Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Mai portrénk főhősének neve hallatán vélhetőleg a legtöbb történelem-rajongó is csodálkozva vonja össze szemöldökét: ki lehet az a K. Papp Miklós, s merre volt hazája? Az értetlenség teljesen jogos: nevét nem tartja számon a (hálátlan) utókor, munkái fellelhetetlenek, de ez senkit nem zavar, mert a kutya sem kíváncsi rájuk. A Wikipédián például Szinnyei József szócikkét találjuk róla – egyetlen vesszőnyi változtatás nélkül – a Magyar írók élete és munkái című századfordulós munkájából, aminek a nyelvezete már akkor is kissé elavultnak számított (viszont az adatgazdagsága páratlan és pótolhatatlan). S hogy akkor mit keres itt a sorozatunkban? Személye annak eklatáns példája, hogy a magyar „vidék” milyen hangyaszorgalmú lelkes „amatőröket” termelt ki a történettudomány terén: „amatőrt” írtunk, de nem „dilettánst”! Nem volt a „céh” tagja, az Akadémián még kósza gondolatként sem merülhetett fel a tagsága, nem publikált a neves szakfolyóiratokban – helyette csinált egyet magának… de ne szaladjunk előre!
K. Papp Miklós arcképe (1837–1880)
K. (keresztesi) Papp Miklós 1837-ben született a Doboka vármegyei Deésen. Tanulmányait természetesen Kolozsvárt kezdte, de betegeskedése következtében félbehagyta és jómúdú kereskedő atyjának keresztesi birtokára ment. 1860-ban belefogott a hírlapírásba, a Korunk, majd a Kolozsvári Közlöny munkatársa lett, aztán 1867-ben megindította a Magyar Polgár című saját lapját, amit halála napjáig szerkesztett; lapját saját nyomdájában állította ki, amit mint vállalkozó – Szinnyei szavait idézve – „gőzerőre is berendezett”. Felesége Szabó Józefa színésznő volt. A 60-as években nagyobb utat tett Német- és Francziaországban, 1869-ben pedig Keleten: Olasz-, Görög- és Törökország, Szíria és Palesztina – ez utóbbiról terjedelmes útleírást közölt a Magyar Polgárban: Tárcza az én kóborlásaimról, illetve „Jónás” álnéven Kolozsvártól a Piramisokig. Tagja volt a Petőfi- és Kemény Zsigmond-társaságnak és bizottsági tagja a Kolozsvári városi választmánynak. 1880-ban hunyt el. Szinnyei megjegyzi még, hogy „Nagyértékű okmány-, hirlap- és könyvgyűjteményt hagyott hátra; különösen gazdag 1848–49 hirlapgyűjteménye.”
Kezdetben írt szépirodalmat, még regényt is, ezek vélhetően feledhetőek, legalábbis nem élték túl szerzőjüket. Történelmi munkálkodását a Caraffa és az eperjesi vér-törvényszék című (300 oldalas) könyve nyitja 1863-ban (javított és bővített második kiadása 1870-ben), ezt követi két év múlva Az 1735-iki zsendülés története – és ezzel az önálló monográfiáknak vége is.
