Nyolcvan évvel ezelőtt véget ért a második világháború egyik legrettenetesebb csatája. A fegyverek természetesen még nem hallgattak el, hiszen a városból kitört német és kisebb részben magyar erőkre még napokig vadásztak a szovjetek és magában a városban is itt-ott egy-egy lövés vagy sorozat dördült, amikor részeg vagy fosztogató szovjet katonák meghúzták a ravaszt. Mégis, Budapest ostromának befejeződése egy lidércnyomás végét jelentette. Bezzegh-Huszágh Miklós, a főváros nyugalmazott rendőrfőkapitánya így emlékezett vissza a hadműveletek vége utáni napra: „Anyuval és Pistával már reggel elmentünk újból a Havas utcába megérdeklődni, nem égett-e le már a mi lakásunk is?! Most utólag [1947-ben] már szinte önmagunk előtt is érthetetlen az akkori lelkiállapotunk, az a fásultság, közöny s beletörődés abba, hogy lakásunk s a még benne lévő értékes bútoraink, tehát egyedüli vagyunk is esetleg a tűz martaléka lesz. Már semmit sem bántunk, minden ingónk s értékünk pusztulásába is belenyugszunk, csak testi épségben kerüljünk ki mindannyian ezeknek a borzalmaknak sátáni haláltánczából!”
Budapest az ostrom után (Fortepan)
Kicsit ízlelgessük ezt a szót: haláltánc. Hadd olvassam föl Kolozsi Piroska ostromnaplójából három nap bejegyzéseit.
Január 16.
A pékeknek nincs lisztjük, két napja napi 15 dkg kenyeret adnak. A Közvágóhídra kellene menni lisztért, a pékeknek. Már ott a front, így aztán nem tudjuk, mi lesz kenyér ügyben. Nagy a tífuszjárvány, és naponta hozzák a sebesülteket. Budapest gyűrűjében tízezer sebesült van, már nem bírják hova szállítani őket. A magyar sebesültet nem is nagyon szedik össze. Német katona mesélte, a sebesültjeik között, most már azt mondom, hogy kibírhatatlan a helyzetük.
[Egy telitalálat] után Kissék kiásásához kezdtünk, csak Kiss nénit bírtuk estig kiszedni, borzalmas rossz érzésem volt, mikor halva szedtük ki szegény Kiss nénit. Másnap reggel folytattuk az ásást.N. tiszteletű úr Bugát tiszti or. [sic!] Simon úrral együtt ástuk, mondhatom, hogy az életem legszerencsétlenebb ideje és órája ez a nap. 10 perccel a szerencsétlenség előtt náluk voltam, kedvesen elbeszélgettünk. Egy fél óra múlva aztán romok alól kellett kiszednem őket, szörnyen néztünk ki, rom és rom minden.
Január 17.
Január 17-én sikerült mindkettőjüket kiszedni. Ilyen születésnapom még nem volt, elfelejthetetlen nap.
Január 18.
Aztán tehát a nevem napján, délután fél kettőkor földbe temettük őket. A soknál is több volt. Ez a két nap eseményei [hatására] minden eddigi reménységem összeomlott. Abbahagyom a naplóírást!
Mindenki tudja, hogy Budapest ostromára hogyan került sor. A nácik Német Birodalma és a Szovjetunió 1941 óta élet-halál küzdelemben mérkőzött meg egymással. Persze, Németország támadta meg a Szovjetuniót, s nem is akarom őket mentegetni; de azt is tudjuk, hogy a Szovjetunió is készült a támadásra csak Hitler megelőzte őket. Ne felejtsük el, hogy az úgymond békés Szovjetunió volt, amely lerohanta Lengyelország keleti felét, megszállta a balti országokat és megpróbálta Finnországot is megszállni, de ott elszámolták magukat. E két totalitárius nagyhatalom között kellett Magyarországnak valahogyan feltalálnia magát. Nem sikerült és volt egy pont, ahonnan kezdve nem is sikerülhetett. A magyar elit akkor nem tudta sem belföldön, sem pedig külföldön, emigrációban megőrizni a magyar szuverenitást. Nemcsak önhibájukból, hanem azért sem, mert az akkori nagyhatalmak mindegyike ellenséges volt. A szövetségesünk, aki megvetett, utált minket. Az vörös ellenségünk, amelyik mindenkinek ugyanazt a proletárdiktatúrát kínálta. És a nyugati hatalmak is, amelyek szemrebbenés nélkül játszottak kettős játékot a békét kereső országgal.
Szuverenitás, önrendelkezés nélkül nincs ország. És kérem tessék megbocsátani, de most durva leszek: szuverenitás nélkül néha fizikailag nincs ország. Elpusztul. A második világháborúban az ország nemzeti vagyonának majdnem a fele pusztult el, és a Kárpát-medencei magyarságból legalább egymillió ember vesztette életét. A fizikai pusztulás szimbóluma sajnos Budapest lett. A két totális diktatúra éppen a mi fővárosunkban vívta meg egyik legnagyobb csatáját. Mind kettő megszállóként, ellenségként tartózkodott az országunkban. Hitler így beszélt rólunk, magyarokról: „Tömegeit tekintve a magyarok ugyanolyan lusták, mint az oroszok. Természetüknél fogva a sztyeppék emberei.” Az ostrom előtt bizalmas körben ki is jelentette, a magyarok nem érdemlik meg a kíméletet, így hát „…pusztuljon a szemük fénye, Budapest!” Hitler ugyanis irigykedett a magyar fővárosra. Idézem: „Budapest a legnagyszerűbb, ami csak elképzelhető. Az egész Német Birodalomban nincs hozzá hasonló … Egyébként pedig – történelmi szempontból nézve – megbocsáthatatlan paródia, hogy Attilának és a hunok utódainak legyen a legszebb fővárosa a Nibelungok folyója mentén” – fejtette ki véleményét a magyar fővárosról. Joseph Goebbels pedig szokása szerint rákontrázott: „Nekünk tíz Budapest nem ér meg egy Bécset!” .
