1989. június 16-án egy nagyon furcsa újratemetés zajlott le Budapesten. A kivégzett kommunista politikusok mellett egy üres koporsót is felravataloztak. Volt, aki szerint ebben a kivégzett, elesett forradalmárok feküdtek jelképesen; de a Népszabadság szerint ebben a koporsóban 1956 valamennyi áldozata és mártírja feküdt…
„A temetés legyen a nemzeti megbékélés jelképe” – hirdette a Népszava például már bő két héttel az újratemetés előtt, június 1-én. A hivatalos sajtó ugyanis a „nemzeti megbékélés” jelszavát hordozta – miközben egy fiatal politikusnak a szavai a megemlékezést az önrendelkezés és szuverenitás proklamációjává fordították át. Hogyan is szóltak ezek a szavak?
Az újratemetés a Hősök terén (MTI)
„Ma, harminchárom évvel a magyar forradalom és harmincegy évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az 56-os forradalmárok véres harcokban, csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől a8 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég merészség, hogy mindezt akarjuk, de csak akkor, beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.”
Vagyis Orbán Viktor azt mondta: mi magunk akarunk felelősek lenni a saját életünkért, s ha erősek és állhatatosak vagyunk, kézbe vehetjük a sorsunk irányítását. Tulajdonképpen már az újratemetés is egyfajta szuverenitási aktus volt: a halottainkról mi magunk akarunk végre gondoskodni, s az előttünk járók történetét is mi akarjuk mesélni! De a magyar fiatalok nevében szóló Orbán ennél jóval tovább ment: nem kevesebbet, mint teljes önrendelkezést hirdetett!
Másnap, a lapok természetesen beszámoltak a külföldi hírügynökségek jelentéseiről. A Magyar Nemzetben közölték a szovjet hírügynökség jelentését: „A gyászszertartásról beszámolva a TASZSZ hírügynökség budapesti tudósítója úgy fogalmazott, hogy néhány szónok nyílt szovjetellenes kirohanást engedett meg magának. Ekképpen idézte Rácz Sándornak, a Nagybudapesti Munkástanács egykori elnökének szavait: »A szovjet csapatok magyarországi jelenléte volt az egyik fő akadálya annak, hogy a magyar szabadság felvirradjon (1956-ban).« A tudósító idézett Orbán Viktornak, a Fidesz képviselőjének, szavaiból is, aki — mint a szovjet újságíró fogalmaz — vállalkozott arra, hogy az egész magyar ifjúság nevében szóljon. Orbán a kommunista diktatúra megdöntésére szólított fel és kijelentette, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyeztethetetlen — emelte ki a tudósító.”
A Népszabadság – akkor még a Magyar Szocialista Munkáspárt központi lapja – június 17-i számában „A nemzeti megbékélésről” címmel rendezett villám-ankétot. A megszólalók között volt Gyurcsány Ferenc és a Fidesz részéről Deutsch Tamás is. Az alábbiakban idézzük véleményüket:
GYURCSÁNY FERENC: – Ha háború vagy béke nincs is, de pör az van. A társadalom pörli az elveszettnegyven évét. A polgárok többsége ezt a negyven évet egész egyszerűen valamifajta nagy-nagy becsapottságnak, tisztátlanságnak, hazugságnak éli meg, ahol elvesztek az ő sok tekintetben korábban igaznak hit tiszta álmai és vágyai. Egy korábbi állapot helyére, ahol volt egy társadalom fölött álló ítélőbíró, volt egy furcsa szocialista szentszék, amely igazgatta a társadalom ügyeit, beköltözött a mai állapot, amikor egykicsikét mindenki bíró, egy kicsikét mindenki ügyvéd és ügyész is. Az lenne elfogadható állapot, ha ezt a pert a büntetőeljárásból át lehetne menteni valamifajta békítő tárgyalássá. Mint a házastársaknál. Merthogy nincs kivel felbontanunk ezt a házasságot. Nem lehet majd a Dunamentén, vagy bárhol másutt elválasztani ezt az országot, mert nem akarunk a másikkal tovább élni.
DEUTSCH TAMÁS: – A magam részéről én is veszélyes frázisnak érzem a nemzeti megbékélés fogalmát, kategóriáját. Már a kérdésfeltevés is magában rejt egy gondolkodásmódot, amit én mindenképpen szeretnék elutasítani. Nincs másról szó, mint hogy az elmúlt harminc-negyven évükre jellemző szürke egység után, s ezen egységben egyetlen hazugság mellett most már megjelenhetnek fél-negyed igazságok is. És ezek a részigazságok vitatkoznak egymással. Ez még nem jelent viszálykodást. Nem is a viszálykodás ellentételeként érzem ezt a frázist, hanem úgy látom, hogy a „nemzeti egység” elmúlását fájlaló diktatórikus hatalom nem képes tolerálni az igazság egyszínű, meglehetősen szürke monopóliumát követő természetes érdektagoltságot. Úgy érzem, hogy azok a nézeteltérések, viták, esetenként súlyosabb ellentétek, amik a mai magyar társadalomban fellelhetők, semmiképpen sem vezetnek viszálykodáshoz, háborús állapotokhoz. Ám vannak olyan nézetek vagy politikai törekvések, amelyekkel kapcsolatban nem lehet szó megbékélésről. Nem békélhet meg szerintem semmilyen politikai erő azzal a diktatúrával, amely diktatúra az elmúlt harminc-negyven évben Magyarországon működött, és amely a politikai hatalmat jelentette. De nem szabad összekeverni ezt a fajta békétlenséget a valóban demokratikus politikai nézetek vitájával, vagy harcával.
1989 óta sok víz lefolyt a Dunán. A két megközelítés jól mutatja a különbséget: van olyasmi, amivel nincs megbékélés. Mégpedig azzal nincs megbélés, ha a fejünk fölött akarnak dönteni rólunk. A diktatúrával, az idegen megszállással, és az önfeladással. A nemzeti önrendelkezés, a szuverenitás kérdése – a modern korban visszatérő módon mindig ezek voltak létezésünk alapkérdései. „Nem engedünk a ’48-ból” – ismerjük a szólást, amit Orbán Viktor is idézett azon a napon, hozzátéve: nem engedünk az ’56-ból sem. De ugyanígy nem lehet engedni a ’89-ből és nem lehet engedni ma sem.