Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mai jegyzetünk annyiban kakukktojás, hogy nem a történetírás „alanya”, hanem „tárgya” szerint rendeződik, s így mindjárt több „alanyt” is felmutathat.
Mint tudvalévő, gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar, korántsem tartozott a legszűkszavúbb magyarok közé: fiatalkorától naplót vezetett – gyakorlatilag napi rendszerességgel, megkönnyítendő az életét tanulmányozó későbbi történészek dolgát –, élénk levelezést folytatott végig élete során, majd nemzete ébresztését is részben a tollára bízta, egyaránt alkotva hosszabb-rövidebb könyveket, illetve folytatva hírlapi polémiákat.
1860-as halálát követően, a szabadságharc után lassan-lassan magához térő nemzet szellemi vezetői körében jogos igény volt, hogy írott életműve egyetlen korpuszba rendeztessék, s így könnyen hozzáférhető legyen a szélesebb közönség részére – valamint hogy tudományos igénnyel rendszerezzék az életművet, lehetővé téve ily módon a mélyebb kutatását.
Viszonylag hamar, már 1863/64-ben megjelenik Heckenast Gusztáv kiadásában a háromkötetes gróf Széchenyi István politikai iskolája, saját műveiből összeállítva (szerkesztette és előszóval ellátta: Török János), mintegy 1200 oldalon, ami nagyjából tartalmazza az életmű legfontosabb – nyomtatásban megjelent – részét. De persze sokminden még nem állt a közönség rendelkezésére, s ezen a téren az első komoly lépéseket Zichy Antal, Zichy Mihály testvére tette meg.
Zichy Antal (1823-1898)
1823-ban született Zalán, a veszprémi piaristáknál tanul, majd jogot végez Pesten. Az utolsó rendi országgyűlésen követ, Világos után hadbíróság, de 1861-ben már ismét az országgyűlésen látjuk, ahol folyamatosan újraválasztják különféle kerületekben, végül 1891-ben kinevezik a Felsőház tagjává. Közben folyamatosan publikál folyóiratokban, az MTA-ban tisztségeket is visel, sőt még a drámabíráló bizottságban is buzgólkodik. Időnként irodalmi és történelmi értekezéseket ír s fordít (Lessinget, Macaulay-t, stb.). De tudományos munkásságának középpontjában Széchenyi állt: egy ideig rövidebb írásokkal, majd élete végén – 1896/7 – ő írta meg a rendkívül népszerű és évtizedekig meghatározó Magyar Történelmi Életrajzok sorozatba Széchenyi életét, három vaskos kötetben, mintegy ezer oldalon. (Adatbősége ellenére a közvélekedés nem tartja számon a sikerültebb monográfiák között.)
Ami a Széchenyi összkiadást illeti, ennek kezdetei elválaszthatatlanul összeforrottak a nevével. Kezdetnek ő publikált először egy komolyabb kötetet 1884-ben a naplókból: gróf Széchenyi István naplói. Adalék a nagy hazafi jellemrajzához (Athenaeum, 670 oldal).
Az előzményekről idézzük egy későbbi kötet előszavát: „Gróf Széchenyi István 1841-ben kelt végrendeletében munkái kiadási jogát, valamint naplóit és mindennemű iratait meghitt titkárára, Tasner Antalra hagyta, a ki végrendeletében szintén rendelkezett a hagyományról. A Tasner-örökösök 1875-ben a m. tud. Akadémiának ajánlották fel a kéziratokat megvételre. Az Akadémia akkori elnöke Gr. Lónyay Menyhért adakozásra hívta fel a nemzetet, s egyszersmind megkötötte a szerződést a Tasner-örökösökkel. E szerint az örökösök eladták Gr. Lónyaynak, mint az Akadémia elnökének, Gr. Széchenyi István naplóit, jegyzeteit, kéz- és egyéb iratait húsz ezer forintért. Ez árba be volt tudva a Gr. Széchenyi végrendelete szerint szintén a Tasner-örökösök tulajdonához tartozó kiadói jog Széchenyinek már nyomtatásban megjelent összes munkáira nézve is.
