Február 18-án Szaúd-Arábia fővárosában, Rijádban találkozott az amerikai és az orosz delegáció, hogy a békéről tárgyaljanak. A találkozó több szempontból rendhagyónak tűnik. Először is, két olyan fél találkozik, akik elvileg nem állnak egymással hadiállapotban. Másodszor, az a harmadik fél, amelynek a területén mégiscsak háború folyik, és amely effektive hadat visel, nem volt képviselve.
Ezúttal a második különös jellegzetességet fogjuk górcső alá venni és néhány történelmi példával szemléltetni, hogy olyan nagyon kirívó különlegesség nincs az események logikájában. Sajnos, tehetjük hozzá kisállami nézőpontból. Szerencsére, mondhatnánk viszont az aktuális helyzetet figyelve. Lássunk tehát néhány példát a nagyhatalmi megegyezésekre a kisállamok feje fölött!
A tárgyalóasztalnál. Ültetőkártyák: Jófiúk. Rosszfiúk. „Lehet, hogy másfajta ültetőkártyákat kellene használnunk?”
Kr.u. 58-ban háború tört ki Róma és a Parthus Birodalom (a nagy keleti szomszéd, az iráni állam) között Armenia (kb. a történelmi Örményország) birtoklásáért, illetve a kis ország fölötti uralomért. Kezdetben Gnaeus Domitius Corbulo, a római hadvezér sikeresen rohanta le Armeniát, azonban ezt követően fordult a kocka. Corbulot Szíriába rendelték, míg utóda nem valami sikeresen küzdött a parthus ellentámadás ellen. Egy Rhandeia nevű helység mellett a rómaiak tarthatatlan helyzetbe kerültek, és kénytelenek voltak megadni magukat, és szégyeniga alatt elvonulni. Corbulo hiába sietett a felmentésükre, elkésett – viszont amikor megjelent, a parthusok is értették, hogy itt az idő a megegyezésre. Ezt nyélbe is ütötték a felek: Armenia trónjára a parthus uralkodóház, az Arszakidák egyik sarja ülhetett, de az uralkodói diadémát a Nero (magyarosan: Néró) néven közismert római ceasartól kellett átvennie. A Kr.u. 63-ban megkötött békemegállapodásban két fél tárgyalt, a két nagyhatalom: Róma és a parthusok. Armeniának nem osztottak lapot…
Ha jóval későbbi eseményeket vizsgálunk, és a modernitás hajnalára vetjük szemünket, érdemes megvizsgálni a „Négyesszövetség Háborúját”, amely 1717-1720 között zajlott le. A nagy európai háború, a spanyol örökösödési háború röviddel azelőtt (1713 utrechti béke, illetve 1714 rastatti béke) zárult le, viszont néhány kérdést csak sebtében rendeztek. Az egyik ilyen kérdés két nagy Földközi-tengeren elhelyezkedő sziget, Szardínia és Szicíila birtoklása volt. A gazdagabb Szicíliát a savoyai herceg, Piemont uralkodója II. Viktor Amádé kapta meg, míg Szardíniát a Habsburgok. Eredetileg mindkét sziget a spanyol koronához tartozott, a középkori Aragónia földközi-tengeri királyságának örökségeként. A spanyol örökösödési háború után Bourbon V. Fülöp, az új spanyol uralkodó nyilván szerette volna mozgásterét növelni és a két szigetet valahogyan visszaszerezni. Úgy döntött: fegyverrel intézi el az ügyet, és Európa hatalmait kész helyzet elé állítja. 1717-ben meg is indította az inváziót Szicília ellen. Sikerrel járt, mire azonban egy négyesszövetség szerveződött meg ellene: Hollandia, az Egyesült Királyság, Franciaország és a Habsburgok. Rövid úton meg is állapodtak: megcserélik a két sziget birtokosait, Szicíliát most már a Hasbsburgok, míg Szardíniát a savoyaiak kapják meg. Anglia ugyanis úgy látta, hogy a Habsburgok jelenléte nagyobb biztosíték lesz a jövőbeli spanyol törekvések ellen – ekkoriban Szicília kifejezetten értékes területnek számított. Titkos záradékban arról is megállapodtak a szövetségesek, hogy ha ebbe a spanyolok vagy a savoyaiak nem mennek bele, akkor fegyveres erőt fognak alkalmazni. A spanyolok nyilván nem mentek bele, de több fronton is sikertelenül vívtak a négyesszövetség erői ellen, míg Viktor Amádénak nem volt választása, hiszen a négyesszövetség legkisebb tagjához, Hollandiához képest is kishalnak számított. Végül az 1720-ban Hágában megkötött békére kénytelen-kelletlen a savoyai uralkodó aláírása is rákerült, s ettől kezdve emlegették Szárd Királyságként is a Torino központú államot.
