Donalnd Trump május 13-án Szaúd-Arábia fővárosában nagy beszédet mondott. A beszédben a megrendelések és a befektetések bejelentése mellett kitért számos aktuális kérdésre is. Az egyik, amit különösen is kihangsúlyozott, az a hadsereg – mármint az amerikai hadsereg – helyzetének javulása volt.
A következőket mondta: „Az évek óta alulteljesítő katonai toborzás után az amerikai fegyveres erőkbe az elmúlt 30 év után most a legmagasabb létszámú hadseregbe való jelentős, mert az Amerikai Egyesült Államokban hihetetlenül nagy a lelkesedés. Újra nagy és erős a lelkünk. Körülbelül egy évvel ezelőtt nagy hír volt, a világ összes újságjának címlapján, hogy senki sem akart berukkolni a hadseregünkbe, ami azt jelentette, hogy nem tudtuk feltölteni az újonclétszámokat. A múlt héten pedig kiderült, hogy nálunk a legerősebb a jelentkezés. Azt mondják, hogy 30 éve, de talán még soha. Nem vizsgálták a régebbi időket. A mostani a legjobb. És ez magában foglalja a rendőröket, tűzoltókat, minden mást.”
Donald Trump lehet, hogy túlzott – de az biztos, hogy egy rövid idő óta ismét sikeresen verbuválják az elegendő számú újoncot a seregükbe. Az is tény, hogy egy ideje küzdöttek a verbuválás sikertelenségével. És azt is lehet tudni, hogy a fordulat tulajdonképpen alig két-három hónapja kezdődött, s még februárban is „újoncválságról” írtak a lapok.
Kiképzés az amerikai tengerészgyalogságnál (forrás)
Az amerikai hadsereg újoncozási nehézségei mögött számos tényező állt. Az egyik, hogy egyre kevesebb volt a potenciális jelentkező. A tömeges elhízás, az állandó gyógyszerezés, a mentális (sőt, pszchiátriai) problémák – mindezek a tényezők jelentősen csökkentették a katonai szolgálatra alkalmasak számát. Az elbutulás sem segítette elő a keretek feltöltését, arról nem is beszélve, hogy egyszerűen kevesebb gyerek született az amerikai állampolgároknál, és a bevándorlók pedig nem tódultak a toborzóirodákba.
Emellett volt egy anti-militarista jellege is az elmúlt évtizedek szélsőliberális véleményklímájának: az erőszak rossz, a maszkulinitás gyűlöletes, a hadsereg gyanús, mert tekintélyelvű és így tovább. Ráadásul megindult az amerikai fegyveres erők „szivárványosítása”: az úgynevezett transzneműek előtérbe helyezése és az ezzel kapcsolatos indoktrináció. Mindez számos lehetséges jelentkezőt tántorított el, hiszen az újoncok jelentős része eleve olyan családokból érkezett, amelyekben vagy az egyik szülő, vagy más közeli rokon katona volt. Ez egyfajta elszigetelődést is elindított, egy „harcos kaszt” létrejöttét, a fegyveres erőszak szolgáltató-szektorának társadalmi bázisát. És hát persze ott voltak a magán biztonsági cégek is, a zsoldos-kompániák: sokan nem újították meg a szolgálatot, hanem ezekbe léptek át. Vagyis a szélsőliberális ideológia nem csak az amerikai történelmet vette célkeresztbe, hanem a hadsereg „lelkét” is – úgy tűnik – megtámadta.
De most, úgy tűnik, valami változott.
Egy hadsereg nem pusztán emberek és fegyverek, haditechnika összeadva. Egy hadsereg sokkal több. Nemcsak azért mert emberek közössége sosem egyenlő a közösségben foglaltak számosságával, hanem mindig valami pluszt is jelent. De a fegyveres erők esetében nem csak erről van szó. Egy hadsereg egy történet, egy hadseregnek lelke van. Hogy miért vannak ott a katonák, hogy miért csinálják, hogy mit remélnek egyénileg (zsold, obsit, invalidusok ápolása, stb.) – és hogy mit remélnek közösen: a haza megvédését, a szülőföld felszabadítását, a barátok megsegítését, vagy a Nagy Kalandot, zsákmányt, egy istenség vagy eszme szolgálatát, a megvetett (esetleg gyűlölt) ellenség legyőzését, alávetését – az ellenlábas ország, birodalom, eszme elnémítását. Egy hadsereg nemcsak eszköz hanem cél is a katonák számára. Egy hadsereg sosem „lőhet be” kis célokat; egy hadseregnek mindig nagy tettekre kell készülnie.
