Hunyadi Jánosról ezen a blogon már több ízben is írtam. A várnai csatáról, a nándorfehérvári diadalról és annak 1956-os emlékezetéről; és tulajdonképpen az 1521-es ostrom is bizonyos értelemben kapcsolódik Hunyadihoz. Ezúttal ismét Hunyadi emlékezetéről lesz szó, mégpedig az ország közvéleményét megmozgató filmsorozatról. Sokan írtak már a sorozatról – azonban, mint a jelen írás végéből ki fog derülni, talán egy szempont eddig nem kapott szerepet.
Nagy sorozat egy nagy emberről
Nos, az egyáltalán nem baj, ha egy film a „sampling” módszert alkalmazva egy korábbi film világára emlékezteti a nézőt. A Hunyadi valóban jelentős mértékben támszkodik az áthallásra („átnézésre”): elsősorban a Trónok Harcára hajaz, de nyilvánvalóan merít a Gyűrűk Urából is. Ha nem válik egy másik film „spin-off”-jává, akkor nincs gond. S még ha azzá is válik: miért ne lehetne magyar Trónok Harca? Lehet, hogy nem teljesen eredeti, de hát sok esetben az utánérzés jobb, mint az eredeti. A sorozat azonban nem indul valami ígéretesen. Az első beszélgetés olyan, mintha egy XXI. századi csajozási kísérlet nyitómondatait hallhatnánk a pesti flaszterről. A Nándorfehérvárra belovagoló párocska, akik közül Hunyadi félmeztelen – hát szóval, ez leginkább elképzelhetetlen. Félmeztelenül egy józan úr (úrfi) nem igen mutatkozott volna, és egy hölgy (kisasszony) meg nem hagyta volna, hogy mögé üljön a lóra. Ráadásul a hölgy férfimódra ül a lovon, ami nem mindig volt elfogadott… És azután sorolhatjuk tovább: egy ismeretlen ifjonc nem ronthatott csak úgy be a haditanácsba, mert volt egy ötlete. És nem törhetett rá a milánói hercegre, amikor a leendő császárral tárgyalt, hogy ugyan már, rossz a kaja…
A sorozattól nem idegen az abszurd fordulatok megjelenése, de azt igazán nehéz mire vélni, amikor a magyar király, Habsburg Albert a vérhas dúlta haditáborból nem tud eljönni, mert Cillei Ulrikék nem viszik magukkal. „Vigyetek magatokkal” – könyörög a magyar uralkodó, majd lerúgják a szekérről be a sárba. De miért??? Volt ló a táborban (a filmbeli táborban is), és Habsburg Albertnek voltak lábai is, hogy fogja magát és távozzon. Jártányi ereje csak volt, ha olyan szekér uán futott, ami nem vette fel.
Egy történelmi regénnyel vagy filmmel soha nem az a baj, ha itt-ott módosít a cselekményeken. Ha egy-egy fiktív alakot beépít a történetbe, másokat viszont kihagy. Luxemburgi Erzsébet és Jagelló Ulászló szereleme – végül is, miért ne? (Zárójel: a filmben megjelenő erotikával semmi bajom. Régen – nagyon régen – is volt szex.) Vagy például a „Békés Szántóvető” nevű harci szekér oldalára kifüggesztett török fejek – van benne valami fantasy-szerepjátékos jelleg, de hát a korszakban simán elképzelhető volt. És így tovább.
A baj a fentiekkel szemben egyes-egyedül az, amikor olyan dolog történik, ami az adott korban elképzelhetetlen volt, ami lehetetlen volt – ami nem történhetett meg. Ilyen például, hogy nem húzhatott egy hullákkal megrakott kordét Hunyadi a győztes csata után (elnézést, de a Gyalogalopp juthat eszünkbe…). A vezetésnek (trendi módon: leadershipnek) ugyanis van egyfajta fensége. Kell lennie. A halottakordét vonszoló Hunyadi nemcsak történelmietlen kép, hanem rossz üzenete is van.
