Örményország történelme a XX. század folyamán rendkívül tragikusan alakult. Már 1878-ban, a berlini kongresszuson megjegyezték: míg az Oszmán Birodalom többi elnyomott népe országokat kapott, addig az örményeket csak papírfecniket… 1915. áprilisában az „ifjútörök mozgalom” tagjai által irányított oszmán hatóságok nekiláttuk régi tervük megvalósításának: az örmény nép eltűntetésének. Hogy az örmények kockázatot jelentettek Kelet-Anatóliában a világháborús helyzetben? Hogy az oszmánok addigi véres elnyomásával szemben inkább a cári Oroszország felé húztak? S hogy ha véres leszámolásokról volt szó, akkor az örményeket sem kellett félteni? Nos, ez mind igaz. De ami ekkor bekövetkezett, az a modern kor első jól szervezett és átfogó népírtása volt – annyira, hogy még Adolf Hitlert is megihlette. A török hatóságok által megindított és menedzselt népirtás másfél millió áldozatot követelt az örmények soraiból. 1918-ban létrejött egy önálló örmény állam, de az újjászülető török erők és Szovjet-Oroszország vörös azeri csapatai között rövidesen el is enyészett az örmény függetlenség. Anatóliából teljesen eltűntek az örmények, s így török-szovjet megállapodás szerint egy kisméretű örmény régió maradt meg Szovjet-Oroszország részeként. Az örmény diaszpóra ugyan élt és virult, és még Szíriában is maradtak örmények, de az a tisztességes méretű állam, amely az első világháborút lezáró 1920-as sévres-i békében legalább a térképen megjelent, nem volt sehol.
„A hegyeink mi vagyunk”, népiesen: Nagyanyó és Nagyapó. Az örmény örökséget kifejező emlékmű Karabah fővárosában, Szargisz Bagdaszarjan 1967-es alkotása
Ezt követően az örmények végigszenvedték a Szovjetunió egész 70 évét, 1988-ban pedig iszonyatos földrengés sújtotta a Örményországot. Az áldozatok száma több tízezer volt, de elérhette a 130 ezret is. Ugyanebben az évben indult egy olyan konfliktus, amely egész 1994-ig tartott: Nagorno-Karabah (örményül: Artsakh, az „örmények Székelyföldje”) egy kis örmény enklávé volt Azerbajdzsánon belül, amelynek lakossága nyilván szeretett volna Örményországhoz csatlakozni. Hamarosan megkezdődtek a pogromok, és 1990-től, a Szovjetunió felbomlásával párhuzamosan a fegyveres összecsapások is, amely végül is teljes háborúvá fokozódtak. Azerbajdzsán Törökországtól kapott segítséget, Örményország pedig a diaszpórától. Végül is hősies harcban az örmények győztek, elfoglalták Karabahot és a környező térséget is. 1994-ben tűzszünetet hirdettek, és béketárgyalások kezdődtek, de egyik fél sem tudott és nem is akart engedni. Karabah így jószerivel a semmiben lebegve létezett, miközben a háborús feszültség állandósult.
Az örmény-török viszony sem alakult felhőtlenül, hiszen a törökök egyfelől tagadták az örmény népirtás megtörténtét, másfelől az azeriekkel igencsak szimpatizáltak – hiszen a török és az azeri nyelv lényegében azonos. Az örmények a diaszpóra segítségével erkölcsi kampányt próbáltak vívni, és néhány ország parlamentjével sikerült elismertetniük az örmény népírtás tényét. S miközben Törökország NATO tag volt, Örményország biztonsága fölött az oroszok őrködtek. Azerbajdzsán pedig igen ügyesen lavírozott a térség bonyolult viszonyai közepette, s adta el magát alkalomadtán „nyugatbarátnak”. A demográfia sem kedvezett az örményeknek: az hagyján, hogy Törökország 80-90 milliós lakoságához képest a néhány millió örmény aránytalanul kevés, de míg náluk a demográfiai hanyatlás köszöntött be, addig az azeri lakosság növekedett. Oroszország nem igazán tudott anyagi értelemben mit kínálni Örményországnak, s hamarosan megjelentek a „nyugati civilszervezetek”, hogy mesterük programja szerint a volt Szovjet Birodalom helyén Soros Birodalmat hozzanak létre. 2018-ban a szokásos forgatókönyv szerinti „színes forradalom”, vagyis vértelen rendszerváltás zajlott le az országban, ami alapjaiban kérdőjelezte meg az addigi oroszpárti orientációt. Ennek az egyik főszereplője volt Nikola Pasinjan, aki ezt követően miniszterelnök is lett, s azóta is tartja a posztot. Pasinjan ritka kivételként „törökbarát” az örmény politikában, legalábbis amennyire ez arrafelé egyáltalán lehetséges.
