Az utóbbi napokban, a sikeresnek mondott amerikai-orosz első tárgyalási forduló óta egyre többen emlegetik a nemrég elhunyt Henry Kissinger amerikai diplomata nevét, és a hozzá kapcsolódó nagy fordulatot, az amerikai-kínai viszony rendezését és ezzel kapcsolatban a Szovjetunió stratégiai helyzetének megrendítését. Ezúttal azonban a képlet fordítva valósulna meg: az USA Oroszországgal egyezne meg (egyezne ki), és Kínát hozná ezzel kellemetlen helyzetbe – talán el is lehetne szigetelni. Ez lenne a „fordított kissingeri képlet” (reverse Kissinger).
De mi volt az eredeti kissingeri fordulat, és hogyan került rá sor? Következzen tehát a történelmi háttér.
Henry Kissinger Mao Ce-tunggal beszélget, a háttérből Csou En-laj figyeli őket (Oliver Atkins/Wikimedia)
Amikor 1911-ben Dr.Szun Jat-szen elindította a kínai forradalmat és kikiáltotta a Kínai Köztársaságot, álmában sem gondolta volna, hogy évtizedekre polgárháborús viszonyok fognak uralkodni az ősi birodalomban. Ezt a két világháború közötti időszakban-, majd a második világháború során az ország jelentős részét érintő japán megszállás és terror is súlyosbította. A japánok veresége után a Csang-kaj Sek vezette Koumintang (kb. Nemzeti Párt) és a Kínai Kommunista Párt álltak szemben egymással. A Kuomintang képtelen volt megbirkózni az inflációval, a földkérdés jelentette problémákkal, a korrupcióval és a sanghaji gengsztervilággal, így politikai tőkéjét lassan felélte. A katonaság néha ugyan vitézül harcolt a kommunisták ellen, de máskor tömegesen állt át. 1949. október 1-én a kommunisták vezére, Mao Ce Tung bejelentette a Kínai Népköztársaság létrejöttét. Ezzel nagyjából lezárult a polgárháború, bár rövid ideig még zajlottak kisebb hadműveletek. A Kuomintang és legalább kétmillió kínai Tajvan szigetére menekült.
A Szovjetunió vezette „szocialista blokk” a Kínai Népköztársaságot ismerte el, a világ többi része pedig jó ideig a Tajvanon létező Kínai Köztársaságot.
A helyzet azután változni kezdett. Nyilvánvaló volt, hogy a Koumintang soha nem fogja tudni visszahódítani Kínát, és hogy tetszik, nem tetszik, a kommunisták vezette Kína az „igazi” Kína. Ráadásul rövidesen kiderült, hogy két dudás nem fér meg egy csárdában, két vezetője nem lehet a kommunista világnak. Kína túl nagy ahhoz, hogy beálljon a szovjetek egyszerű tanítványának. Meg végül is, a kínai forradalom és a polgárháború egyik lényeges pontja a külföldi befolyással szemben a szuverenitás helyreállítása volt. Ez most a szovjetekkel szemben is érvényesült, „a szocializmus építésének saját útja” formula hangsúlyozásával. 1956-ban Mao küldöttjei némi habozás után még áldásukat adták a magyar forradalom leveréséhez, de azután az, ahogyan Hruscsov új utakat próbált keresni a kommunizmus megmentésére, már nem volt ínyére Maonak és társainak. 1961-ben formálisan is beállt az ideológiai szakítás a két kommunista óriás között. Fokozatosan visszahívták a szovjet tanácsadókat Kínából, s 1969-re még határháború is tört ki a két kommunista nagyhatalom között. Jóllehet Koszigin és Csou En-laj találkozójukon el tudta simítani a helyzetet, de egyértelmű maradt az érdekellentét.
Eközben az Egyesült Államokban is érlelődni kezdett a reálpolitikai fordulat. Bár a koreai háborúban az amerikaiak dominálta ENSZ-erők a Kínai Néphadsereg „önkénteseivel” vívtak ádáz harcot, és Vietnamba is jutott kínai támogatás, nyilvánvaló volt, hogy nehéz figyelmen kívül hagyni a hét-nyolcszázmillió (majd lassan egymilliárd) embert képviselő rendszert. 1971-ben kínai és amerikai sportolók találkoztak Japánban. A két asztaliteniszező barátságosan viselkedett egymással, ami után megnyílt az út, hogy amerikai sportolók látogassanak Kínába. Ez volt az úgynevezett „pingpong-diplomácia” alapja.
Ugyanennek az évnek a nyarán Henry Kissinger, a XX. századi reálpolitika nagy alakja, aki ekkor az amerikai elnök nemzetbiztonsági tanácsadója volt, egy pakisztáni hivatalos látogatásról szó szerint beszökött Kínába. Betegséget színlelt, és átrepült Kínába, ahol Csou En-lajjal a kínai kommunista állam egyik legfontosabb vezetőjével sikeres tárgyalást folytatott. Ezt követően 1971. július 15-én Nixon nyilvánosságra hozta Kissinger küldetését és azt is, hogy elfogadta (mármint ő maga, Nixon) a meghívást egy hivatalos látogatásra a Kínai Népköztársaságba.
