Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mai jegyzetünk főszereplője nem tipikus historiográfus – inkább oktató volt, a szó egyetemi és népművelői értelmében egyaránt.
Lyka Károly 1969-ben született Pesten, de gyermekkora egy részét a felvidéki Nyitrán töltötte. Érettségi után irány München: Hollósy Simon ott működő magániskoláját, s a „hivatalos” Képzőművészeti Akadémiát – Akademie der Bildenden Künste – látogatja. Az 1890-es évek elején több éves itáliai tartózkodás, ami szinte „kötelező” volt minden ambiciózus képzőművész-palánta részére. Mint akkoriban és később is oly sokan, magyar újságokat tudósít állomáshelyéről. Utána hazajön, Budapesten él, újságíróskodik: ír, rovatvezető, majd 1902-től, alakulásától a Művészet című folyóirat szerkesztője, míg csak a világháború elvesztése ezt is – oly sok egyéb kulturális vállalkozással együtt – 1918-ban ellehetetlenítette. Közben pedig regényeket fordított, a kor divatosabb – ma már jórészt az irodalmi tudat süllyesztőjében nyugvó – íróitól (George Ohnet, d’Annunzio), de ezirányú munkásságát belepte a jótékony feledés, a feltámadás legcsekélyebb reménye nélkül.
Lyka Károly (1869-1965)
Közben 1914-től a Képzőművészeti Főiskolán művészettörténetet kezd oktatni, volt igazgató és rektor, egészen 1936-os nyugdíjazásáig.
Oktatás és újságírás mellett persze jópár könyvet is megírt. Főműveként vélhetőleg a szisztematikus magyar művészettörténet köteteit nevezhetjük meg, amikben 1800-tól végigkísérte a magyar képzőművészet egészét. Ennek állomásai:
– A táblabíró világ művészete, 1800–1850 (1922), ez a későbbiekben (1939-től több kiadás) átdolgozott formában Magyar művészet, 1800–1850 címmel jelent meg.
– Nemzeti romantika. Magyar művészet, 1850–1867 (1942)
– Közönség és művészet a századvégen, 1867–1896 (1947)
Stílusa tömör, iszonyú mennyiségű adatot zúdít az olvasóra, süt a munkáiból, hogy a kisujjában volt a korszak művészettörténetének egésze, akármely ágát nézzük is. Néhol szinte mintha lexikont olvasnánk, annyira tömör, és egészen közel állnak az egyetemi jegyzet műfajához. Ugyanakkor meglepően népszerűek voltak ezek az írásai, amiket a kiadások száma és példányszáma is bizonyít. S ez már átvezet minket a másik „szakterületéhez”, a népszerűsítéshez: ez a fogalom ma már a legrosszabbul csengők egyike tudományos berkekben, de ne feledjük, hogy a dualizmusban és Horthy-korszakban is a legnagyobb nevek írtak sokszor populáris, közérthető, a „művelt nagyközönség” által fogyasztható munkákat. Ilyenek voltak Lyka Károly ide sorolható művei is – csak néhányat kiemelve közülük:
– Kis könyv a művészetről (először 1904-ben, utána jópár kiadásban)
– A művészetek könyve (ennek képzőművészeti részét írta, a zeneit Kacsóh Pongrác – 1909)
– A művészetek története (1931-től több kiadás)
No és persze még jónéhány „egyéb” szakmai munka is fűződik a nevéhez, monográfiáktól kezdve a különböző publikációkhoz írt előszavakon át a folyóiratcikkekig.
1936-os nyugdíjba vonulásakor 67 éves: mások ilyenkorra már maguk mögött tudják munkásságuk legjavát, legfeljebb az összefoglalás marad hátra – Lyka Károly viszont még három évtizeden keresztül aktív volt, szinte halála pillanatáig dolgozott, írt, egészen 96 éves korában, 1965-ben bekövetkezett haláláig.
S ami még különösebb: a legsötétebb Rákosi-korszakban is publikálhatott, méghozzá ilyen, nem túl „vonalas” dolgokat:
– Magyar művészélet Münchenben 1867–1896 (Művelt Nép Könyvkiadó, 1951)
– Munkácsy Mihály (Művelt Nép Könyvkiadó, 1952)
– Festészeti életünk a millenniumtól az első világháborúig 1896–1914 (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1953)
– Szobrászatunk a századfordulón 1896–1914 (Képzőművészeti Alap Kiadóvállalata, 1954)
Sőt, 1952-ben Kossuth-díjjal tüntették ki (majd 1964-ben kap egy másikat is). Hogy mi volt az oka ennek a szokatlan „slamperei”-nek az egyébként mindenféle polgári csökevényt tűzzel-vassal irtó Révai-féle kultúrpolitikában – ez azért megérne egy tanulmányt. (Talán a nem csekély számú balos képzőművészek egyike-másika emelt szót az érdekében?) Pedig az „átkos”-ban a tudományos élet prominense volt, s ráadásul közéleti szerepet is vállalt: 1927–1932 között országgyűlési képviselő, méghozzá a Felsőházban, ami azért „bizalmi” kérdés volt. Továbbá a Kisfaludy Társaság és az MTA Képzőművészeti Bizottsága meghívott tagja. Szóval minden a szilenciumra ítélésre predesztinálta volna, s mégis… Azon már nem is csodálkozunk, hogy utána a Kádár-érában is folyamatosan adták ki az írásait. (A rendszerváltást követően persze elapadt ez a publikációs folyamat, de – a Kádár-kori könyvkiadás példányszámainak hála – Lyka Károly munkái még ma is fillérekért beszerezhetőek az antikvár piacon – amit sorozatunk talán egyetlen másik szereplőjéről sem mondhatunk el.)