Ma egy szerencsétlen csata hőseire emlékezzünk. Hősi halottakra és azokra is, akik túlélték a harcokat. A Don-kanyar a magyar emlékezet részévé vált – pedig egy vereségről van szó. De mire emlékezünk, ha ez egy katasztrofális vereség volt? Sokan úgy gondolják, hogy ez valami magyar sajátosság – és rögtön felébred bennük a zseb-Ady, és felsóhajtanak: „nekünk Mohács kell”.
Nehogy azt higgyük, hogy csak nekünk van ilyesmink. Az olaszok emlékeznek Caporettora. A britek az első világháborús Flandriára, sőt, a dunkerque-i menekülésből egyenesen hőseposzt csináltak. Az amerikaiak sem megvetéssel gondolnak a Fülöp-szigeteki úgynevezett „bataani halálmenet” szerencsétlen filippinó és amerikai foglyaira. Az oroszoknál is megőrizte az emlékezet az 1914-1915 telén vívott, rettenetes harcokat a Kárpátokban. Náluk sokáig a „megjárta a Kárpátokat” kifejezés ugyanazt jelentette, mint nálunk a „visszajött a Don-kanyarból.” Egyszóval, nehogy azt higgyük, hogy csak nekünk van ilyesmink.
A második dolog, amit érdemes tisztázni, az az, hogy mit kerestünk mi a Donnál. Idézzük fel az idevezető utat. Az első lépés rögtön a kassai bombázás után a hadiállapot beálltának bejelentése volt. Hogy nem lett volna szükséges azonnal fejest ugrani a háborúba? Nos, ebben van valami, de nincs olyan történész, aki határozottan állíthatná, hogy kimaradhattunk volna. Gondoljunk csak bele, hogy az Egyesült Államok elleni hadbalépésre hogyan presszionálták a magyar kormányfőt – ha az a jelképes gesztus megérte nekik a fenyegetőzést („nagyon veszélyes lenne Magyarországra nézve, ha pusztán a tengellyel vállalt szolidaritás mellett maradna, miközben a többi állam hadat üzen Amerikának.”), akkor egy sokkal konkrétabb, a Szovjetunió elleni hadbalépésért mi mindent megtettek volna. Ahogy a német veszteségek növekedni kezdtek, úgy a magyar hadüzenet alternatívája az ország német megszállása lett volna.
A következő kérdés a magyar 2. hadsereg kiküldése. Forduljunk egy illetékes kortanúhoz – lássuk mit írt Szombathelyi Ferenc vezérkari főnök emlékirataiban: „1941 végén az eddigi önkéntes részvételünkből egyszerre kötelességet csináltak. Ezen célból 1942. január elején Ribbentrop német külügyminiszter megjelent Budapesten és a magyar kormánytól az egész magyar hadsereg haladéktalan közreműködését követelte. Rá nemsokára Keitel német vezértábornagy ugyancsak Budapesten 25 hadosztály mozgósítását és felvonulását követelte az orosz frontra. Keitel vezértábornaggyal hosszú alkudozások után 9 hadosztályban és 1 páncélos hadosztályban, melyhez az anyagot a németek adták, állapodtunk meg.”
A történet úgy kezdődött, hogy január 2-án Hitler levelet intézett Horthyhoz, amelyben a teljes magyar haderőt kérte. Utána érkezett hatodikán a birodalmi külügyminiszter, aki három napon át folytatta a presszúrát. Ribbentrop egyébként nem csak a teljes magyar haderőt, hanem fokozott gazdasági hozzájárulást, elsősorban nyersolaj szállításokat akart. Ne felejtsük el: a mai napig nem tudjuk, hogy a második világháború időszakában a németek milyen nagyságrendű gazdasági hozzájárulást zsaroltak ki – hitelbe történő bőr-, alumínium, gabona és olajszállítások, felvásárolt hazai üzemek, és így tovább. De térjünk a magyar 2. hadsereg kiküldésének előzményeihez!
Ribbentrop után Keitel tábornagy úgymond a részletek megbeszélése végett január 20-án érkezett Budapestre. Ez már egészen cifra történet volt.
Idézem Szombathelyi Ferencet, a magyar vezérkari főnököt: „Itt a tárgyalások sokáig húzódtak, már majdnem megszakadtak, amikor a honvédelmi miniszter úr közbevetett indítványára 3 megszállásra kiszemelt hadosztály teljes mozgósítását, és mint harcoló csapat bevetését határoztuk el.” Bajnóczy József vezérezredes szerint „ezek a tárgyalások igen zajosak voltak, kiabálás is hallatszott ki, Keitel nyilvánvalóan fenyegette a magyarokat arra az esetre, ha nem adnának erőket a frontra.” Kádár Gyula, a magyar katonai elhárítás vezetője kettejüktől úgy értesült, hogy „igen heves viták, sőt, veszekedések voltak.”