Az ember azonban gyarló, és ezért sok esetben a hadsereg csak parádézásra volt alkalmas; máskor csak fegyvertelen vagy alig felfegyverzett emberekkel szemben volt hatékony; megint máskor felvette a zsoldot, de meghalni már nem akart. Azután volt olyan is, amikor a hadsereg nem tudott ölni – ami pedig egy katona hivatásszerű tevékenysége.
A történelem során mindössze néhány olyan hadsereg volt, amelyek fennállásuk során hatékonyságban, elkötelezettségben, képzettségben, szervezettségben, elszántságban, állóképességben és a vezetés terén messze-messze kiemelkedtek a többi közül. Olyanok, amelyek egyszerre voltak mesterei a taktikának de volt stratégiájuk is. Sőt, úgy is mondhatnánk, hogy valamennyi felsorolt tényező egyszerre nagyon nehéz összehozni, s mindössze néhány alkalommal sikerült a történelem során.
Azt sem szabad elfelejteni, hogy a hadsereg tulajdonképpen egy országot, államot, nemzetet (törzseket, népeket) testesít meg; az ideális esetben az államnak van hadserege és nem a hadseregnek állama (hátországa). Rövid ideig hatékony lehet az utóbbi is – de egy idő után a célok fognak megkérdőjeleződni.
Ha visszatekintünk az elmúlt évszázadok történelmére, a következő nagy katonai erővel és hagyománnyal bíró birodalmakat tudjuk felsorolni:
az Asszír Birodalom (pontosabban: az Újasszír Birodalom)
Makedónia Philipposz és Alexandrosz (Nagy Sándor) idején
a Római Birodalom
a Mongol Birodalom
az Oszmán Birodalom
a Francia Királyság XIV. Lajos korában
a Brit Birodalom
Poroszország majd a Német Császárság
a Szovjetunió a második világháborútól néhány évtizedig
az Amerikai Egyesült Államok a második világháború előestéjétől egészen a mai napig
A felsorolásban nem szerepel a hitleri Nagynémet Birodalom mivel alig 12 évig létezett, és típuspéldája volt annak, hogy a katonai ethosz, a könyörtelen hatékonyság mit sem ér stratégia nélkül. Ráadásul annyira nem is volt hatékony, hiszen a gépesítettségben messze lemaradt – egy idő után még a szovjetek Vörös Hadserege mögött is. Igaz, abban a Wehrmachtban volt valami, egy „láthatatlan géniusz” ami kétségtelenül sok esetben emberfeletti teljesítményt hozott ki a katonákból, magas szintű irányításra és hatékony ellenőrzésre ösztönözte a tisztikar – de az egész mögött nem volt olyan állam és nem volt olyan társadalom, ami biztosíthatta volna a nemzetiszocialisták által remélt Ezeréves Birodalmat. Nem egyszerűen túlerőről volt tehát szó a háborús vereség okai között – sokkal inkább katonapolitikai okokról, rosszul megválasztott célokról, a háborún túlmutató tervek hiányáról. „Führerem! Ön azért akar győzni, hogy újrarajzolja Európában a határokat. Rajzolja újra a határokat, és győzni fog!” – mondta Hitlernek egy francia hódolója. Részben igaza volt, részben tévedett – igaza volt, mert Hitler kizárta a politikát a háborús fegyvertárból, és így eleve vereségre ítélte magát; részben pedig nem volt igaza, mivel Hitler terveinek pont ez volt a lényege, hogy semmit sem rögzít, mindent kissé likvid állapotban hagy, amíg totális győzelmet nem arat. Csakhogy ez az előbbiek szerint lehetetlen volt.
A „láthatatlan géniuszt” megfogalmazták már többféleképpen: eszerint például Waterloot Eton és Cambridge sportpályáin nyerték meg a britek; a francia-porosz háborút (1870-1871) pedig a német tanítók nyerték meg az iskolákban. Természetesen még ennél is többet jelent, de első megközelítésnek a modern időkben megfelelő, hiszen az Egyesült Államok esetében nem is annyira az oktatási rendszerről, mint inkább a csapatjátékot hangsúlyozó testületi szellemről továbbá a gyakorlatiasságról és önbizalomról van szó, amelyek ezt a láthatatlan géniuszt kialakítják. Úgy is mondhatjuk, hogy ez a géniusz a hit, ami a hadseregeket mozgásban tartja.