2020-ban azután lezajlott a második karabahi háború. Az azeri hadsereg támadásba lendült. Ez volt az első „drónháború”, az azeri erők ugyanis nagy számban vetettek be felderítő és csapásmérő drónokat. Az örmények fegyverei elavultak voltak és egyáltalán nem volt ellenszerük a drónokkal szemben, sőt, saját drón-flottával sem rendelkeztek. Bár keményen és vitézen ellenálltak, folyamatosan szorultak vissza, végül az azeri erők már Sztyepanakerthez, Karabah fővárosához közeledtek. A „Nyugat” nem segített, az oroszok meg éppen nem akartak egy sorosista miniszterelnököt megmenteni. Pasinjan miniszterelnök olyan tűzszünetet fogadott el, amely alapján a Karabahon kívül, 1994-ig az örmények által elfoglalt összes területet ki kellett üríteni, viszont a Karabahban elfoglalt stratégiai pozíciót az azerieknek nem kellett visszaadni. Jerevánban tüntetések törtek ki, a hadsereg tiltakozott, Pasinjan lemondott, de csak azért, hogy egy előrehozott választáson ismét nyerjen. Vajon Pasinjan lenne az örmény „Károlyi Mihály”? Van benne valami, bár Károlyinál jóval életképesebb és dörzsöltebb politikusról van szó. 2008-ban Pasinjan a következőket írta le: „A szívem azt mondja, hogy Artsakh-nak ide kell tartoznia, de az eszem azt mondja, hogy nincs szükségünk azokra a földekre, és készen kell állnunk hangosan és kimondani, hogy visszaadjuk azokat a földeket a béke kedvéért.” Talán mondhatjuk azt, hogy egy jól kiválasztott, kívülről felépített politikusról van szó? Nem tudjuk.
A 2020-as háború. Vörössel az azeriek által visszafoglalt terület. Csíkozva az örmények által a tűzszünet után átadott terület. Fehérben Karabah (Artsakh) eredeti területe, sárgával azok a karabahi területek, amelyek 1994 után is azeri kézen maradtak. Kékkel a lacsini folyosó, amely összeköti Karababot Örményországgal, és most orosz békefenntartók ellenőrzik.
Az azeriek – és a törökök is – ünnepelték a karabahi győzelmet és a „Na mi történt, Pasinjan?” gúnyos kérdés elterjedt szlogenné, mémmé vált. Az évek azonban teltek, a világban hatalmas változások zajlottak, kitört az ukrajnai háború, Pasinjan odahaza oroszbarát puccs elhárítását jelentette be, Irán stratégiai vereséget szenvedett a közel-keleti arénában, Törökország megjelent Szíriában – és ismét terítékre került a török-örmény megbékélés, amelyre egyékbént már voltak kísérletek. Sőt: az azeri-örmény megbékélés is. Oroszország persze jelezte, hogy nem mondott le a térségben betöltött szerepéről, miközben Örményország továbbra is gát annak az útjában, hogy a pán-török álmok valóra váljanak, és a török-azeri egység földrajzi értelemben egyáltalán megvalósítható legyen. Ebben a keretrendszerben kell értelmeznünk Pasinjan szavait, amelyeket idén, március 13-án a török újságíróknak mondott egy sajtókonferencián. Ebből idézzük a történelemre vonatkozó szavait. Hogy a defetizmus vagy a reálpolitika tükröződik-e a szavaiban (esetleg hogyan keveredik), s vajon mit szólnának a hivatalos történészcéh képviselői az elhangzottakhoz, továbbá hogy vajon pragmatikus mellébeszélés vagy egyszerű cinizmus szól-e belőle – nos, mindenki döntse el maga…
Anadolu Ügynökség, Muhammet Tarhan – a második kérdést szeretném feltenni. Miniszterelnök úr, az Anadolu Ügynökség nevében szeretnék köszönetet mondani Önnek. Tisztelt Miniszterelnök úr, Ön már hosszú ideje különböző és fontos következtetéseket von le az örményországi történelemfelfogásról, kritikákat és javaslatokat fogalmaz meg. Mi, az Anadolu hírügynökség, eredeti nyelven, örményül követjük az Ön kijelentéseit. Szeretném, ha foglalkozna azzal, hogy miért fordít figyelmet erre a témára. Mit akar ezzel elérni, mind az itteni állampolgárai körében, mind a diaszpórában? Köszönöm.
