Hatalmas katonai parádé zajlik Moszkvában. A második világháborús győzelemre emlékeznek. A nyolc évtizeddel ezelőtt lezajlott események értelmezése teljesen egyszerű: a Jó győzött az Ősgonosz fölött.
Az idei győzelmi felvonulás Moszkvában
Nos, a német nemzetiszocialistákat és a halálimádó japán militarizmust valóban nagyon nehéz máshogy tekinteni, mint az ebben a világban létező Rossz megtestesüléseit. Azonban kik voltak a nyertesek? A Szovjetunió, amely iszonyatos véráldozatok árán vásárolta vissza a nemzeti cimkét, az „antifasizmust”. Pedig a vérengzést, a borzalmakat és az elnyomást illetően nem sokban különbözött a hitlerájtól. Az Egyesült Államok méltán és maradéktalanul érezhette és mutathatta magát győztesnek – itt kérdés sincs. Azután győztes volt még az Egyesül Királyság – amely győzelem számára a Brit Birodalom végét jelentette, sőt, a nagyhatalomként való létezés befejeződését is. Ez persze akkor még csak hellyel-közzel látszódott. Győztes volt még Franciaország, amely jószerivel De Gaulle-nak köszönhette, hogy a nagyok sorába visszakerülhetett, sőt, hogy egyáltalán a győztesek között foglalhatott helyet. Már 1940-ben kiesett a nagyok sorából, örökre vereséget szenvedett a világszínpadon, és ami utána maradt, az a valami a látszatot itt-ott őrizni próbálta, de az elöregedés savanyú szagát árasztotta.
Lengyelország is győztes volt, és ez elképesztő erkölcsi tartalékot adott a nemzetnek – azonban jutalmul azt kapta, amit, mi magyarok büntetésül: a szovjet megszállást és a kommunista diktatúrát. Persze egy különbség volt: egy lengyel valóban úgy érezhette, hogy a németektől fel-, vagy legalábbis megszabadultak, hiszen amit ott a német megszállók műveltek hat hosszú éven keresztül, azt nehéz volt ép elmével megmagyarázni. Bár a német megszállás a valóságban nálunk is elég bajt csinált, a sem a rövidebb idő, sem a történelmi előzmények sem pedig a németek által követett taktika nem adott alkalmat, hogy úgy istenigazából kimutassák a foguk fehérjét – szép suttyomban persze dolgoztak. Ez a holocaust megvalósításában is különbséget jelentett a két országban.
A győztesek közé tartozott még Csehország és Szlovákia – vagyis Csehszlovákia. A csehek teljesítménye annyiból figyelemre méltó, hogy nem sokat tettek azért, hogy tengelyhatalmak vereséget szenvedjenek – de ahhoz épp eleget és elég látványosan, hogy erkölcsi értelemben a jó oldal tevőleges szereplői közé számíttassanak. A szlovákoknál érdekes a győzelem vagy a vereség kérdése – állami önállóságukat elvesztették, még akkor is, ha előtte csupán egy német csatlós voltak, a szuverenitás morzsáival kifizetve. A kommunista diktatúra bukása és a szovjet birodalmi érdekszféra eltűnése után első dolguk volt leválni a csehekről.
Hasonló a helyzet a Balkánon a szlovének és a horvátok részéről – a Belgrád központú új jugoszláv állam fokozatos létrejöttével tulajdonképpen nemcsak a régi, királyi Jugoszlávia szenvedett vereséget (brit pártfogói is látványosan hagyták cserben az emigrációban levő kormányát), hanem a délszláv népek önállósodási törekvései is elbuktak. Nem tudni, hogy a macedónok hogyan érezhették magukat: a bolgár fennhatóság után most végre nem szerb uralom alá kerültek vissza, hanem saját kommunistáik vették át a fennhatóságot. Bulgáriában tulajdonképpen győzelemként propagálták, hogy „felszabadultak” a saját addigi elitjük uralma alól – cserében kaptak egy olyan kommunizmust, ami még balkáni mércével mérve is a egy különösen sötétebb társaság ámokfutását jelentette.
Romániában (bár papíron egy vesztes államról beszélünk) egyértelműen győzelemnek számított, hogy sikerült átállni a győztes oldalra és visszaszerezni Észak-Erdélyt az ősellenség magyarokkal szemben. Mit számított ahhoz képest Besszarábia!
Közép-Európában Magyarország kétszeresen is rosszul járt: nemzeti ambícióiról, vagyis a területi revízióról le kellett mondani, társadalmilag pedig kapott egy hasonló kommunista diktatúrát, mint a többiek.
Finnország ugyan győztesnek nem, de sikeresnek érezheti magát, legalábbis olyan szempontból, hogy a Szovjetunió végül is nem kebelezte be. Nem úgy a szerencsétlen balti országokat, amelyeket nem is érdemes keresgélni a győztesek között: letörölték őket a térképről. Ukrajnáról már tavaly írtunk – nehéz lenne bármiféle pozitívumot találni ennek a népnek az 1945. május 8-a utáni helyzetben. És mégis el tudják magukat adni ha nem is győztesnek, de legalábbis áldozatnak.
Ha egy pillanatra a Távol-Keletre tekintünk, vajon Thaiföld minek vélheti magát? A japánok gyámságától és a nettó vesztes, illetve az erkölcsi vesztes kategóriából ugyan sikerült megszabadulniuk, de a Francia-Indokínától visszanyert területeiről le kellett mondania. Indonéziában pedig a japán megszállóktól kialkudott alkotmány van érvényben…
Látható, hogy a nagyhatalmak mellett a kis nemzetek „győzelmi” élménye bizony nem mindig egyértelmű.