Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Ha van atipikus magyar történészi pálya, akkor az Veress Endréé. Először is élete „földrajzi vonatkozásai”: Békésen születik, de három hónapos korában szülei kiviszik Bukarestbe, ahol apja él. Ejtsünk róla is pár szót: Veress Sándor (1828–1884) részt vesz a szabadságharcban, majd irány az emigráció: a Balkán országai, Kis-Ázsia – ír róla könyvet is: A magyar emigratio a keleten I–II. (1878) –, Párizs, London, itt mérnöki diplomát szerez. 1859-ben letelepedik Bukarestben, ő építi az első romániai vasútvonalat (Bukarest–Gyurgyevó), munkásságáért I. Károly román király kitünteti, ő pedig szorgos résztvevője a bukaresti magyar társasági vallási és kulturális életnek. (Csak futtában jegyezzük meg, hogy a bukaresti magyar élet – mert volt ilyen – jórészt feldolgozatlan, a köztudatban pedig még nyomokban sem található.) Szóval a gyermek Veress Endre Bukarestben nevelkedik, német óvodába és elemibe, aztán pedig román líceumba jár. Apja halála után költözik Kolozsvárra, az egyetemet itt végzi, majd tanul Bécsben is.
Veress Endre (1868–1953)
Diplomával a zsebében a dél-erdélyi Déván kezd tanítani, innen kerül 1905-ben Kolozsvárra az Erdélyi Múzeum Egylet levéltárába, aztán 10 évvel később a fővárosba, a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztérium nemzetiségi főosztályára. 1921-ben nyugdíjazzák (vajh politikai indokból? és ha igen, miért?), ezután fordít, tolmácskodik a törvényszéken – állítólag anyagi gondjain segítendő –, s közben dolgozik.
1944-ben budapesti lakásukat szétbombázzák, ezután Pécsre költözik és itt is hal meg 1953-ban. (A Rákosi-korszakbeli üldöztetéséről nincs információ, az viszont természetes, hogy egyetlen sort sem publikálhat.)
És akkor a történészi munkássága: mennyisége folytán erősen szelektálva. Bár hozzá lehetünk szokva hatalmas munkabírású historikusainkhoz, Veress még köztük is dobogós helyet érdemel. Már Szinnyei is azt írta róla 1914-ben: „eddig már 20,000 lapnyi másolatot gyűjtött a M. Tudom. Akadémia anyagi támogatásával az Ausztria-, Cseh-, Német-, Lengyel-, Orosz-, Olaszország és Románia levéltáraiban.” Rengeteg forrásközléséből említsünk párat:
– Carillo Alfonz jezsuita atya levelezése és iratai, 1591–1618 (1–2. kötet: 1906 és 1943)
– Basta György hadvezér levelezése és iratai, 1597–1607 (1909)
– Erdélyországi pápai követek jelentései VIII. Kelemen idejéből, 1592–1600 (1909)
– Erdély- és magyarországi régi oláh könyvek és nyomtatványok: 1544–1808 (1910)
– Antonio Possevino: Transilvania, 1584 (1913 – olasz szöveg, máig lefordítatlan)
–Báthory István erdélyi fejedelem és lengyel király levelezése (1944)
Ami pedig az általa írt történészi munkákat illeti, itt – a számtalan kisebb-nagyobb szakcikk mellett – inkább „populáris” életrajzokkal jeleskedett: a népszerű, de emellett szakmailag kiváló Magyar Történelmi Életrajzokban ő írja meg Izabella királyné (1901), Zalánkeményi Kakas István (1905), Berzeviczy Márton (1911) életrajzát, de megjelentet egy vaskos monográfiát Báthory István király: terror hostium (1937) címmel is.