Nikol Pasinjan miniszterelnök – Úgy gondolom, hogy minden országnak foglalkoznia kell a saját történelmével, ez nyilvánvaló, és nem hiszem, hogy ebben a tekintetben én vagy az Örmény Köztársaság valami egyedülálló lennék. Mindig foglalkozunk a történelmünkkel, de fontos, hogy hol, hogyan és mire használjuk fel azt a tudást, amit a történelem ad nekünk. És az is fontos, hogy lássuk az üzeneteket, hogy érzékeljük azokat az üzeneteket, amelyeket a történelem ad nekünk.
Tudják, van egy olyan kifejezés, hogy a történelemből le kell vonni a tanulságokat, de ez a tanulság nincs megírva a történelem egyetlen lapján sem, vagyis a történelem nem mondja azt, hogy ez történt, ez történt, ez történt, most figyeljetek – a tanulság a következő, a következtetés a következő, vagyis nincs ilyen következtetés a történelemben, és politikai választás és politikai felfogás kérdése, hogy milyen tanulságot vonunk le, hogyan érzékeljük a történelmet, hogyan használjuk fel a történelmet. Nagyon fontos, hogy a történelmet a tudás forrásaként, a jelen és a jövő megértésének forrásaként, a jelen és a jövő építéséhez szükséges tudás és információk forrásaként használjuk.
Ezek politikai döntések kérdései, mert tudják, amikor a történelemről és a történelem tanulságairól beszélünk bármilyen környezetben, mindig lesz vita, mert mindenki a saját politikai szemszögéből fogja fel a történelmet. Mármint a társadalmon belül, még ugyanazon a társadalmon belül is. És egyébként hadd mondjam el, hogy maga a történelem talán az egyik legfontosabb politikai tudomány vagy diszciplína, és ezért a történelem felfogása bizonyos értelemben politikai felfogás kérdése is.
És mi ennek a beszélgetésnek az értelme, felfogása vagy oka, mert ahogy említette, igen, gyakran beszélek a történelemről, és a fő üzenetem a következő, mind Örményországban, mind a diaszpórában élő honfitársainkkal beszélgetve, hogy el kell határolni a történelmet a mától, és a történelmet és a mai napot nem lehet egyformán felfogni, mert a mai nap az mai nap, a történelem az történelem. Nem lehet, hogy ne legyen határvonal a jövő és a történelem között, mert az én felfogásom szerint a jövő nem a történelem tükörképe kell, hogy legyen, hanem a jövő egy lehetőség arra, hogy a történelmet korrigáljuk, vagy jobbá tegyük a történelem azon lapjait, amelyeket jobbá akarunk tenni. De ez politikai döntés kérdése is.
Szeretném, ha helyesen értenénk ezt az árnyalatot, nincs abszolút igazság a történelemben, a történelem, a történelem bármely felfogása politikai felfogás. Ez általánosságban igaz, de vannak olyan politikai erők, amelyeknek éppen politikai választásuk révén vannak saját elismert abszolút igazságaik a történelemről. Vannak társadalmak, vannak államok, amelyeknek saját abszolút igazságaik vannak a történelemről. És ez szintén tagadhatatlan.
Ezért én úgy értelmezem, hogy a történelem tanulságait a mai államunk, az Örmény Köztársaság, az állami érdekek és a jövő érdekeinek szolgálatába kell állítanunk. És egyébként elmondom, hogy az én értelmezésem szerint ez a beszélgetés megérett mind Örményországban, mind a diaszpórában, de szeretném még egyszer hangsúlyozni, hogy nem a történelem megváltoztatásáról vagy a történelem tagadásáról van szó. Hanem a történelemről alkotott felfogásunk megváltoztatásáról. Miért, milyen forrásként kell használni a történelmet, milyen ismereteket kell szerezni a történelemből, ami nem könnyű kérdés, de meggyőződésem, hogy szükség van rá.