Ez a láthatatlan géniusz azonban hajlamos elillanni, és el is lehet herdálni ezt lelkiséget.
A felsorolt, „profi” sereggel rendelkező birodalmak közül az asszírok lelke akkor roppant meg, amikor nagyon hirtelen vesztették el a kultikus fővárosukat, Assurt. Az Asszír Birodalom egyik fontos ideológiai-spirituális alapja a behódoltatott népek isteneinek (pontosabban istenszobrainak) elhurcolása volt, akiket (amiket) Assurba vittek, hogy ott az ő isteneik szolgái legyenek. Máskülönben a meghódított területek lakossága részére nemigen tudtak mit kínálni az erőszakon és az elrettentésen kívül: s ez a Kr.e. VII. század végén egyszerre a nyakukba szakadt. Mindenki félte de utálta is őket, s most egyszerre támadtak rájuk. Assur elvesztése a birodalmi gépezet lelkére mért csapás volt.
Makedónia tulajdonképpen egyszemélyi produkció volt: először Philipposz király építette ki őket, majd álmát, a hellének nagy bosszúhadjáratát Perzsia ellen a fia, Alexandrosz váltotta valóra. Ámde a keleti bőségben a puritán szellemiségre épülő sereg valahol irányt tévesztett, amit sose nyert vissza. Ráadásul Alexandrosz fiatalkori halála után hadvezérei egymásnak estek, s a sereg jogosan kérdezhette: nem mindegy, melyik vezérért harcolunk? S egyáltalán, miért harcolunk? Ettől függetlenül persze még jó száz évig a profizmus és a haditechnika a görög-makedón falanxot tette meg a csatamezők urává. S bár a görög (illetve görögös) lakosság és a hellénisztikus kultúra elterjedt, de a katonai erő igazából csak annyira maradt meghatározó, amennyire Hellász görög zsoldosai már korábban is keresett exportcikkei voltak a Közel-Keleten.
A XIII. században a Mongol Birodalom majdnem hasonlóan járt, igaz, itt nem Dzsingisz kán korai halála volt a probléma, hanem a hatalmas kiterjedés és a mongolok etnikailag elhanyagolható aránya a birodalomban. Végül a dzsingiszida örökösök egymásnak estek, és eszük ágában sem volt az eredeti ideológiai célt megvalósítani (és nem is tudták volna), vagyis, hogy a Föld minden népét a nagykán uralma alatt, az Örökké Kék Ég isteni megbízatásának megfelelően behódoltassák. Ráadásul rövid nesztoriánus keresztény vargabetűk után a Mongóliától és Kínától nyugatra fekvő mongol utódállamok egytől-egyig iszlamizálódtak; ez pedig már egy teljesen más szellemiséget jelentett.
Az Oszmán Birodalom alapja az állandó terjeszkedés volt, nemcsak a társadalmi-gazdasági alapja, hanem a spirituális-eszmei alapja is. Elfelejtjük, hogy tulajdonképpen egy mai értelemben vett „iszlámista” birodalomról volt szó, amely a hitetlenek elleni harcot vállalta fel örök küldetésként. Ehhez járult még a Hóditó Mohamed szultán (a nándorfehérvári vesztes) idején kidolgozott elmélet, miszerint, ők Konstantinápoly meghódításával Bizánc, vagyis a Kelet-Római Birodalom örökösei lettek. Nyugat-Római Birodalom régóta nincs, mert a németek Szent Római Birodalma csak hatalombitorlás, ámítás, vagyis, a törökök a Római Birodalom örököseként jogosan tartanak igényt egész Európára! A kettő együtt ment is, azután megbicsaklott. Lehet, hogy az „akciórádiusz” mértéke miatt, vagyis a birodalmi központtól olyan távolra kerültek a frontok, hogy képtelenség volt további hódításokat eszközölni, de lehet, hogy más tényezők miatt is. A XVII. századra az Oszmán Birodalom elveszítette küldetését, a janicsárok vagyont kezdtek gyűjteni, sőt, házasodni, a hűbér-telkeken ülő szpáhik nem akartak harcolni, a bürokrácia végtelenül korrupt lett. A két Köprülü nagyvezér a legvégső terroreszközök alkalmazásával még egyszer összerántotta a katonai gépezetet, hogy azután lényegében európai ellenfelei egymást kioltó szándékai és a hatalmi vákuumtól való félelem tartsák egyben a birodalmat még bő két évszázadig. De a janicsárokat már nem lehetett megreformálni, és az egyik szultán egy lábig kiírtotta őket a reformok keretében…
