Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Majláth Béla (1831-1900)
Zichy Antal még javában dolgozott a Széchenyi-összkiadás általa szerkesztett kötetein, amikor az Akadémia megbízza Majláth Bélát a levelek sajtó alá rendezésével – s ezzel felbukkan egy újabb olyan személy a legnagyobb magyar műveinek gondozójaként, akinek neve manapság a legvájtfülűbbeknek sem mond semmit.
Majláth Bélának inkább az élete volt érdekes, mint a munkássága – éles ellentétben állva ezzel a legtöbb hivatásos történésszel, akik földi létük jórészét az egyetem-könyvtár-kutatóintézet Bermuda-háromszögében töltik el. 1831-ben született a Liptó vármegyei Andrásfalván, Miskolcon tanul, majd mikor apját kinevezik a nagykikindai szabad-kerület biztosává, Temesvárott folytatja. 1848-ban a szerb felkelés elől a családnak menekülnie kell – Pestre jött s önkéntesként belépett a honvédségbe. Világost hadnagyként éri meg, bujdosnia kell, de elfogják, Temesvárott tartják fogva, de innen megszökik, hosszabb ideig a Felvidéken bujdokol. 1851-től a családi háznál Andrásfalván él – amnesztiában részesült, vagy csak addigra lelohadt az osztrák bosszúvágy? erről nem szól Szinnyei, akinek nélkülözhetetlen munkájából meríti mindenki a Majlátról szóló ismereteket. 1853-ban Pestre jött a József-műegyetemre, mérnöknek tanul, de még az évben „nagyatyja elhalálozván, tanulmányait kénytelen volt abba hagyni, s anyai nagynénje Pongrácz Antonia meghívására, ki őt fiának fogadta, Liptó-Andrásfalvára ment s 1861-ig gazdálkodott; ezen idő alatt irodalommal is foglalkozván, megtanulta a franczia, német, angol, olasz és a hazai szláv nyelveket”. 1860-tól rövid ideig Liptó vármegye másodfőjegyzője, de 1861-től ismét gazdálkodik. A kiegyezés után megint aktivizálja magát a közéletben: előbb Liptó vm. főjegyzője, majd 1875-től a megye alispánja lett. „1877. végén pánszláv szavazatokkal alispáni székéből kibuktatták, mire ismét visszavonult magán életébe mint gazda.” 1879. kinevezik a Nemzeti Múzeumhoz a Széchenyi országos könyvtár „őrévé”, s Budapestre költözött. Innentől már a tudós emberek megszokott életét éli: dolgozik ír, számtalan tudományos egyesületben (történelmi társulat, földrajzi társaság, az állat- és növényhonosító társaság, heraldikai és genealógiai társaság, anthropológiai és régészeti társulat, stb. – vállal szerepet, sőt 1880-tól az Akadémia levelező tagja. Az 1886-os milleniumi történeti kiállítás igazgató rendezője, ő szerkesztette A történelmi kiállítás kalauza című impozáns kiadványt. 1893-ban nyugalomba vonult. Majláth Béla 1900-ban hunyt el Budapesten.
Ami írott munkásságát illeti, az jórészt rövidebb publicisztikákban merült ki, a legkülönfélébb témakörökban, önálló monográfiát egyet találunk, a Magyar Történelmi Életrajzok reprezentatív sorozatában a rövidke, 120 oldalas Maylád István 1502–1550 kötetet. Ezen felül összeállított Budapest történetének irodalmát (1493–1700) és Liptómegye törzsökös családjainak az 1526-ik évig terjedő 1. kötetét.
Széchenyi műveinek kiadásánál a levelezést bízták rá, ennek 3 vaskos kötete meg is jelent 1889 és 1891 közt, több mint 2000 oldal terjedelemben. (Ezt egészítette ki öt évvel később a szüleihez írt leveleket tartalmazó kötet, Zichy szerkesztésében.)
Az előszóban felmerül ismét az aggály, akárcsak a Naplók esetében, hogy Széchenyi magánügyei mennyire tartoznak a nyilvánosságra, mennyiben kell azokat bizalmasan kezelni, netán elzárni. Ezzel kapcsolatban sommás véleményt fogalmaz meg: „naplói eredeti szövegezésben, sem most, sem későbben ki nem adhatók” – erre már néhány évtized múlva rácáfolt a történelem. Ezzel szemben: „Kicsinyes indokokból, túlérzékenykedés miatt nem mellőzhette a magyar tudományos akadémia azt, hogy Széchenyi István hátramaradt iratainak, szellemi hagyatékának kiadási sorozatába föl ne vegye leveleit is; — s én, miután nem csekély fáradtsággal ezen leveleket összegyűjtve, azoknak egybeállításával, szerkesztésével megbízattam, köszönetet mondok a magyar tudományos akadémiának azért, hogy nekem alkalmat adott a munkálkodásra s a mit reményleni merek, azért, hogy a nagy közönség oly olvasmány élvezetéhez jut melyben közelmúltunk történetéből feltalálja mindazon epochalis események leírását, melyek középpontján Széchenyi István áll, feltalálja őt magát egész lényében, egész valóságban, úgy mint a minő ő a gyakorlati életben volt, tett és munkálkodott.”