Az íratok átvétele, lajstromozása, kiadás alá rendezése végett külön bizottság küldetett ki az Akadémia 1877. junius 25-ki összes üléséből. A kiküldött Széchenyi-bizottság egyik tagja, Zichy Antal tt. az 1879. junius 30-iki összes ülésen beható jelentést tett Széchenyi Naplóiról, s egyúttal az Akadémia rendelkezésére bocsátotta egy tőle készített, aránylag elég terjedelmes, hű kivonatát az összes Naplóknak, a melyek, a köteles discretio tekinteteinél fogva, egyelőre kéziratban őriztetnek, de az ügy iránt érdeklődő tudósoknak betekintésül rendelkezésükre állanak.”
Ez a Zichy-féle Napló különös mű, nehéz lenne bekategorizálni, de annyi bizonyos, hogy a cím megtévesztő – az alcím már közelebb visz a valósághoz: tulajdonképpen egy hosszú Széchenyi-esszé, nagyrészt kronologikusan, de részben tematikusan (A nők, Vallásosság, Melancholia című és tartalmú fejezeteket találunk). Ahol az időrendi sorrendet követi, ott folyó szövegként Zichy elbeszélését/gondolatatait olvashatjuk, rengeteg hosszabb-rövidebb, idézőjeles Széchenyi napló-részlettel megtűzdelve, a legkisebb filológiai igényesség nélkül. Összességében ma már inkább kegyeletes emlék, mint használható olvasmány. Egyedül fanatikus Széchenyi-rajongóknak ajánlható, ők viszont rengeteget megtudhatnak kedvencükről, hiszen Zichynél jobban kevesen ismerték a naplóíró életét.
Ennél sokkal jobban sikerült a következő, 1887-es kiadvány, Széchenyi beszédei, itt már az átvezető szövegek igen használhatóak, informatívak, s tipográfiailag is jóval szerencsésebben oldották meg. Ugyanez mondható el az 1890-es Külföldi utirajzai és följegyzései, az 1893/4-ben megjelent Hírlapi czikkei két kötetéről, valamint a szüleihez intézett leveleket közlő 1896-os kötetről.
Mindezt a Századok recenzense a maga meglehetősen eufémisztikus modorában ekképp kommentálta a Beszédek kiadásakor: „Amott [a Naplóknál] valóságos lélektani tanulmányokat tett Zichy: itt csak a szónok beszédeinek néhány rövid szóval való commentálására szorítkozott. Amott majd mindig a tanulmány eredményeit olvashatjuk. Zichy maga beszél
s jóformán csak adalékul idézi a napló egy-egy följegyzését. Itt a főtért Széchenyi foglalja el. A kötet legnagyobb részét valóban az ő szónoki beszédei töltik be. Azért is úgy véljük, hogy e viszonynak a könyv külső, hogy úgy mondjuk, technikai részében is, változást kell vala szenvednie. Vagyis az egyes beszédek elrendezésében a chronologiai rendet megtartva, úgy a mint vau, a jegyzeteket talán csoportosítani kellett volna minden egyes szakasz után vagy előtt s e jegyzeteket másforma betűkkel is szedetni. Zichy világos és tiszta módszere, azt véljük, csak nyert volna ezáltal.”
Zichy Antal munkásságáról elmondható, hogy távol állt a professzionális történésztől megkívánható forrásközléstől, inkább egy széleskörűen művelt társasági ember kirándulása volt a történettudomány egyik leginkább száraz területén, ahová – oda nem illő – esszéisztikus stílust csempészett be. Mindez azonban gyermekbetegség, amit a lelkesedés magyarázhat: közelebb hozni a nemzethez és megismertetni Széchenyit az embert, a piedesztálon álló politikus-mágnás ellenében.
Zichy 1898-as halálát követően is természetesen folytatódik a munka – de erről legközelebb.