A Francia Királyság a XVII. században sikeres államgépezetet teremtett, majd a hadserege is mintává vált az egész kontinensen. Mindennek voltak középkori előzményei is, de most XIV. Lajos, a Napkirály tényleg arra készülhetett, hogy egész Európa ura lesz. A társadalmi erőket összefogták, modernizáció zajlott – egészen addig, amíg mindenki más össze nem fogott ellenük, s a XVIII. század elején vereséget nem mértek Franciaországra. A gazdaság romokban hevert, s a nagy küldetés oda lett. A francia arisztokrácia elindult azon az úton, amelynek végállomása De Sade márki munkássága, majd a guillotine lett – de a francia katonai erő még egyszer megmutatta erejét Napóleon alatt. Az ellenhatás megszülte az európai népek nacionalizmusát, hiszen a francia eredményeket mindenki magáévá akarta tenni, de senki nem akart franciává válni. A francia katonai ethosz azonban sokáig, maradványaiban egészen a mai napig megmaradt – nagy lélek azonban már nincs mögötte.
A Brit Birodalomról szólva általában a haditengerészet jut eszünkbe, pedig a hadseregük is erős volt. Már a XVIII. század közepén rendkívüli harcfegyelemmel és állóképességgel rendelkező gyalogságot hoztak létre s Indiában is tisztességes méretű seregekkel rendelkeztek. Haditengerészetük ethosza pedig pofonegyszerű volt: ha Britannia uralja a tengereket, az mindenkinek jó. Közel kétszáz évig egyeduralkodók voltak a világ óceánjain. Azután az első világháború után valami megváltozott a Brit Birodalomban. Ha nietzschei gondolkodásmódot mentén akarnánk ezt fordulatot meghatározni, akkor azt mondhatnánk, hogy elkezdett kiveszni „a hatalom akarása”. A második világháború után pedig rövidesen meg is szűnt a Birodalom, s ezzel párhuzamosan a flotta is leépült – a hadseregről nem is beszélve.
A felsorolást lényegében lehetne folytatni, különösen is a Római Birodalommal, azonban felesleges. Valamennyi nagy hadsereg addig tudott funkcionálni, amíg volt benne „lélek”. Természetesen egy-egy hadsereg vagy akár egész állam vereségét nem mindig az jelentette, hogy kiüresedett, céltalanná és lélektelenné vált, hanem a vereséget elhozhatta más is; 1849-ben például a magyar honvédség egyáltalán nem küzdött morális gondokkal, a nyers túlerő okozta a katonai vereséget.
Arra is volt példa a történelemben, hogy egy nagy hadigépezet periodikusan lerongyolódott, fizikailag és szellemileg egyaránt elhanyagolttá vált – majd intézményi reformoknak, vagy egy-egy nagy újítónak köszönhetően ismét élettel telt meg. A Habsburg-monarchia serege, a császári és királyi hadsereg ilyen volt. A török kiűzésénél óriási teljesítményt nyújtott, míg azt követően kiüresedett. Az osztrák örökösödési háborútól kezdve azután magára talált, hogy utána II.József alatt ismét szerencsétlen állapotba kerüljön. Igaz, mindegyik esetben volt valamiféle állítása a hadsereget fenntartó államnak (illetve konglomerátumnak), hogy miért jó érte harcolni.
S vajon most mi lesz az Egyesült Államok hadseregével? Vajon ilyen rövid idő alatt tényleg visszaszerezték a „hatalmas lelket”? És ha igen, az miféle lélek vajon, milyen eszmeiség fogja uralni az amerikai harcosokat? S vajon mi lesz, ha ismét egy szélsőliberális demokrata elnök kerül a parancsnoki székbe? Ezekre a kérdésekre még nem látjuk a választ.
Egyvalami biztos: az USA hadereje – bár mutatott leépülési tendenciákat – még messze van attól, hogy temetni kelljen.