Tragikus hirtelenséggel hunyt el Nagy Ervin filozófus. Filozófus? Hát az meg mit csinál az életben? – kérdezheti a praktikus elme. Nagyon sokmindent, vághatjuk rá. Ervin volt Jobbik-alapító politikus, utána tanár, majd politikai kommentátor, szerkesztő, újságíró. „A liberalizmus illúziói” és az „Omladozó téveszmék” című könyvek szerzője, „A Tiszta szívvel 1956-ban” kötet társszerzője. (Ez utóbbi a Nemzeti Emlékezet Bizottsága támogatásával jelent meg.) Az Oikosz Alapítvány vezetője, több könyv felelős kiadója, filmek producere, illetve nemzetpoltikai rendezvény szervezője. A Magyar Hírlap és a PestiSrácok állandó szerzője, egy időben a HírTV szinte állandó politikai kommentátora. Rövid ideig saját híroldalt is menedzselt, a Polgár Portált. Utána a XXI. Század Intézet munkatársa, majd a Mandiner vezércikk-írója.
Álljon itt két idézet munkáiból:
„Guruló kosarunk éhes gyomrát tömjük külföldi szeméttel. Nagy tragédiánk, hogy a szerzési vágyunk csupán materiális dolgokra irányul. A lelki békénket is attól tesszük függővé, hogy körülvesznek-e minket azok a bizonyos tárgyak. Kivetítjük érzelmeinket a matériára: ha megszerezzük azt, pillanatnyi boldogságot érzünk. De a szerzés egy új vágyat citál magával, egy másik tárgy birtoklásának szükségét. Ez egy végtelen regresszió, egy végtelen módon körbeforgó és megújuló boldogtalanság.”
„Mi a boldogság? A definíció egyértelműen nem megadható. A szó inkább egy folyamatra, vagy egy állapotra utal, amelyet nem lehet adekvát módon rögzíteni. Kutatja a biológia, a pszichológia, a szociológia, választ keres a filozófia, a vallás – de mind-mind azzal néz szembe, hogy megragadása elvész az egyén és közösség titokzatos viszonyában. Mégis használjuk bizonyos állapotok és lelki-testi folyamatok megjelölésére. És azt hiszem, okosabbat mond az az együgyű tanulatlan ember, aki egy meghitt pillanatban, egy szerető családi körben azt vallja, hogy boldog – mint az a brit kutató, aki azt állítja: megtalálta a génjeink között a boldogságért felelőst.”
A hétköznapok filozófiája – mondhatnánk a fentiekre. Veszélyesen közel esik az ilyesmi a politikához. De Ervin nem volt igazán politikus alkat és talán nem is annyira politikai szerepre termett, hanem lelki, szellemi kisközösségek szervezésére, vezetésére. Ha Ervin Kádár János diktatúrájában élt volna, bizonyára egy kiváló középiskolai történelem tanár válik belőle, akiért rajonganak a diákjai, akiről úgy tartják, hogy nagy tudású, aki életre szóló élményt szerez a tanítványainak nyári történelem táborokkal, ahol este a tűz körül a beavatottaknak mesél Horthy Miklósról, Trianonról, az elvesztett háborúkról, és a talpraállásokról. A hősökről és az árulókról. Az elképzelt Nagy Ervin, ha megérte volna a rendszerváltást, rövid ideig az MDF-ben politizált volna, de kiábrándulva, vagy inkább kijózanodva visszatért volna hivatásához, a tanításhoz. Végül, amikor a sok viszályt és félreértést okozó állambiztonsági dokumentumokat el lehetett kezdeni kutatni (a valóságban a Történeti Hivatal 1997-ben nyílt meg!), kiderült volna, hogy ki volt a besúgó a tanári karban, s hogy Ervint is megpróbálták beszervezni, zsarolták, de mivel nem jelentett, súlyos adminisztratív rendszabályokkal sújtották bosszúból: nem utazhatott, telefonkészüléket nem kapott, 1988-ban még utoljára elvitték október 23-a előestéjén „preventív céllal”, és így tovább. Talán utólag a szamizdatosokról is mondott volna egy-két szót.
De mivel nem akkor élt, hanem a szabaddá váló Magyarországon lépett felnőttkorba, máshogyan alakult a sorsa. 1989 után mindenféle lehetőségek nyíltak ki, talán egyszerre túl sok is. Az átalakuló világban kevés volt a készen kapott szerep, s a bölcsészeknek is, leginkább a direktben közéleti pályára lépőknek, ki kellett találniuk magukat. Furcsa generáció volt az övé – a miénk. (Két nap híján egyidősek voltunk.) A remény mellett a csalódás (gondoljunk a 2002-es ellopott választásokra…) és a kádári cinizmus utóérzete éppúgy rajta hagyta a bélyegét az ezredforduló körüli években eszmélő fiatalokon, mint ahogy hatással voltak ránk a kitáruló lehetőségekben megvillanó káprázatok és a politikai romantika is.
A magyar közélet szempontjából Ervin távozása azért is hagy maga után űrt, mert eleven tanúja – és egykori alakítója – volt egy nagy történetnek, abból az időszakból, amikor az egyetemi ifjúság a nemzeti keretek között kezdett szervezkedni, és még úgy tűnt, hogy sokminden lehetséges. Ervinnek, ha volt tragédiája, talán az volt, hogy Kovács Dávid és Nagy Ervin ifjúsági mozgalmából Vona Gábor pártja lett. Az ilyesmit az ember nehezen bocsátja meg magának. Egy időre hátat is fordított a közéletnek. Kétkezi munkásként is helytállt, majd a felnőttképzésben vált jól kereső és keresett oktatóvá. Azután nem tudott ellenállni a csábításnak és visszatért a közéletbe. Politikai ellenfelei lehúzták műveit, lekicsinyelték tudását.
Pedig Ervinben sokkal több volt. Több lehetett volna.
Ő ugyanis gondolt valamit Magyarországról, volt benne alázat, és jobban szerette a magyarokat, mint amennyire gyűlölte az ellenségeit.
Ahogyan Rejtő Jenő írta az Elátkozott part című regényében: „Velünk volt.”