A XX. századot méltán nevezzük a „lágerek évszázadának”. Kezdődött azzal, hogy 1905-ben írták le idehaza először a rettenetes kifejezést: „concentrált táborok” – akkor még a búr háborúban a brit hatóságok által a búr civilek szörnyű körülmények közötti internálását szolgáló létesítményeket írták le ezzel a szóval. Azután Lenin és a bolsevikok már 1918-ban létrehoztak koncentrációs táborokat – igaz, hamarosan máshogy kezdték nevezni. Kibontakozott a szovjet GULAG, a maga borzalmas valójában, s nyelte el milliószámra a foglyokat. S azután, ahogy a „barna bolsevizmus” hatalmat nyert Németországban, a nácik vörös kollegáiáktól „szaktanácsadás” keretében láger-alaprajzokat is kaptak, mintának. S ezek eleinte ugyanolyan célt szolgáltak, mint a szovjet lágerek: kevesen tudják, hogy a hitleráj elején még volt, aki haza is mehetett a lágerből. Csakhogy megindult a „végső megoldás” menete, és Hitlernek az európai zsidók ellen folytatott háborújában megjelent a haláltáborok: amelyek azzal a céllal üzemeltek, hogy ott embereket tömegével küldjenek a halálba. Az embertelenség és a barbarizmus legnagyobb ilyen típusú intézménye lett Auschwitz. Amíg az európai kultúra mint olyan létezik, Auschwitz a rettenet, a halál és az iszony parafrázisa lesz.
Az auschwitz-birkenaui láger ma emlékmúzeumként szolgál (Wikimedia)
S hogy mi volt Auschwitzban? A Centropa.org gyűjteményéből ajánlunk egy részletet az egyik auschwitzi fogoly, Vári Pálné emlékezéseiből.
Amikor megérkeztünk Birkenauba [Auschwitz egyik részlegébe], ott kiszállítottak, és mindent ott kellett hagyni: kaját, amivel spóroltunk, a világon mindent ott kellett hagyni. És akkor ott volt a Mengele, ő szelektált minket, és csak így intett: jobbra, balra. Először a nagyapámat küldték el jobbra. Az róla az utolsó képem, hogy visszafordult, és annyit mondott, hogy vigyázzatok anyátokra. És akkor mi együtt maradtunk anyámmal és nagyanyámmal. Aztán nagyanyámat is elküldte jobbra, és akkor láttam őt utoljára. Akkor betereltek minket egy nagy helyiségbe – ez júniusban volt már, gyönyörűen sütött a nap, emlékszem – és mindenkinek levágták kopaszra a haját, leszőrtelenítettek mindenütt. S emlékszem rá, egymásra néztünk anyámmal, és elkezdtünk nevetni. Kínunkban, mert szörnyen néztünk ki. És akkor le kellett anyaszült meztelenre vetkőzni, és vittek minket a fürdőbe. Akkor még mi azt nem tudtuk, hogy az lehet fürdő, lehet gáz. Akkor speciel fürdő volt. És hát törülköző semmi nem volt. Jött az ember libasorban, volt egy nagy kupac, amiben ruháknak nevezett rongyok voltak, és ami jött, azt vette fel az ember. Mi az auschwitzi lágerbe kerültünk, az megsemmisítő láger, tehát onnan nemigen vittek munkára embereket. Ezért nem vagyok tetoválva.
Végig anyámmal voltam, mindenhol. Ha anyám nincs, akkor én nem kerülök haza. Én borzasztóan élhetetlen voltam. Ez, mondom, megsemmisítő láger volt. Itt nem voltak priccsek. Itt volt a barakk, és olyan 1000–1200 ember volt egy barakkban, és semmi, csak a csupasz föld, se takaró, semmi. És csak úgy lehetett lefeküdni, hogy a szemben lévő sornak a lába az én vállamnál volt, és az én lábam az ő vállánál volt. És ha valaki meg akart fordulni, akkor az egész sornak meg kellett fordulni, mert annyi hely nem volt. Azon a remek helyen töltöttem én el három és fél hónapot június végétől október közepe tájáig. Időnként jöttek szemrevételezni, mert volt olyan hír, hogy a szemrevalóbb fiatal nőket vitték bordélyokba. Amikor jöttek és lehetett látni, hogy most megint valami válogatás lesz, akkor bujkálni kellett, hogy ne lássák az embert. Meg volt azért, amikor munkára is elvittek. És mindig úgy volt, hogy én beálltam a sorba, és anyám mindig legalább négy-öttel hátrább állt, hogyha engem nem választanak be, hogy ő kilógjon, hogyha beválasztanak és őt nem, akkor oda lógjon. És ez volt nekem az utolsó válogatás; nem voltak már akkor rengetegen a táborban. Emlékszem, hogy ez Ros Hásáná első napján volt. És beválasztottak minket. És anyám azt mondta, ez borzasztó rossz, ami itt van, de már ezt megszoktuk. Nem kéne inkább itt maradni? És mondtam, hogy anyukám, idáig soha nem választottak be minket, most beválasztottak, akkor menjünk el. Azok közül, akik ott maradtak, egy sem jött haza.