A párbeszédek többsége történelmietlen. Másképp szólva: mai, kortárs duma az egész. Maradva Hunyadinál, a szövegének a nagy része szintén merő anakronizmus. Sőt: tulajdonképpen majdnem mindenkié. (Lásd pl. Szilágyi Erzsébettől: „Te meg vagy őrülve!”)
Daenerys Targaryen és Khal Drogo Szilágyi Erzsébet és Hunyadi János. A magyar Trónok Harca?
Tulajdonképpen az egyetlen jól kidolgozott karakter a török szultán, Murád. Van benne nagyság. Van küldetéstudata, van stratégiája. Vele szembeállítva Hunyadi egy mitugrász paprikajancsi. Valahol a főhős karaterében keverednek Dredd bíró és Igazságos Izom Tibor személyiségjegyei – szemben Murád fenséges vonásaival. Pedig Kádár L. Gellért – aki alázattal dolgozott – még így is a hátán viszi a filmet. És itt kell megjegyezni, hogy bár a dramaturgia nem erőssége a sorozatnak, de a szereplőválogatás igen – a színészek feje, a játékterükben engedélyezett játékuk önazonos a karakterekkel.
De térjünk vissza a Török Birodalom és a Magyar Királyság összehasonlításához. Az előbbi szép színes, fényes – az utóbbi sötétebb tónussal van fényképezve, és általában egy sáros dagonya az egész. Buda ábrázolása különösen is szomorú: Zsigmond idején a budai fürdők (ugyanis nem, nem a török hozta ide a fürdőkultúrát!) európai hírűek voltak. A Magyar Királyság gazdag országnak számított.
A filmben megjelenő magyar és török minőség fájó összevetése szövegszerűen is érzékelhető. A szultán azt mondja a fiának: ez a birodalom mindig is volt és mindig is lesz. Ezzel szemben Hunyadi a csata előtt azt mondja: mindannyian kis népek fiai vagyunk. Az még hagyján, hogy az Oszmán Birodalom nem volt mindig és nem is tartott örökké – de hogy Hunyadi önmagáról, mint egy kis nép fiáról beszélt volna?
Soha.
Magyarországot, a magyar nemzeti gondolatot a történelem „zivataros századain” keresztül a nagyság tudata tartotta meg. Persze nem voltak holdkórosak eleink, tudták, hogy nincsenek sokan – de azt is tudták, hogy egy nagy sztori folytatói, egy nagyszerű történeté. Ez hajtotta 1521-ben Logody Simon és Torma Endre szabácsi kapitányokat, hogy halálig harcoljanak. Ez tartotta meg Eger várát 1552-ben. Ez késztette az öreg Zrínyi Miklóst, hogy az égő Szigetvárból rárohanjon a pogányokra. A nagyság tudata hajtotta azután a következő Zrínyit, hogy megírja „A török áfium ellen való orvosságot”. A magyar rendeket, hogy a világon elsőként országházat építsenek Pozsonyban. Rákóczit, hogy belevágjon a szabadságharcába. A vármegyéket a „kalapos király” idején, hogy a magyar nyelv mellett tegyék le a voksot. Kazinczyt és társait, hogy nekilássanak a nyelvújításnak. Széchenyit és Kossuthot a reformkorban. A ’48-as honvédeket. A kiegyezés után az ország építőit – ma is abból az örökségből élünk.
Azután jött Trianon, és azóta a különböző színezetű birodalmak azt verik a fejünkbe, hogy tessék kicsinek lenni.
Legalább mi magunk ne adjunk ilyen szavakat hőseink szájába. Még akkor se, ha nyilvánvalóan nem ez volt a cél, hanem az ellenkezője!