A kínai-amerikai viszony ugyan nem lett felhőtlen ezután, de fokozatosan fejlődött, és a lényeget tekintve inkább volt baráti, mint ellenséges. A kínaiak például amerikai felderítő állomások létesítését engedélyezték Hszincsiang-Ujgur tartományban, Belső-Ázsiában, ami a szovjetek legmélyebb hátországát „átláthatóvá” tette. Kínában pedig 1979-től megindult a nagyarányú fejlesztés és a kommunista gazdaságpolitikától való 180 fokos elfordulás. Özönleni kezdtek a nyugati befektetések Kínába, és lassanként Kína vált a „világ műhelyévé”, ahol az ipari termelés jelentős hányada koncentrálódott. A legfontosabb stratégiai előnye az Egyesült Államoknak nemcsak a hatalmas kínai piachoz való hozzáférésből származott, hanem abból, hogy nem két-, hanem csak egy ellenséggel – a Szovjetunióval – kellett szembenéznie.
Vajon ma mindennek a pandantjáról van-e szó? Egy amerikai-orosz kiegyezésről, ami leválasztaná Oroszországot Kínáról, s így megtörné az eurázsiai tengely túlsúlyát?
Ezt támasztaná alá, hogy a kínaiak látványosan hiányoznak az orosz-amerikai tárgyalásokról, s hogy néhány nyilatkozaton kívül mintha levonultak volna a színről. Egyelőre nincs szó tehát újabb „Jaltáról”, ahol a második világháborús konferenciák mintájára nagyhatalmak eldöntik a világ sorsát, és meghatározzák az elkövetkező évtizedek berendezkedését. De vajon azért nincs ilyesmi, mert az USA-nak sikerül ezzel a „diplomáciai puccsal” korábbi hegemón helyzetét helyreállítani? Vagy pedig azért nincs, mert már kialakult egy új világrendszer és az USA ezzel a gesztussal tulajdonképpen csatlakozik ehhez az új, multipoláris világrendhez?
Sajnos az „információs szupersztráda”, ahogyan a múlt század ’90-es éveiben neveztük az internetet, igazából nem hozza közelebb a tudást a világ helyzetéről, mint a nyomtatott sajtó. Legfeljebb egyes hírek gyorsabban terjednek. De ha valaki megkérdezné, hogy tulajdonképpen mi most Kína szándéka, milyen terveik vannak, mik az esélyeik – néhány beavatotton és ritka sinológuson kívül senki nem tudna rá felelni. S ha esetleg azt is megkérdeznénk, hogy mi van Indiával – hát ott már tényleg megállna a tudomány.
Oroszországról talán többet tudunk. S ekként a következő kérdések fogalmazhatóak meg a „fordított kissingeri képlettel” szemben. Vajon miért bízna meg az orosz elit az őket rövid időn belül többszörösen átejtő amerikai-európai establishmentben? Vajon az orosz külpolitika miért adná föl az amerikai hegemónia („szabályokon alapuló világrend”) elleni „lázadás” (mozgolódás) ideológiai vezetőjének szerepét? És miért adná föl Oroszország a nemrég fizikai infrastruktúrával is megerősített kínai kapcsolatokat?
Kevesen figyeltek föl Mark Rubio amerikai külügyminiszter január végén elhangzott megjegyzésére, miszerint, idézem: „Nem normális helyzet a világban, hogy unipoláris legyen, egy hatalommal. Nem volt az – ez egy anomália volt. A hidegháború terméke volt, de igazából most már visszatértünk egy ponthoz, amikor multipoláris világ volt, több nagyhatalommal a bolygó különböző pontjain.”
S ha ehhez még hozzátesszük a kiszervezett, félig-meddig maszek amerikai hírszerző világ egyik fontos képviselőjének a szavait arról, hogy „a demokraták öngyilkosságot követnek el” mert „nem lehet kimondani az igazságot”, akkor inkább arra kell jutnunk, hogy nem fordított kissingeri fordulatról van szó, hanem valami másról. Ha durvák akarnánk lenni, akkor azt mondanánk, hogy olyasmiről van szó, mint amikor Sztálin halála után Bérija, a hírszerzés főnöke, a nagy állambiztonsági vezető egy külpolitikai fordulatot készített volna elő. Ebben egyfajta Marshall-segélyért cserében átadta volna Kelet-Németországot, kivonta volna a csapatokat Közép-Európából. Korlátozta volna a hadiipari komplexum erőforrásokhoz való hozzáférését. Ami ezekből a tervekből megvalósult, az csak a Moszkvában tollba mondott, rövid életű NDK-s és magyarországi (itt Nagy Imre nevéhez kapcsolódó) „reform” volt, vagyis a kommunista diktatúra kissé ésszerűsített formája. S hogy miért jutottak Bérija eszébe ezek az ötletek? Azért, mert a hírszerzés révén ki tudott tekinteni a szovjet buborékból – és látta a valóságot. Bériját azonban hamarosan megpuccsolták elvtársai és el is tették láb alól, amire mellékesen szólva, nagyon is rászolgált. Ami utána jött, az a jóval szerényebb hruscsovi reformfolyamat és a hidegháború pillanatnyi „olvadása” volt.
Most viszont nem Bérijáról van szó, hanem elkötelezett és becsületes amerikai hazafiakról, akik elég masszív választói többséget tudhatnak maguk mögött. S talán egyelőre a „mélyállam” néhány meghatározó szereplőjét is.
Vajon sikerül nekik a „józan ész forradalma”?