És akkor elvittek minket Bergen-Belsenbe, ami felüdülés volt az Auschwitzhoz képest, mert itt zell-sátrak voltak, szalma vagy mi a fene volt leszórva a földre, és mindenki kapott két pokrócot. Akkor már nagyon hideg volt. Leterítettünk négyen-öten egy pokrócot, összebújtunk, és a megmaradt pokrócokat rátettük magunkra. Auschwitzban a kaját azt nem lehet kajának mondani, mert az körülbelül olyan volt, mint mikor a rétet lekaszálják, aztán úgy megfőzik minden nélkül. Na most Bergen-Belsenben már azért valami normálisabb volt. És ott is volt egy sorozás, és besoroztak minket és elvittek bennünket Wienerstadtba, ahol egy hatalmas fegyvergyár volt.
És ott volt egy nagyon helyes munkafelügyelőnő. És kitudódott, hogy anyám jól beszél németül, s mondta a nő, hogy neki nem szabad velünk beszélgetni, de azért beszélgettek. És mondja, hogy ott, az előtte lévő sorban olyan nehezen tanulják meg, amit kell csinálni. Erre anyám kapott az alkalmon, és mondta, hogy itt dolgozik a teremben a lánya, akinek nagyon jó a kézügyessége, nem próbálná-e ki. Ó dehogynem, úgyhogy átvittek oda.
Az első időben sok volt a munka, de aztán egyre kevesebb lett. És úgy határozott a vezetőség, hogy kinti munkára visznek, gyomokat irtani. És erre mondta ez a német felügyelőnő, az a nagyon rendes, az SS-nőnek, hogy neki három rabra szüksége van, mert nagyon sok áru van, amit még be kell csomagolni. Mellettem dolgozott egy volt osztálytársam is. És mondta, hogy anyám, én és az a csaj.
Majd eljött az a nap, amikor mondták, hogy jönnek az angolok, jönnek az amerikaiak, jönnek az oroszok, és el kell vinni a foglyokat. És akkor bevagoníroztak minket, és három hétig utaztunk vagonokban. Ez már március-április körül volt. Valahova megérkeztünk, épphogy csak elhelyeztek, már kellett megint továbbmenni. Volt olyan nap, hogy az volt a napi élelem, hogy búzaszemet adtak így a markunkba, ami belefért, és ezt rágtuk. És végül megérkeztünk Theresienbe, úgyhogy nem tudtuk, hogy hol járunk, mert Theresienstadt a kirakattáborok egyike volt, ahol együtt maradtak a családok, csomagot kaphattak, levelezhettek.
És jött egy fiatal fiú, beszélgetünk, és mondja, hogy ők munkaszolgálatosok voltak, és van egy kórház, és ott teljesítenek szolgálatot. Kérdezem tőle, hogy Hochberger nincs véletlenül köztetek? Azt mondja, de, van, azt mondja, van, a Rudi, a legjobb barátom. Mondom, én meg az unokatestvére vagyok, szóljál már neki. És akkor elment, és úgy egy óra múlva megjelent az unokabátyám, és azt hiszem, az életem egyik legszebb ajándékát kaptam tőle, mert hozott két fogkefét, és ugye egy évig azt sem tudtuk, hogy néz ki. És hozott fel kaját. És egyszer felkeltünk reggel, és volt ott még egy miskolci nő, ha jól emlékszem, akivel nagyon összebarátkoztunk még Auschwitzban, és egy hajdúszoboszlói nő, egy keramikusművész. És anyám, ez a miskolci nő, ez a keramikus meg én fölébredtünk a sátorban, és nem volt egy lélek sem. És mentünk ki, és az egész tábor üres volt. Hát mi lehet? S akkor megtudtuk, hogy az éjjel bejöttek az oroszok.