Civilizációk emelkedtek fel és hanyatlottak alá az ismeretlenségbe, birodalmak jöttek és mentek, de a történelem során lényegében bármely társadalom alapszövete mindig is a család volt. Igaz, mást jelentett a család fogalma a sztyeppén, mást a ködös Északon, és mást a Közel-Kelet forróságában. Mégis, volt valamiféle közös alapja, legfőképpen a leszármazás és annak a tudata, számontartása, illetve a szülőről gyerekre szálló hagyományok és örökség – beleértve a biológiai és a kulturális örökséget is.
Sokszor érezhettük úgy – érezhették úgy szüleink, nagyszüleink – a második világháború óta eltelt időben, hogy a Berzsenyit parafrazáló Örkény Istvánnak talán fájó igazsága lehetett a hadifoglyok között feljegyzett megfigyelésével: „Félő, hogy e viharos évek megbontották a magyar közösségérzést… E kor magyarja talán végérvényesen és jóvátehetetlenül letépte fényes nemzeti bélyegét, egyarasznyi kört húz maga köré, szüleit és ivadékait ebbe a krétakörbe belehelyezi, és hallani sem akar átfogóbb felelősségérzetről”. Megítélésem szerint 1956 (talán 1989 is) azt bizonyította, hogy hála Istennek ez nem egészen így van, de a rafinált kádári világban, majd a rendszerváltás zavaros két évtizedében a legbiztosabb pont a család maradt. Azzal együtt is, hogy a válások lassan menetrendszerűvé válása bizonyos kérdőjeleket helyezett el a „család” fogalma mentén. A hidegháború idején volt az a szólás, miszerint London a legnagyobb magyar falu – tekintettel az ott élő „disszidensek” létszámára és a családi kötelékek összekötő erejére. Vajon van-e még ma is hasonló? Poszt-nyugati világunkban és idehaza megjelent és terjed az egyfős háztartások jelensége – de a család még mindig kultúránk középpontjában áll.
De vajon mi volt régebben? Hogyan alakultak egy-egy család hétköznapjai akkoriban, ahova történelmi emlékezetünk csak homályosan, vagy egyáltalán nem lát már el? Milyen lehet egy magyar család története az elmúlt fél évezredben? Miből álltak össze a hétköznapok?
Egy különös kötetben betekintést nyerhetünk ebbe. A szerző a magyar családtörténetírás egyik legnagyobb élő mestere, akinek a nevét: Eötvös György, talán kevesebben ismerik a kelleténél – igaz, nem is a rivaldafényt kergető típus. Mivel egy közös munka kapcsán volt alkalmam megismerkedni vele, s tudtam, hogy a családi hagyatékok lelkes kutatója, ezért, amikor letették a könyvet az asztalomra, kíváncsian nyitottam ki – és nem szégyen bevallani, először nem is jöttem rá, hogy fikciós mű van a kezemben. Időgépbe kerültem – és megelevenedtek előttem a XVI. századi, törökdúlta hétköznapok, a császári zsoldosok garázdálkodásai, azután a későbbi időkből a komáromi földrengés borzalmai, a nagy évszázad, a XIX., boldog békeidőinek pohár sörei, majd a rákövetkező vérzivataros XX. század rettenetes fordulatai. S mindezt egy család – pontosabban egymás után lényegében kettő – leszármazási rendjéhez igazodva.
Fikciós mű – de történelmi igazságokat ad át. Igaz, nyilván a különböző látásmódok miatt más hangsúlyokkal. Én például biztosan nem adtam volna XIX. századi elődeim szájába a nemzeti önkritikát megfogalmazó mondatokat – de hát ki állíthatja, hogy nem gondolt ilyet (sajnos) a magyar ember már akkor is? S talán történészként itt-ott érzékenyebb az ember egy-egy oda nem illő fordulat, figura megjelenésére; például nem hiszem, hogy cigányok laktak volna a pilisi falvak végén a XVII. században (bár Torockó városában vasműves cigányok már ennek az évszázadnak a végén állandó lakosként megjelentek…), s azt sem hiszem, hogy zsidó vándorkereskedők a háború dúlta vidékeken sűrűn megfordultak volna – no de ezen kívül a könyv szereplői nem lépnek ki és lógnak ki a saját korukból. Egy történelmi műnél talán ez a legfontosabb: az, hogy a szereplők, a szájukba adott szavak és a cselekmények ne legyenek anakronisztikusak. Ekkor tud az ember az időgéppel távoli évszázadokat felkeresni. Márpedig ez a könyv ilyen. Történelmi regény a javából. És csalódni fog az, aki „nagypolitika” fordulatait keresi a lapokon – ritkán gondolunk arra, hogy az emberek többségét nem érdekli a politika, vagy elsősorban nem a politika érdekli.
S hogy a könyv nem „igazi” történelem? Manapság sokszor elfelejtkezünk Petrarca beszédéről, amelyet koszorús költővé avatásakor mondott: „Könnyűszerrel bizonyíthatnám, hogy a költők, verseik fátyla alá rejtve, természeti, morális és történelmi igazságokat jelentenek ki… a különbség egyfelől a költő és a mesemondó, másfelől az erkölcsről vagy a természetről gondolkodó filozófus és a történetíró között, ugyanaz, mint a különbség a felhős és a felhőtlen égbolt között. A megfigyelés tárgya mindkét esetben ugyanaz a fényesség, de azt különböző mértékben érzékeljük, a megfigyelő képességének megfelelően.”
Eötvös György a családtörténetírás, a családtörténet-kutatás egyik legnagyobb mai praktikusa. Aligha tévedünk, ha arra következtetünk, hogy több évtizedes munkájából leszűrt eredmények metamorfózisa szerepel a lapokon.
„Talán nem kell, hogy vége legyen ennek a könyvnek” – búcsúzik az író a végén. Így legyen. Ne szakadjon vége a magyar családok könyveinek.
Eötvös György: Boszorkánytánc. Családtörténet 1558-1987 (Családfa Kiadó – Tarsoly Kiadó, Budapest, 2024)