A másik oldalt meg nem is kell részletezni. A háborútól, és az ostrom lidércnyomásától megszabadultunk ugyan, de ahogyan Márai Sándor frappánsan megfogalmazta: Nem hozhattak szabadságot, mert az nekik sem volt. Mindenki tudta, hogy nem a „felszabadítás” céljával érkeztek ide. A feketeöves kommunista Gerő Ernő első beszédében is „megszállást” mondott, s a korabeli dokumentumokban is elsősorban a „megszálló” jelző van.
Egy hangoskodó kisebbség minden évben magára vonja a figyelmet, és a németek nagy kalandjáról beszél, amit kitörésnek neveznek. A másik oldalt nézve pedig talán újdonságként fog hatni, de már nemcsak kitöréstúra van, hanem betörés-túra is, amelyet egy szélsőbaloldali csoport szervez a szovjetek nyomdokait követve. Olyan is akad, aki egy német katonatiszt tiszteletére rendez emlékfutást ebben a február közepi időszakban. De tisztelt Hölgyeim és Uraim, nekünk, magyaroknak mi közünk a mindehhez? Hiszen az egész ostrom nem is annyira velünk, mint inkább rajtunk történt. Nekünk magyaroknak megvannak a magunk hősi halottai, a honvédek, akik vagy a várost védték, vagy pedig a budai önkéntesek kötelékében éppen az ostromot akarták megrövidíteni, hogy legyen már vége a rémálomnak. Megvannak azok a hőseink is, akik az ostrom idején üldözött honfitársainknak nyújtottak segítő kezet, vagy éppen az ellenállásban dolgoztak a nyilas ámokfutókkal szemben. Mondanom sem kell, hogy a szovjetek nem voltak kíváncsiak rájuk, ugyanis a magyar szuverenitás híveire nekik sem volt szükségük. Az ostrom idején 17 éves volt az a lány, aki az ezredforduló után felidézte, hogyan élték át a főváros ostromát: „Nehezen tudatosult bennünk, hogy az egyik nap a nyilasok ellenségei vagyunk, másnap az oroszok kezeltek burzsujként.”
És éppen ezért, végül is ne felejtsük e, hogy itt vannak a mi hétköznapi hőseink is, maguk a budapesti polgárok. Kérem engedjék meg, hogy még egy naplóból idézzek:
„Karácsonykor már közeledett a front Budapesthez, így történt, hogy december 24-én le kellett mennünk a pincébe. Tehát ott laktunk összezárva 24 ember, ami azt jelentette, hogy éjjel-nappal egyfolytában együtt aludni, tisztálkodni, étkezni, már ahogy és amit lehetett, élelmiszer és víz hiánya miatt. Szerencsére esett a hó, és így legalább volt vizünk. Időnként. Mindez hatalmas megpróbáltatás volt, de mikor jöttek a külső hatások, még elviselhetetlenebb lett az életünk. Először a német, majd az orosz katonáktól szenvedtünk, akik lejöttek a pincébe, és ott gyötörtek minket. A németektől tetvet, az oroszoktól poloskát kaptunk. Koraszülött kisbaba is született, anyánk bábáskodott. Nővéremnek gyakran nagyon rossz körülmények között kellett bujkálnia az orosz katonák elől, 20 éves volt akkor éppen. Apánk élete kockáztatásával ment ki sorba állni, ha valahol élelmet osztottak, és sokszor előfordult, hogy neki már nem is jutott. Naponta csak egyszer ettünk, és az is rendszerint szegényes étel volt. Apánk és én csak csont és bőr voltunk.
Amikor 57 nap után felköltöztünk a pincéből, kiderült, hogy a lakásunkat aknatámadás érte, és csak a konyha volt használható. Egy idő után sikerült a szobát is lakhatóvá tenni, úgy-ahogy, de ez is elég sokáig váratott magára, mert apánkat állandóan elvitték a Manci hidat építeni. A csont és bőr ember cipelte egész nap a nehéz gerendákat, halálos fáradtan jött haza. Lassacskán a poloskáktól is sikerült megszabadulni, és néha még élelem is jutott innen-onnan.”
Február 12-e, 13-a után az elhurcolások a málenkij robotra ugyan még hetekig folytatódtak, és a budapesti nők is elszenvedték a szovjetek erőszaktételét, de a város élni akart. A budapesti polgárok a két kezükkel kezdték el a romok eltakarítását és az újjáépítést, temették el a halottakat. Fel nem robbant lövedékek, roncsok, civilek és hősi halottak földi maradványai: a második világháború mocskos hagyatéka a mai napig kísért.
Ne felejtsük tehát az áldozatokat, és emlékezzünk meg azokról, akik újjáépítették a várost!