És akkor ugorjunk vissza bevezetőnkhöz, ahol atipikusnak mondottuk Veress szakmai pályafutását! Miután az első világháborút követően Magyarországon „nem jutott szóhoz” – talán a tudományos könyvkiadás akkori anyagi nehézségei miatt, talán politikai vagy személyes ellentétek miatt (?) –, monumentális okmánytárait Bukarestben kezdte kiadni Documente privitoare la istoria Ardealului, Mohlovei si Tárii Roinânesti (Erdély, Moldva és Havasalföldre vonatkozó oklevelek) címen. „Az Erdély, Havasalföld és Moldva történetével kapcsolatos iratokat tartalmazó sorozat (1929–36) a Román Akadémia, a Királyi Alapítvány támogatásával jelent meg, az anyag tudományos ellenőrzését pedig C. C. Giurescu végezte. 11 kötet után azonban ez a sorozat is megszakadt. E munkálatokkal párhuzamosan adta ki háromkötetes magyar–román könyvészetét (1931–35).” Ez az akkori légkörben gyakorlatilag a hazaárulással ért fel – s nem csak nálunk, hanem román oldalon is. Kész csoda, hogy tucatnyinál több kötetig eljutottak. A Századokban például Asztalos Miklós írt róla, elegánsan, de vitriolba mártott tollal: „A megszállt területek tudományos okkupációja természetszerűleg nem egyének vállalkozása, hanem az ily természetű művek hivatalos támogatást is élveznek. A Documente az első olyan nagyobb hivatalos jellegű román forráskiadvány, amely már a tudományos kérdések új érdekkörbe történt áttolásának eredményeként látott napvilágot. Fokozza érdeklődésünket az is, hogy ennek a reprezentációs kiadványnak közöttünk élő magyar ember a gyűjtője és sajtó alá rendezője. Ha ez nem csak személyhez kötött véletlen, hanem azt jelentené, hogy a tudományos kérdések átsajátítói nem zárták ki a régi kutatókat, akkor a nemzetek közti tudományos együttműködésnek olyan megnyilvánulása lenne, amely mellett nem mehetnénk el elismerő szó nélkül.” Vagy: „Feltűnést kelt, hogy Veress a regesztrákban és a mutatóban a helységneveket a mai elnevezésekkel illeti (Bécs helyett Wien, Kolozsvár h. Cluj stb.). Ezek azok a bizonnyal Veress számára is kellemetlen velejárók, amiket egy bukaresti kiadványtól sem az olvasó, sem a kiadóval szerződést kötött szerző nem vehet rossz néven.
Tehát egy magyar ember gyűjtése, át és átszőve magyar vonatkozásokkal reprezentálja a Documente-ben a „román történettudományt”. Veress publikációja, minden itt-ott mutatkozó gyöngéjével is, nagy nevű román történetkutatók eddigi közlései után is, hiányokat pótol s így a legjobb, legteljesebb és legmodernebb román forráskiadványt jelenti. Veress több értekezéssel szerepel a román tudományos élet egyéb fórumain is s ily irányú munkássága, főleg megjelenés alatt levő román-magyar bibliográfiája őt a legmunkásabb román történésszé avatja. Méltatlan dolog volna a részletek szigorú elbírálása akkor, amikor a magyar történetírói gárda kölcsönadja egyik munkását egy nem szigorúan az ő körébe vágó tárgy megmunkálására. A magyar vonatkozású anyag idegen pénzen való közreadása hasznot jelent számunkra a mai szűkös publikációs viszonyok között, még akkor is, ha a kiadvány érthetőleg nem dicsekszik a közlő magyar voltával. Bár a Veress esetében mutatkozó tudományos megértés a politikailag ellentétes feleknél a tudományos élet minden ágában, így a kisebbségi magyar élet ilynemű viszonyaiban is követésre találna.”
S akkor most gondoljunk bele az emberi dilemmába: több évtizednyi munkát veszni hagyni, avagy az „ellen” segítségével közkinccsé tenni? Asztalos már előbb idézett cikkében kiválóan láttatja ezt: „Pedig Veress negyven év óta tiszteletreméltó szorgalommal és kitartással végzi levéltári gyűjtéseit. Főleg az olasz levéltárakban dolgozott sokat. Moldva-Havasalföldi vonatkozású anyaga is jórészt olasz (Róma, Velence, Firence, Mantua, Modena, Milano) levéltárakból való. A békekötéssel egyszerre nagy méreteket öltött Románia nem késett Rómában (1920.) történeti kutató intézetet alapítani. Az ifjabb román történésznemzedék rávetette magát az olasz levéltárakra s sietett a töredék eredmények közreadásával. Így Veress anyaga, annyi fáradság gyümölcse, annak a veszélynek volt kitéve, hogy mások kalászaiként leközlik s így értékét veszti. Veress, akinek pillanatnyilag még mindenki közt a legteljesebb gyűjtés volt birtokában, hogy életének eredménye veszendőbe ne menjen, kénytelen volt kiadót keresni. Magyarországon és Erdélyben magyar kiadóra nem számíthatott. A román tudományosságnak viszont kapóra jött egy, már terjedelménél fogva is reprezentatív jellegű gyűjtés kiadási lehetősége. Így találkozott a két szükséglet s jelent meg a Documente.”
És ha abba is belegondolunk, hogy Veress „óriási hagyatéka, mely az MTA Könyvtárának kézirattárába, a Magyar Országos Levéltárba és az OSZK-ba került, nagyobbrészt még feldolgozásra vár” – talán közelebb kerülünk a szerző döntésének megértéséhez. Ami pedig a szokásos eufémisztikus „feldolgozásra vár” kitételt illeti: bízhatunk történészeinkben, akik pontosan ismerik és töretlenül alkalmazzák a régi magyar bölcsesség igazságát, miszerint „hamar munka ritkán jó”…