis még a leglazább kritériumok szerint sem egy „történelmi monográfia”. Ha analógiáját keresnénk, talán – jócskán mutatis mutandis – Gibbon munkájához lehetne hasonlítani: új tényeket szinte egyikből sem tudunk meg, az anyag gyakorlatilag egy hosszú kommentár.
Horánszky Lajos műveltsége kétségbevonhatatlan – viszont történészként amatőr maradt, a szónak sajnos a rosszabbik értelmében. Ehhez tökéletes választás volt Szász Károly mint „lektor”: költő, irodalmár, művelt másodvonalbeli parlamenti politikus.
Az egész munka olyan, mintha bennfentes, a napi parlamenti politikában forgolódó, nagyon művelt urak kvaterkázását hallgatnánk este a kaszinóban, szivarfüst és cognac-illat felhőjében, ahogy megvitatják az ország házában aznap történteket. Tisza 1904-es ugrai levelében írta le azt a mondatot, ami ennek a világképnek az alapja: „Nemzeti létünk a parlamenti kormányzattal van összeforrva.” Néha már az az érzésünk, hogy nem is „összeforrásról”, hanem „azonosulásról” beszélhetünk. Tisza életét jószerivel annyiban ismerjük meg a könyvből, amennyiben a parlamenti harcait vívta – minden egyéb csak ennek a központnak a gravitációs terében kering, nagyon sokszor még a kormányzati munka is. (Ez alól üdítő kivételt jelent a háborús évek leírása, ahol azért tágabb a felvázolt horizont.) Szinte mintha az egész ország csak a Duna-parti parlamentépület pandant-ja lenne: a fontos dolgok ott bent játszódnak le, ami kívül történik, az csak annyiban érdekes, ha és amennyiben ráhatással van a „bent”-re. Igaz ez a nemzetiségi kérdésre – ez akkor kerül szóba, amikor nemzetiségi képviselők petícióznak vagy szónokolnak –, a szociális kérdésre, a föld- és agrárkérdésre, etc. Mindez az (el)beszélő számára csak valami ködös mormogás a kaszinó falain kívülről – a lényegi probléma, amit meg kell vitatni, az a kiegyezés teremtette közjogi helyzet és annak változásai, a különböző pártalakulások és a választások, a többség és kisebbség, a kormányzópárt és az ellenzék, s mindenek felett és mindenek előtt az obstrukció. Szinte olyan impressziónk támad, hogy ha Tisza hamarabb letöri az obstrukciót, akkor itt minden egycsapásra megoldódott volna, és a háborúvesztés meg Trianon csak egy hagymázas képzelődés lenne. Hogy mennyire nem érdekelte a szerző a háttér, arra példa, hogy a Tisza-gyilkosságról csak mint emberi tragédiáról esik szó: ki ölte meg, miért és hogyan ölték meg, az elsikkad. Pedig nem egyszerűen csak bemasírozott a tüntető tömegből néhány katona és agyonlőtte az ország vezető politikusát – s ezt a vonatkozó per azért elég jól feltárta, de erről egyetlen szó sem esik.
Említésre méltó még a szerző leplezetlen elfogultsága Tisza és Ferenc József irányában: ha a leghalványabb kritikát is megfogalmazza velük szemben – éles kritikáról szó sem eshet –, akkor is magyarázó érvek tucatjai követik.
És a „kaszinó-mentalitásból” következik, hogy ami az erőssége lehetne a könyvnek, a háttértudás közkinccsé tétele, az szinte egészében hiányzik. Amolyan „úriemberek közt ilyesmikről nem esik szó” hamis imperatívusza fogja le a szerző tollát – egy-két kivétellel, amik pont arra elegendőek, hogy érzékeltessék és fájóvá tegyék a többi hiányát. (Talán volt pár ember, akikre különösebbképpen ki volt rúgva, s velük kapcsolatban megengedett magának némi pletykát…)
Felmerül végezetül a kérdés: mit kezdhetünk egy ilyen munkával? Történelmi műnek jórészt érdektelen és sokszor dilettáns is. Emlékiratnak nem sorolható be, mert alig vannak benne személyes motívumok. Esszének száraz és felszínes. Akkor? Jelen sorok szerzőjének véleménye szerint kiváló kortünet. Olvassuk el, ha meg akarjuk érteni a dualizmus vezető államférfiainak – bár a legtöbbször inkább csak kormányférfiainak – mentalitását. Valamint horizontját, ami nagyon sok esetben nem terjedt túl a parlament folyosóin és a párthelyiségek szivarfüstös szobáin. Hogy a Kossuth-téren túl is létezik ország, az bár tudtak róla, de ismeretlen maradt számukra – saját belső világukat nagyították ország-méretűre, azzal játszadoztak, s utána roppant mód csodálkoztak, amikor a nagyobb fiúk egy Párizs melletti kastélyban eleinstandolták a játékaik nagyrészét.
S az utókor véleményét a könyvről talán mi sem jellemzi jobban, mint hogy internetes antikvár áruházakban a két vaskos kötet már 2–3000 forintért garmadával kapható.