Ugyanis itt jön be a csavar a történetbe. Mert ha egy mozgóképi alkotás egy 9,5 milliós országban hétről hétre 700 ezer és 1 millió nézőt ültet a képernyő elé, akkor az tud valamit. (Ehhez jön még, hogy a határon túliak mára 2 milliósra fogyott táborából is sokan nézték!). S nem hiszem, hogy azt tudja a film, hogy a „kicsiség” ópium-nyugalmát sugározná a nézőkbe. Már csak azért sem, mert a Hunyadi akkor is monumentális alkotás, ha vannak benne kisszerű részletek. Az a gyanúm, hogy nem az utóbbiak miatt szeretik a nézők. Nem azért, mert a „kismagyarságban” magukra ismernének. Éppen ellenkezőleg. A Hunyadiban megtalálják azt, ami régóta hiányzott nekik. Azt az érzést, hogy a mi magyar saját sztorink is lehet nagy, lehet nagyszerű. Nemcsak kicsi, sárga, savanyú ami a miénk. A Hunyadi története önmagában felemelő! És egyúttal, ami talán éppen ilyen fontos: eladható. És itt úgy van csomagolva, úgy van előadva, hogy meg is veszik, meg is nézik.
Azért nézik egymillióan, mert rólunk szól – és mert nagyszabású.
Magyarországon a foci volt eddig az, ami a sikerek idején össze szokta hozni az embereket. Most már a Hunyadi is ilyen – közösségi élményt tud adni, amire nagyon nagy szükségünk van. (Ráadásul a főhőst játszó erdélyi színészen keresztül van egy össz-magyar üzenete is…!) Bán János és csapata összességében hatalmas munkát végzett, és tulajdonképpen egy új standardot is állított fel. S ez kétségtelenül kihívás lesz az utánuk hasonló sorozat készítésének nekiindulóknak. Történelmietlenség ide, animációs film jellegű fantasy-világ oda – a Hunyadi egy új minőséget hozott a magyar filmgyártásban, és az európai színtéren is meg fogja vetni a lábát. És vegyük figyelembe Kanyó Ferenc történésznek (középkorásznak) még a könyvsorozatról, évekkel ezelőtt írt kritikájának megjegyzését: „Azok persze, akik járatosabbak a korban, nem lesznek maradéktalanul elégedettek, de valljuk be, hogy a késő középkori magyar történelem szakértői a megcélzott olvasóközönség elenyésző kisebbségét képviselik.” Ugyanez érvényes a filmsorozatra. Nem a történészeknek szól a film, hanem a legszélesebb közönségnek. S egyúttal azt is érdemes figyelembe venni, hogy sajnos egy olyan poszt-nyugati világban élünk, ahol a műanyag a standard, tehát ha valami valódi vagy legalábbis az akar lenni, akkor amalgámozni kell. Legalább egy kicsit. A Hunyadi egy valódi történet a filmvásznon, még akkor is, ha a páncél itt-ott műanyag. Kanyó említett cikkében egyébként mintha óvatosan a felpanaszolná, hogy Bán Mór könyvsorozata a nemzeti mitológia újjáépítését szolgálja. Nos, a filmeposz ugyanezt a célt szolgálja. Jó lenne tudomásul venni, hogy a tudomány mellett létezik nemzeti mitológia – és léteznie is kell. Az első világháború előtti kolportázs-regények jelentős számban a nemzeti mitológiát dolgozták föl; s annak a nemzeti ponyvairodalomnak talán abban is volt szerepe, hogy 1915-ben a magyar honvédek megállították az orosz gőzhengert a Kárpátokban. Mert aki ott állt a hevenyészve kiásott lövészárokban, annak esetleg eszébe juthatott, hogy ő magyar gyerek, és nem hátrál.
Ma is olyan időket élünk, amikor a nemzeti összetartozás, a magyar identitás megerősítésére szinte bármilyen eszköz jó – és akár így, akár úgy, a Hunyadi is egy ilyen eszköz lesz. És ez a sorozat eszkönek nem is akármilyen. Ha a Hunyadi filmsorozat egy kicsit hozzátesz a nemzeti mitológiánk ezen részéhez – amelyet Bán Mór a regényeivel már elkezdett újra-írni – akkor elérte a célját. Márpedig, úgy tűnik, hogy hozzátesz.
Jó, hogy van a Hunyadi.
U.i.: Külön köszönet, hogy Dugovics Titusz szerepel a filmben. Lehet, hogy a valóságban nem volt ilyen történelmi alak – de lehetett volna. S az alakjában megformált önfeláldozó bátorság igenis létezett.