Fordítsuk le magyarra: a német birodalmi tábornagy, Keitel az asztalt verve, fenyegetőzve és üvöltözve igyekezett minél nagyobb magyar részvételt kikövetelni. Végül a Gellért szálló étlapjának hátára rajzolták fel a hadrendet, amiről azután Szombathelyi bizalmasan megsúgta Lieszkovszky Pál ezredesnek, hogy „mégsem fogunk mindent odaadni”. Amikor a magyar fél a felszerelést kérte, az egyik német így válaszolt: megtesznek mindent, de, idézem, „kívánalmakat nem lehet előterjeszteni és nem lehet dirigálni.” Természetesen nem tettek meg mindent, és amit adtak, az bizony olyasmi volt, amit katonai segédnépeknek szoktak adni.
A Donhoz vezető út első katonapolitikai állomásai után idézzük fel a fizikailag is Donig vezető utat, ezúttal egy honvéd tizedes szemszögéből:
Július 9.: Repki után fekete földek terülnek el az út mentén. Haj de sok ember meg tudna itt élni. Órák hosszat megyünk, tanya sehol sem, község egyik a másiktól igencsak 20-25 km-re, városok 100-150 km-re vannak egymástól.
Július 29., Kurszk: „Július 2-án reggel 5 h-kor kezdtük meg az eddig megtett 600 km-es menetet, mely 26 napig tartott, benne 5 nap pihenővel. Óriási munka volt, csak az tudja, aki végiggyalogolta, szerelvénnyel a hátán, hogy milyen volt. A gyaloglás az ember egész testét igénybe veszi. Első napokban azért fájt a lábunk, mert nem voltunk a menethez szokva, később pedig azért, mert nehéz munka úgy embernek, mint állatnak. Szegény lovak is a hosszú út alatt, melynek kb. 95 % volt rossz és nehéz, majd megszakadtak, de azért húztak.”
Augusztus 6-án, 770 km gyalogmenet után írta első, kétségbeesést tükröző megjegyzését: „Úgy érezzük, ha repülő jön, nem is megyünk ki a sátorból, hadd jöjjön egy bombaszilánk. El van keseredve a nép, hogy miért, azt nem írom le.”
A magyar 2. hadsereget nem „áldozatként” küldték ki. Nem is azért, mert egy „eszeveszett feudális klikk” a népet akarta volna pusztítani. Menni kellett, de nem azért, mert nekünk volt fontos a német szövetség, hanem mert a németeknek fontos volt Magyarország. Másfelől azért kellett kiküldeni a hadsereget, hogy a német nagyhatalom ne nyelje a maradék magyar szuverenitást.
Az ország akkori vezetői ezt az utat, ezt a tojástáncot 1944. március 19-ig tudták járni. Lett volna másik út? Valószínűleg igen, de sokkal véresebb, sokkal több magyar áldozattal kikövezve. De a honvédeknek a Donnál nem azért kellett meghalni, hogy a többiek élhessenek. Hanem azért, mert egy erőn felüli feladatot bíztak rájuk – és parancsnokaik nem találták a kivezető utat.
Felhasznált irodalom:
Kaló Ferenc: Szombathelyi Ferenc a magyar királyi honvéd vezérkar élén (Phd értekezés, Debreceni Egyetem, 2010)
Szakály Sándor: Két dokumentum a magyar király 2. honvéd hadsereg hadműveleti területre küldésének előzményeihez, in: Hadtörténelmi Szemle, 2022/3
Tăslăvan Marius Róbert: A magyar királyi 2. hadsereg felállítása és hadműveletei a keleti hadszíntéren, in: masodikvh.hu
Pihurik Judit: Egy dorozsmai kosárfonó a Don-kanyarban, in: Miklós Péter (szerk.): Újragondolt negyedszázad : tanulmányok a Horthy-korszakról, Belvedere Meridionale, Szeged,2010
Kozári József – Vizi Sándor: A 2. magyar hadsereg Donnál, in: Acta Acad. Agriensis, Sectio Historiae XXXVII (2010)
Rózsahegyi Barnabás: Néma hadsereg. Wágner Levente mérnök hadnagy doni naplója, Benedetti Kft, Budapest, 2024.
A fotó forrása: szekesfehervar.hu