Erre szükség van, és a kapcsolataim azt mutatják, hogy ez a beszélgetés megérett, de az is fontos, hogy ez a beszélgetés ne csak Örményországon belül vagy az örmények között érlelődjön, hanem regionális kontextusban is, mert ez is egy kérdés. Mire használjuk a történelmet? Arra, hogy a történelmi konfrontációk örökkévalóvá váljanak, vagy a történelmi konfrontációk üzenetként szolgálnak számunkra egy békés, együttműködő, regionálisan stabil jövő építéséhez? Én ennek a második felfogásnak vagyok a híve.
Hürriyet Daily News, Serkan Demirtaş – Köszönöm szépen. Szeretném folytatni kollégánk kérdését, kicsit jobban a napi politikához igazítva. Az Ön kifejezései és megjegyzései, különösen a népirtással kapcsolatosak, nagyon erős visszhangra találnak mind Örményországban, mind Törökországban, és olvassuk a témával kapcsolatos megjegyzéseit és nyilatkozatait. Ön is nagyon átfogó nyilatkozatokat tesz. Van olyan fogalom is, hogy amit Ön mond, az ”a népirtás belső armenizációja”. Szeretném megérteni, hogy a népirtás kérdése milyen hatással van most Örményország és Törökország kapcsolataira. Véleménye szerint ez már a múlté, a múlt korszaké, ez a kérdés a múltban maradt, ami az Örményország-Törökország kapcsolatokat illeti? És Örményország korábban, mint tudjuk, olyan politikát folytatott, hogy a népirtást a különböző országok parlamentjei elismerjék stb. Mondhatjuk, hogy ezt a politikát többé nem alkalmazzák? Hasonlóképpen, az Önök alkotmányának bevezető részében vannak olyan szakaszok, ahol a Nyugat-Örményország és a népirtás kifejezések szerepelnek. Ha az Önök országában megváltoztatják az alkotmányt, ezek nem fognak helyet találni az új alkotmányban? Szeretném hallani a véleményét ezekről a témákról.
Nikol Pasinjan miniszterelnök – Hivatalos álláspontunk szerint az örmény népirtás nemzetközi elismerése ma nem tartozik külpolitikai prioritásaink közé. Ez egy hivatalos megfogalmazás, de ebben az összefüggésben vannak olyan kérdések, amelyek tisztázása nagyon lényeges és fontos, és én elsősorban ezekről a kérdésekről beszélek folyamatosan munkamódszerben Örményországban és külföldön egyaránt, a honfitársainkkal folytatott beszélgetésekben, és úgy gondolom, hogy ez egy jó alkalom arra, hogy nyilvánosan beszéljünk erről. Mindenekelőtt azt kell mondanom, hogy mivel ezek a viták és spekulációk Örményországban is zajlanak, és nem csak Örményországban, a Medz Jegern tagadásáról, tagadásáról vagy elfelejtéséről beszélnek.
Szeretném világossá tenni, hogy Örményországban és az örmények körében ez vitathatatlan igazság. Más szóval, a mi valóságunkban egyszerűen lehetetlen tagadni vagy tagadni, mert ez mindannyiunk számára vitathatatlan igazság, de mi nem erről beszélünk. Ha nem tévedek, egyenesen egy beszédemről szeretnék beszélni, amelyet nemrégiben mondtam egy müncheni örményekkel való találkozón, amikor a következőket mondtam: kedves honfitársaim, amikor egy távoli ország parlamentje vagy kormánya döntést hoz, akkor mi nagyon izgatottak vagyunk a döntés miatt. Ez a mi valóságunkban így van, és ez nem titok, és még azok a nagyon távoli országok is, amikor ilyen döntéseket hoznak, és amikor az izgalom vagy a döntés okozta öröm elillan, a következő pillanatban felmerül a következő kérdés: mit ad nekünk ez a döntés a közvetlen környezetünkkel való kapcsolatainkban? Amikor feszültségek vannak a közvetlen környezetünkben, ezek a feszültségek milyen mértékben járulnak hozzá a stabilitáshoz, a békéhez stb. az országunkban, a régiónkban stb.
