„A krematórium 50-60 méterre tőlünk akkor is működött. Esténkint két-három méteres lángok csaptak fel a kéményből és valami leírhatatlan bűzt árasztottak. Az égett csont és hús szagát. És eljött az idő, amikor már olyan tömegesen pusztultak a foglyok, hogy nem tudta lebonyolítani a forgalmat. A reggeli kirukkoláshoz való felállásnál megszokott látvánnyá vált, hogy száz-százötven meztelen hulla volt halomba rakva a bejárat előtt…Az Appel-platzon való nyilvános akasztások, a kőbányákban történt tömeggyilkolások, a magasfeszültségű árammal töltött kerítéshez űzött foglyok elpusztítása…visszatérő borzalmak voltak ezekben az elbeszélésekben. Hitetlenkedve hallgattuk. Az elkövetkezett egy év alatt magunk is szemtanúi lettünk.” (Rassay Károly)
A mauthauseni koncentrációs tábor bejárata. Ma emlékhely.
Hogy került Rassay Károly, ez a német eredetű családból származó, nemzeti liberális, keresztény politikus egy német koncentrációs táborba? Rassayt 1944. március 19-én tartóztatták le. Két német és egy magyar jött érte – egy hazaáruló. Olyasvalaki, aki feltehetően jobban hitt a németekben, mint a saját nemzetében. Rassayt először a Dunagőzhajózási Társaság épületének pincéjébe vitték. Groteszk dolog, hogy Rassay édesapja egész pályafutása során a DGT vezető tisztviselője volt – amely DGT (eredetileg az Osztrák-Magyar Monarchia egyik fontos vállalata) ekkor már a német hírszerző szolgálatok fedőcége lett.
A DGT – vagyis a Gestapo – székházában „értékeit, arany karóráját, pénzét elvették és egy 18-as számmal jelölt borítékba zárták. Ezen azért akadt fenn, mert hetekkel előbb villája kapujára ismeretlen személyek többször is felírták ugyanezt a számot.” – írja L. Nagy Zsuzsa. A német megszállás előtt már napokkal – talán a „hetekkel” csak a visszaemlékezés által torzított időtáv – megjelölték krétával a lefogandó, elhurcolandó magyar nemzeti politikusok, közéleti szereplők ajtaját. A Gestapo által begyűjtött emberek előkelő társaságot alkottak: Sigray Antal, Baranyai Lipót, Csekonich Iván, Bajcsy-Zsilinszky Endre, Mónus Illés, Goldberger Leó, Aschner Lipót, Barcza Ferenc, Dampierre grófné, a volt francia követ felesége – és ott volt a minden lében kanál Rátz Kálmán is. Később például Gratz Gusztáv, Andorka Rudolf, Rátkai Károly, Szapáry Antal és Somogyváry Gyula is a foglyok sorát gyarapította.
Végül némi budapesti kitérő után Rassayt és és a többieket teherautóval Ausztriába vitték. Már az is igénybe vette az 58 éves politikust, hogy felmásszon a teherautóra, de a leszállás még jobban próbára tette. „Esett az eső, amikor parancsot adtak, hogy szálljunk ki. Megpróbáltam felállni, de a lábaim összecsuklottak. Az öszszezsugorodott üléstől egészen érzéketlenek lettek… Amikor a lábam a síkos, felázott talajra ért, elcsúsztam és a földre estem. Már a másik percben az egyik SS belém rúgott.” A fogvatartás első ausztriai színhelyét, Oberlanzendorfban a kiszemelt épületbe futólépésben kellett szó szerint beügetni-berohanni, de Rassay nem bírta, és kimerülten földre rogyott, s végül társai támogatásával vánszorgott el a kijelölt szállásra. Ezután két napig tartó kihallgatás következett. Rassay azt a következtetést vonta le, hogy kihallgatói őt magát és a magyarországi helyzetet illetően sem voltak tájékozottak. Ugyanakkor későbbi, már mauthauseni kihallgatásain viszont megrökönyödött, hogy kihallgatói „pontosan informálva voltak a külügyi és honvédelmi bizottság zárt ülésein elhangzott felszólalásokról.”, ahogyan írja. Még Oberlanzendorfban, emlékei szerint, kihallgatója azt