Március 15. a reformkor törekvéseinek megkoronázása. Idén van a kétszázadik évfordulója, hogy a klasszikus meghatározás szerint az 1825-ös országgyűlésen megkezdődött az a negyedszázados nagy nemzeti eposz, amelynek a végén megszületett a modern magyar nemzet. Mások „hosszú reformkorról” beszélnek, amely értelmezés szerint már 1790-ben megkezdődött a nemzetépítő munka. Mind az 1790-től 1825-ig eltelt korszakban, mind pedig az 1825 és 1848 közötti időben tulajdonképpen ugyanaz a kérdés foglalkoztatta a felelős hazafiakat: Magyarország helye a Nap alatt. Ahhoz, hogy Magyarország saját magához mérhesse magát, az kellett, hogy a saját lábára állhasson; hogy egy magabíró ország képe rajzolódjon ki, amely büszkén vállalja a múltját és újra nagy akar lenni. Nagy, mégpedig lélekben nagy, és azután természetesen anyagiakban is prosperáló. Az első a feltétele a másodiknak. Ha egy ország semmirekellőnek gondolja magát, ha szégyelli magát, akkor ott nem lesz út a jövendő felé, és külső hatalmak játékszerévé válik. S ezzel szemben van a szuverenitását az elérhető lehetőségig gyakorló magyar állam. Ne felejtsük el: a szuverenitás nemcsak függetlenséget, hanem saját jogon létezést is jelent!
Lássuk tehát, hogyan látta két teljesen eltérő életkorú, életpályájú és hivatású férfi a változások – a változtatások – jelentőségét! Álljon itt Jókai Mór visszaemlékezéseiből egy rövidebb rész és Kossuth 1848. március 3-i országgyűlési beszédéből – amely „beszédből lett” a felirati javaslat, s majd később az áprilisi törvények – egy hosszabb rész.
A reformkor és a forradalom beteljesülése: az első népképviseleti országgyűlés megnyitása 1848. július 5-én a Pesti Vigadóban. Az emelvényen István főherceg a trónbeszédet olvassa, körülötte a kormány tagjai. (Borsos József és August von Pettenkofen alkotása)
„Magyarország volt az európai országok között a leghátramaradottabb. Hitel nélkül, mívelődés nélkül, létezési cél nélkül. Jövendő prédája bármely idegen hódítónak: jelen prédája a szövetségesének. […] Az országgyűlésen voltak kitűnő államférfiak, kik az életbevágó reformok szükségét belátták, s azok mellett fényes szónoklatokat tartottak; de ha nézeteik többségre vergődtek is, a konzervatív felső tábla visszautasította határozataikat s felelős kormány nem volt, mely azokat végrehajtsa: helytartótanács, udvari kancellária, dikaszteriumok intézték az ország ügyeit, adminisztrátorok úrkodtak a vármegyéken, s valamennyi fölött kormányzott a mindent intéző Metternich. […] 1846-ban találkoztam legelőször báró Eötvös Józseffel, amikor ezt mondá előttem: »…a többi pártoknak nincs semmi programmjuk, a mienk világos, érthető. Négy szóból áll: felelős kormány, népképviseleti parlament.«”
„Mirajtunk egy fojtó gőznek nehéz átka ül, a bécsi rendszer csont kamarájából egy sorvasztó szél fuj reánk, melly idegeinket megmereviti s lelkünk röptére zsibbasztólag hat. […] De ha ekkorig csak azért aggódtam efelett, mivel hogy [a bécsi] rendszer befolyása miatt kifejlődésünket, hazánk kipótolhatlan kárával minden mértéken tul feltartóztatva látni fájdalom, s mert látom, hogy haladásunk alkotmányos iránya biztositva nincs, és mert látom, hogy azon divergentia, melly a birodalmi kormány rendszer absolutisticus természete s a magyar nemzet alkotmányos iránya között 3 század óta fen áll, kiegyenlitve mainapiglan sincs, kiegyenlitve egyik vagy másik irány feladása nélkül nem is lehet: most már T[ekintetes] RR nem csak e miatt aggódom, hanem aggódom a felett, hogy a bureaucraticus mozdulatlanság ama politicája [melly a bécsi status tanácsban megcsontosodott], a birodalmat dissolutioba sodorhatja, [szeretett dynastiánk jövendőjét compromitálhatja,] hazánkat pedig, mellynek önmagában önmagával annyi teendője, mellynek saját boldogsága végett minden erejére, minden fillérjére nélkülözhetlen szüksége van, sorvasztó áldozatokba, végetlen bajokba bonyolithatja. […] kimondom erős meggyőződésemet, miként a birodalombeli nyugalom bomladozásának, s az ebből eredhető minden balkövetkezéseknek valódi kutfeje a bécsi kormány rendszerben fekszik és aggodalommal mondom ki meggyőződésemet, hogy ezen fonák politicához, a népek érdekeivel s az okszerű szabadság jogos igényeivel merőben ellenkezőhez ragaszkodni annyit tenne, mint a dynastia jövendőjét compromittálni. […] Természet elleni politicai rendszerek is soká tarthatják fel magokat, mert a népek türelme s a kétségbeesés közt hosszu út fekszik, de vannak politicai rendszerek, mellyek az által, hogy soká tartottak, erőben nem nyertek, hanem vesztettek s végre elkövetkezik a percz, midőn azokat tovább tartogatni akarni veszélyes volna, mert hosszu életök megérett arra, hogy meghaljanak. Halálban pedig osztozni lehet, de azt kikerülni nem.
[Ők, akik semmit sem szoktak felejteni, egyet mégis nagy örömest elfelejtenek; elfelejtették, hogy] a Szent Szövetség első kiadásakor is nem ez mentette meg a trónokat, hanem a népek lelkesedése, egy oly lelkesedés, mellynek alapja szabadság ígéret volt, [és ez ígéret be nem váltatott.] […] A Dynastia iránt, melly népeinek szabadságára támaszkodik, keletkezni fog mindég lelkesedés, mert szivből hü csak szabad ember lehet, [a kit nyomnak, az csak szolgálni fog a míg kénytelen,] de bureaucratiák iránt lelkesedés nem keletkezhetik. Életet és vért adhatnak a népek szeretett dynastiájokért, de nyomasztó rendszer politikájáért egy veréb fiunak sem lesz kedve meghalni.”