Itt is felmerül a kérdés, hogy hol és hogyan kell Örményország állami érdekeinek szolgálatára összpontosítanunk, és hol és hogyan kell arra összpontosítanunk, hogy hangsúlyozzuk azt, amit tudunk, beleértve a történelmi igazságokat, és ezekre az igazságokra támaszkodjunk. Mert az az időszak, amelyben ez a nagy tragédia történt, egy olyan időszak volt, amikor még nem létezett Örményország.
Ma létezik az Örmény Köztársaság, egy nemzetközileg elismert állam, és ennek a nemzetközileg elismert államnak lehetősége van arra, hogy saját polgárai biztonságát és jólétét biztosítsa, de ehhez bizonyos feltételek szükségesek, és ebben a tekintetben Örményország nem egyedülálló ország. És ezt a honfitársainkkal való találkozónk során ismét hangsúlyoztam, azt mondtam, nézzék meg, hogy minden ország és mi mindannyian mennyire fontosnak tartjuk a békét, de a béke mindenekelőtt regionális jelenség. Én például azt tudom bemutatni, persze egy kis humorral beszéltem erről, hogy a mi kormányunknak volt egy nagyon nagy nemzetközi eredménye, és Ausztráliával tudjuk garantálni az Örmény Köztársaság számára a békét. Elnézést kérek ausztrál partnereinktől, hogy ezt így megemlítettem, bár semmi baj nincs azzal, ha ezt mondom.
Más szóval, van egy nagyon nagy eredményünk, a béke, de Ausztráliával, de Új-Zélanddal, de Brazíliával, ami valóban megvan, és örülünk, hogy normális kapcsolataink vannak. De békére és jó kapcsolatokra van szükségünk elsősorban a környezetünkben, a közvetlen szomszédainkkal való kapcsolatainkban, mert a béke, az a béke, amely konkrét eredményeket hoz országunk biztonsága és jóléte szempontjából, itt a béke.
Természetesen nem a globális biztonságra gondolok, mert világos, hogy a világot több mint fél évszázada aggasztja a nukleáris válság, ezeket a globális kérdéseket ebben az összefüggésben félreteszem, amelyek természetesen szintén a mi napirendünk részét képezik, amennyiben a nemzetközi közösség részei vagyunk, de a béke, a béke, amire szükségünk van, az a béke, amely elérhető számunkra, amely itt és most van. Ezért mindenekelőtt a regionális békére kell gondolnunk, és ez az a tanulság, amelyet meglátásom szerint a történelemből le kell vonnunk.
És ebben a teremben, ebben a teremben adtam interjút 2020-ban egy helyi örmény televíziónak, amely megkérdezte tőlem, hogy van-e olyan lehetőség, hogy Törökország nem jelent veszélyt Örményország biztonságára. És a válaszom az volt, hogy igen, fel kell tennünk ezt a kérdést, és meg kell próbálnunk válaszolni erre a kérdésre, mert feltételezem, hogy Törökország is fel fogja tenni ugyanezt a kérdést Örményországgal kapcsolatban. És én is megpróbálok válaszolni erre a kérdésre tevékenységem során, abban a kontextusban is, amelyben ez a kérdés felmerült.
És természetesen ezeket a kijelentéseket Örményországban nem veszik természetesnek. Még egy dolog, az Alkotmányunkban nincs Nyugat-Örményország kifejezése, máshol van Nyugat-Örményország kifejezése, de az Alkotmányban nincs. Nemrégiben nyilvánosan bejelentettem mindenkinek az adásban, hogy az én felfogásom szerint Nyugat-Örményország az Örmény Köztársaság Armavir régiója, valamint az Armavir régió és a Shirak régió egyes települései. És miért, miért teszem ezt a kijelentést? Erről különböző verziók vannak Örményországban, miért teszem ezt a kijelentést, mert gyakorlati feladatom van, mint az Örmény Köztársaság miniszterelnökének, hogy válaszoljak arra a kérdésre, amelyet az imént említettem. Mert nagyon közvetlenül a nyilvánossághoz beszélek.