mondta: „mi tulajdonképpen nem vádoljuk magát semmivel, csak veszélyesnek tartjuk a birodalmi politikánkra. Ezért el kellett hozni.” Hogy veszélyes lett volna? Nos, Rassay még 1938-ban az első zsidótörvény képviselőházi vitájában megjegyezte: „hiába csomagolták be ezt a javaslatot tulipános papirosba, eltávolíthatatlanul rá van verve a védjegy: Made in Germany.” És rámutatott arra is, hogy „…nem az ötszázezer zsidóra nézve jelent hátrányos megkülönböztetést, hanem a kilenc és fél millió magyarra, ti. gyanússá válnak, igazolniuk kell, hogy nem zsidók.” És valóban, a származáskutatás során sokan szembesültek azzal, hogy német, szlovák, szerb, cseh vagy más nemzetiségűek vannak a felmenőik között. Az ilyesmi akkor, amikor a „származást” fetisizálják nem növeli a társadalmi kohéziót – amit egy hasonló esetben éppen a származásnak a nemzeti mitológia mögé való elrakása erősíthetne.
A zsidótörvényektől, a jogkorlátozó intézkedésektől azonban nem vezetett egyenes út a deportálásokig. Nemcsak logikailag nem: hiszen a jogkorlátozás jogilag visszacsinálható; a haláltáborba deportálás viszont nem igazán. Arról van inkább szó, hogy magyar alkotmányos parlamentarizmusban soha nem lépték át ezt a határt, a nemzetből való kitaszításhoz idegen megszállás kellett.
De térjünk vissza Rassayhoz! 1944. május 4-én továbbszállították az oberlanzendorfi kihallgatóközpont foglyait. Eleinte reménykedtek benne: hátha Budapestre viszik őket. Mivel a megérkezés után különválasztott zsidó vallású foglyokat is előhozták a transzportba, az egyik fogolytárs, Apponyi György lehűtötte Rassay reménykedését: „Nem megyünk mi Budapestre, Károly Németországból még nem került vissza zsidó ember.” Így került Rassay fogolytársaival együtt Mauthausenbe. „A vonattól a táborig mintegy 4 km-t kellett gyalogolni, hat heti fogság után legyengülve, tűző napon, cipelve minden megmaradt holmit, idős embereknek, akik ilyen fizikai megpróbáltatásra alkalmatlanok voltak. Rassay kétszer esett össze az úton. Mikor felértünk, emlékezik: »Egyiptomi kép tárult elénk. Meztelenre vetkőzött, naptól felégett foglyok törték az úton a követ…« A gépfegyveres SS-őrök a Politische Abteilungba irányították őket s míg a névsorolvasást tartották, »Itt van a magyarok zsidó kormánya«, »Die intelligenz Pest« felkiáltásokkal szórakoztak rajtuk.” – folytatja a történetet L. Nagy Zsuzsa. A politikai foglyok jelentős részének is fizikai munkát kellett végeznie, miközben napi táplálékuk 30 dkg kenyér, répaleves és egy harapásnyi „Wurst” volt.
Mauthausenben azonban nem kizárólag politikai foglyok voltak. Nagyon sok hadifogoly került ide és természetesen zsidókat is hoztak. „Az egyetlen koncentrációs tábort Ausztria területén nem sokkal az Anschluss, az ország bekebelezése után hozták létre Linz közelében 1938 augusztusában. Idővel a főtábor mellett 52 melléktábor létesült, ezekben 1945. május 5-ig, a tábor felszabadításáig összesen mintegy 200 000 fogoly raboskodott szinte egész Európából. Ezeknek legalább fele a gránitkőbányában végzett kemény munka, a minimális ellátás, vagy az őrök önkénye következtében, illetve az 1940-től létesített krematóriumokban pusztult el. Mintegy 25 000 magyarországi zsidó, illetve politikai fogoly is megjárta Mauthausen poklát, s több mint egyharmaduk ott pusztult.” – írja Fiziker Róbert. Az agyonéheztetett szovjet foglyok mégis megkísérelték a kitörést: 1945. február 2-án a mély hóban elfoglaltak egy őrtornyot, és sikerült kiszabadulniuk. Egy maroknyi túlélő kivételével azonban szó szerint levadászták őket.