A kiadott kötetekről elmondható, hogy a kor standardjai szerint korrekt forráskiadvány, tipográfiailag jól eltalált, csak legfeljebb a szűkszavú jegyzetapparátus kelt hiányérzetet. Ennek ellenére túl nagy szakmai visszhangja mintha nem lett volna, a Századok például csak egy rövidhírben számolt be a megjelenésről, kimerítőbb ismertetés/kritika nem található róla. A hálátlan utókor kritikája már lesújtóbb: „már a korszakban sok kritikát kapott s az az azóta eltelt időszak kutatásai is megerősítették, hogy főleg az angol nyelvű levelek vagy szövegrészek tele vannak félreolvasásokkal és kihagyásokkal; de a többi levél közlésénél is találunk súlyos szakmai hibákat” – írta Hermann Róbert 2010-ben a Századokban (Széchenyi István leveleiből, 1836–1857).
Ugyancsak az ő informatív cikkéből értesülhetünk a levelek újrakiadásának későbbi terveiről: „az 1930–1940-es évek fordulóján (…) a Magyar Történelmi Társulat megbízásából Bártfai Szabó László és Viszota Gyula láttak hozzá a munkához. Lukinich Imre a Társulat 1939. évi munkásságáról beszámolva szólt a munka megkezdéséről, 1940-ben pedig bejelentette, hogy az I. kötet sajtó alatt van, s 1941-ben, Széchenyi születésének 150. évfordulóján napvilágot lát. 1943-ban viszont az szerepelt a Társulat jelentésében, hogy nyomdai nehézségek miatt a kötet még mindig nem készült el. 1944-ben végül a Franklin Nyomdánál kinyomtatták, de 1944 decemberében a nyomdát ért bombatámadás alkalmával a kinyomtatott kötetek elpusztultak. A II. kötet anyaga azonban mindmáig megvan az Akadémia Könyvtárának Kézirattárában, Viszota Gyula hagyatékában.” „A »meg nem jelenés« okairól némileg eltérő módon számol be Bártfai Szabó László: (…) »a Történelmi Társulat elhatározta, hogy kiadja a levelezést. Viszota Gyulával 1941-ben hozzáfogtunk az anyag összeállításához. (…) Tavasszal Domanovszky Sándor, a Társulat alelnöke váratlanul beszüntette a további szedést.”
S a Kádár-korban folytatódott a sikertelenségsorozat: „Másodszor az 1980-as években került szóba a Széchenyi-levelezés kiadása. A részletekről csak szakmai örökben hallott pletykákat ismerek, de úgy tűnik, hogy az történt vele, mint több más hasonló vállalkozással is: a kezdeti nagy nekibuzdulást gyors lehiggadás követte, s a résztvevők szép lassan kihátráltak belőle” – írja Hermann az idézett cikkben. (Talán megengedhetünk magunknak annyi kommentárt, hogy van ennek az egész jellegzetes kiadástörténetnek valami hungarikum-íze…)
Igazat kell adnunk Hermann Róbert végkövetkeztetésének is: „szomorú, mert (…) ma már valamennyi egyéb fontos Széchenyi-szöveg nyomtatásban hozzáférhető (…). A Széchenyi-levelezés viszont – amely az életrajznak a naplókkal egyenrangúan fontos forrása – mindmáig több tucatnyi jobb-rosszabb közlésből vadászható össze, s így sem teljesen. Pedig, ha valakivel szemben, úgy Széchenyivel szemben a magyar tudományosságnak vannak erkölcsi kötelességei, hiszen a modern magyar tudományos intézményrendszer megteremtésében mégiscsak ő játszotta a kezdeményező szerepet.”
Majláth Béla időskorában
De vissza az álmodozástól a megvalósult tervekhez! Felmerült természetesen a főművek „kritikai” kiadása is, erre a századforduló után hamarosan sort is kerítettek: a Hitel és a Világ egy kötetben 1904-ben, a Stádium, A kelet népe és a Politikai programmtöredékek 1905-ben egy másik kötetben jelentek meg. Az elsőhöz Gyulai Pál írt rövid előszót, Gr. Széchenyi István mint író címmel, s Kautz Gyula értekezett hosszasabban a könyvekről, akárcsak a második kötetben – természetesen inkább a közgazdasági-gazdaságtörténeti oldalt kidomborítva. Viszont a második kötetben bukkan fel először – a Stádium megjelenésének történetéről szóló tanulmányával – Viszota Gyula neve, ami a későbbiekben elválaszthatatlanul egybeforrott a Széchenyi-összkiadással – de erről majd legközelebb.