1878-ban Európa nagyhatalmai kongresszusra gyűltek össze, hogy az orosz-török háború után kialakulni látszó túlzott orosz befolyást a Balkán és általában a Török Birodalom romjai felett visszaszorítsák. Hat európai nagyhatalom: Oroszország, Németország, Nagy-Brittania, Franciaország, az Osztrák-Magyar Monarchia és Olaszország képviselői mellett a Török Birodalom, illetve négy balkáni kisállam: Szerbia, Montenegró, Románia és Görögország küldöttei voltak jelen. Ugyanakkor az utóbbiaknak érdemi beleszólásuk nem volt a dolgok menetébe, sőt, a legtöbbször nemhogy érdemi, de semmilyen. Nem hívták meg Bulgária képviselőit, pedig a fő téma az oroszok által túl nagyra növelt Bulgária felére csökkentése volt…
Tulajdonképpen az első világháború utáni békerendezés a szokásos nagyhatalmi-kisállami viszonyrendszerhez képest egyes esetekben rendhagyó módon ment végbe. Ez azonban nem annak volt köszönhető, hogy itt valamiféle „felvilágosult” vagy éppen a „demokrácia” iránt elkötelezett nagyhatalmak lettek volna irányító szerepben, hanem annak, hogy a győztes „nagyok” kimerültek a négy évnyi pusztító háborúban, és nem mindig volt erejük rákényszeríteni az eredeti elképzelésüket a kisállamokra. Egyes esetekben persze volt: Magyarország ennek köszönheti, hogy a szerbek kivonultak Baranyából, a románok pedig a Tiszántúlról. De amikor nem erejük vagy akaratuk, akkor Magyarország például sikeresen játszotta ki a győzteseket egymás ellen, és sikerült Sopronban népszavazást elérni. A csehek viszont rátámadtak a Szovjet-Oroszországgal és az ukránokkal viaskodó lengyelekre, egy kisebb sziléziai terület birtoklásáért – nem lehetett őket visszatartani. Más esetben a győztes nagyhatalmak képmutatóan jártak el: etnikai elvű határvonalat javasoltak az újra létrejövő Lengyelország keleti oldalára, de elismerték a jogot, hogy ettől a határvonaltól keletre is berendezkedhet. A „jog” ugyanis az volt, amit a békekonferenciát irányító Legfelső Tanács, a győztes nagyhatalmak együttese annak minősített. A képmutatás egyébként abban is megnyilvánult, hogy miközben „demokráciáról” és a népek önrendelkezési jogáról beszéltek, a népszavazásoktól úgy féltek, mint ördög a tömjénfüsttől. A kiverekedett népszavazások pedig szinte kivétel nélkül a vesztes fél igazát bizonyították…
A második világháborút lezáró békét előkészítő tárgyalásokon is megnyilvánult a képmutatás. 1943-ban Sztálin, Roosevelt és Churchill találkozóján Teheránban Roosevelt elnök „kijelentette, hogy végtére is a nagyhatalmak fogják eldönteni, hogy mit kap Lengyelország és mit nem, és hogy neki nem áll szándékában a békekonferencián alkudozni Lengyelországgal vagy bármelyik más kis állammal. Ami pedig Lengyelországot illeti, az a fontos, hogy olyan megoldást találjanak vele kapcsolatban, ami segít megőrizni a világbékét.” Figyelembe véve a lengyel nép szenvedéseit és áldozatait, illetve azt, hogy tulajdonképpen az egész világháború Lengyelország megvédése kapcsán kezdődött el, rendkívül durva és gőgös szavak voltak ezek.