A munkaszolgálatosként Mauthausebe kerülő Bálint György a következőképpen idézte fel a lágerek borzalmaiat: „Hidegségről is gyalogmenetben mentünk Mauthausenbe. Oda szerintem csak a fele érkezett meg annak a hosszú menetnek, amelyhez a környező községekből is folyton hajtották az embereket. Mauthausen egy nagyon nagy tábor volt, egyike a legnagyobb koncentrációs táboroknak. 1945 januárjában érkeztünk oda, de nem sokáig voltunk ott, két vagy három hónapig. Minket nem is barakkban helyeztek el, hanem sátorban, mert a tábor már tele volt. A szokásos tábori élet folyt. Mindennapos volt az Appell, ami ugye azt jelenti, hogy minden reggel sorba állították az embereket, és mindenkinek szám szerint jelentkeznie kellett. Órák hosszat álltunk, enni minimálisat kaptuk. Nagyon sokan betegek voltak. Akkor ott már nyilvánvaló volt, hogy a krematórium a végállomás. Csoportokat vittek gázkamrába. És ez még mindig jobb volt – ha egyáltalán azt lehet mondani, hogy valami rossz vagy jó –, mert április első napjaiban ugyancsak gyalogmenetben Gunskirchenbe vittek. Nem volt nagyon távol, onnan harminc kilométerre volt ez a gunskircheni Vernichtungslager, vagyis megsemmisítő tábor. Tulajdonképpen egy kőbánya volt, ahol tömegével végezték ki az embereket, teljesen megokolatlanul. Egy-egy barakkból kikergették az ott lévőket, és agyonlőtték őket. Gépfegyverrel. Ez volt május 5-ig. Akkor lógtunk mi meg. A fiatalabb nővérem, Lili, meg a kislánya, Zsuzsika Auschwitzban maradtak. Őket nyilvánvalóan azonnal gázkamrába vihették. A férje, Héber Endre Mauthausenbe került és éhen halt. A másik nővérem, Erzsébet is Auschwitzba került. Őt aztán Auschwitzból elvitték egy másik táborba, Belsenkirchenbe, ott szabadult fel. Onnan elszállították Svédországba. Svédországban töltött három évet, akkor sikerült kapcsolatba kerülnünk egymással, és én hazahozattam. Wels volt a legközelebbi város Gunskirchenhez. Ott már amerikaiak voltak. Személy szerint foglalkoztak mindenkivel, kikérdeztek mindenkit. Nagyon rendesen viselkedtek, tetvetlenítettek, kaptunk – akinek nem volt – öltözéket vagy bakancsot. Élelemmel is el voltunk látva. Óriási tömeggel kellett mindezt megoldani. Elkerültem Bad-Schallerbachba, és gyöngyéletem lett. Bad-Schallerbach egy szanatórium, szép üdülőhely. Amikor itt először megmérték a súlyomat, negyvenhárom kilót nyomtam, pedig már felnőtt ember voltam.” (Oral History Archívum, forrás itt)
Források:
L. Nagy Zsuzsa: Mauthausentől Füzesgyarmatig. Rassay Károly életútja 1944-1953 között, in: Századok, 2003/sz.
Fiziker Róbert: A mühlvierteli nyúlvadászat – Kitörés Mauthausenből, in: Élet és Tudomány online, 2014.10.19.
Oral History Archívum – Visszaemlékezések (1956-os Intézet)
Holokausztmagyarszágon.hu weboldal anyagai
A mauthauseni lágerről és az ottani magyar foglyok, mártírok történeiről legbővebben Szita Szabolcs írt: „Ungarn in Mauthausen. Ungarische Häftlinge in SS-Lagern auf dem Territorium Österreichs” c. könyvében (Mauthausen-Studien, Band 4.)