Churchill 1944 őszén a következő alkudozási fázisra Sztálinhoz utazott Moszkvába, ahol megszületett a hírhedt „százalékos egyezmény” . A tárgyalások során 1944. október 9-én Churchill így szólt Sztálinhoz: „Jussunk dűlőre a balkáni ügyekben. Az önök seregei Romániában és Bulgáriában vannak. Nekünk érdekeltségeink, képviseleteink és ügynökeink vannak ott. Ne keresztezzük jelentéktelen ügyekkel egymás útját. Ami Nagy-Britanniát és Oroszországot illeti, mit szólna hozzá, ha önöknek 90 százalékos túlsúlyuk lenne Romániában, nekünk ugyancsak 90 százalékunk Görögországban, Jugoszlávián pedig fele-fele arányban osztoznánk?” Amíg Sztálinnak ezt tolmácsolták, tárgyalópartnere egy papírfecnire firkantotta javaslatát, amely egészen pontosan így szólt: „Románia: Oroszország 90 százalék, a többiek 10 százalék; Görögország: Nagy-Britannia 90 százalék (az USA-val egyetértésben), Oroszország 10 százalék; Jugoszlávia: 50-50 százalék; Magyarország: 50-50 százalék; Bulgária: Oroszország 75 százalék, a többiek 25 százalék”. A brit miniszterelnök így emlékezett a továbbiakra: „Pillanatnyi szünet következett. Sztálin akkor fogta a kék ceruzáját, vastagon kipipálta a feljegyzést, majd visszacsúsztatta felénk. Az egész nem tartott tovább, mint amennyi idő alatt most leírtam (…) Végül így szóltam: Nem gondolja, hogy meglehetősen cinikus dolog lenne azt a benyomást kelteni, hogy csak úgy félvállról vesszük ezeket a több millió ember sorsát eldöntő dolgokat? Égessük el azt a papírt! – Ne, tartsa csak meg – mondta Sztálin.” – olvashatjuk Churchill emlékirataiban. Az más kérdés, hogy a „százalékos egyezmény” értelmetlen volt, mivel nem oldott meg semmit és a valóság amúgy is felülírta.
1989 után, amikor az idősebb Bush meghirdette az „Új világrendet”, úgy tűnhetett, hogy mostantól másként lesz. Az új idők fő ideológusa, Fukuyama már korábban megírta: véget ér a történelem! Az ifjabb Bush elnök 2001-ben a varsói egyetemen mondott beszédében azt ígérte: „Nem fogunk kufárkodni az európai szabad népek sorsával. Nem lesz többé Jalta, nem lesz többé München.” 2005-ben pedig Rigában a következőket jelentette ki: „A jaltai egyezmény München és a Molotov-Ribbentrop paktum igazságtalan hagyományait követte, azokat, amikor nagy hatalmú kormányok kötöttek alkut és a kis népek szabadsága feláldozhatónak tűnt.”
Csakhogy a történelem nem ért véget. A kisállamok csak az összefogásban bízhatnak, és abban, hogy valamelyik nagyhatalmat sikerül megnyerni saját érdekeik számára. Ideális esetben pedig valamennyi, az adott geopolitikai játéktérben szereplő nagyhatalmat érdekeltté teszik a saját sikerükben – illetve, hogy megszállásuk, befolyásolásuk költségei magasabbak lesznek, mint az együttműködéstől (békénhagyástól) várható haszon.
2013 végén Ukrajnának semmilyen érdeke nem fűződött az Oroszországgal szembeni ellenséges álláspontra helyezkedéshez. Ráadásul jelen esetben egy olyan Ukrajnáról van szó, amelynek kormányzata zavaros hátterű, puccsra hajazó tömegmozgalommal jutott hatalomra, és amely a saját lépéseiről nem önállóan döntött.
Amit a nagyhatalmak kezdtek el, azt most is csak a nagyhatalmak tudják befejezni.