Igazi műfaját ezek után találta meg: forrásközlésbe és szövegkiadásokba kezdett. Ő fordította le – igaz, fordítói titulus feltüntetése nélkül, csak mint „közli K. Papp Miklós” – Széchenyi utolsó nagy művét, az Ein Blick-et. Ez először sok-sok folytatásban jött a kolozsvári Magyar Polgár-ban, majd önálló kötetben is megjelent 1870-ben. És most itt álljunk meg egy röpke tűnődés erejéig, és képzeljünk magunk elé egy olyan kort, amikor a kulturális monopóliumot sokszor magának vindikáló főváros helyett attól majd ötszáz kilométerre az egyik (!) helyi napilap a címoldalon hozza folytatásokban Széchenyi István munkáját… És némi következtetést levonhatunk abból a tényből is, hogy a legnagyobb magyar legutolsó munkájának azóta sem született másik fordítása, s így máig érvényesek K. Papp előszóban írt szavai: „Először jelenik meg magyar nyelven, s igy jó szolgálatot véltem tenni azoknak, kik eddig vagy nem birták magát a müvet, vagy azon nyelveket, melyeken megjelent.” A fordítás egyébként máig élvezhető, bár erősen archaikus – követve ezzel az eredetit. (És bár tudományosságunk 1945 előtt több ízben is nekifogott a Széchenyi-összesnek, a Blick nem került sorra, nemhogy magyar fordításban, de még az eredeti újrakiadásaként sem. 1945 után bele sem kezdtek Széchenyi összesbe – ami azért jelzi, hogy bár – úgy a tudományban, mint a politikában – deklarációk szintjén rengetegszer felharsan a „Lobogónk Széchenyi” jelszó, azért az aprómunka annyira nem kelendő…)
K. Papp 1874-ben aztán a napilapja mellett megindította forrásközlő folyóiratát, a Történeti Lapokat. Ez összesen három évfolyamot ért meg, de így is 2200 oldalra rúg. Ebben közölte például folytatásokban Jakab Elek a Wesselényi hűtlenségi peréről szóló munkáját, de viszonylag sokat bedolgozott Szilágyi Sándor is – ám az oroszlánrészt K. Papp vállalta, úgy kb. 80 %-ban ő jegyzi a publikációkat. Ha valaki úgy vélné, hogy a „mikrotörténelem” valami újfajta találmány, annak érdemes felütnie ezt a kiadványt. Még Szinnyei is megjegyezte róla, hogy „adat gyűjtéseivel sok hasznos szolgálatot tett a magyar történeti irodalomnak.” S valóban: az ilyen „műkedvelő történetbuvárok” (a Századok titulusa) nélkül jóval szegényebb lenne az összegyűjtött történelmi forrásanyag, elveszett volna rengeteg helytörténeti vagy csak lokális érdeklődésre számot tartó dokumentum, feledésbe merült volna számtalan korfestő história, anekdota vagy közéleti pletyka.
De ha már szóba került a Századok, lássuk miként írnak az úttörő kolozsvári vállalkozásról a „felkentek”! Idézzük hosszasabban, mert kiváló példája annak, mennyire nem változott a mundérvédők mentalitása az elmúlt másfél évszázad során.
„T. olvasóink közül eddig a legtöbben bizonyára értesültek a napi sajtó útján, hogy K. Papp Miklós kolozsvári hirlapszerkesztő úrnak közelebbről ötlete támadt történelmi hetilapot kiadni. Gondolatnak új, – a mennyiben ezen szakban külföldön is tudtunkra csak időszaki: negyedévi vagy havi közlönyök léteztek eddigelé, – de hogy ezen új gondolat egyszersmind szerencsés-e? (holott a szerfölött pontos és gondos közlést igénylő okmányos vállalatoknál az ily hamaros eljárás által természetszerűleg sokkal könnyebben és gyakrabban előfordulható hibák épen a föérdeket, a közlés hitelességét és hív pontosságát veszélyeztetik,) ítélje meg az olvasó. Papp Miklós úr – mint írja – húzamosabb idő óta gyűjt, és gazdag oklevél stb. gyűjteménnyel rendelkezik; eredetiekkel? másolatokkal? és ha igen: honnan, mely levéltárból vétettek ezek? ki által másoltattak? s comportáltattak-e szakszerüleg? arról hallgat. S általában P. M. úr előfizetési felhívása – melyet nekünk is szíveskedett megküldeni, — oly reclamszerü hangon, s annyira nem a történettudomány komoly követélményei szellemében volt írva, hogy mi, múlt füzetünkben, készakarva, épen mert P. úr vállalata iránt jó indulattal viseltetünk – hallgattunk róla. Ugyanazon programmról nekünk, mint szakközlönynek, a tudományosságnak, melyet képviselünk, szigorú mérvei szerint mérlegelve, lehetetlen lett volna jól nyilatkoznunk, — roszul pedig egy most keletkező, s óhajtjuk, hogy hasznossá válandó vállalat felől szólani nem akartunk. Gondoltuk: bevárjuk az első számot, — hátha jobb lesz, correctebb lesz a programmnál!”… és így tovább, és így tovább.
Utána pedig már egyenesen vicces monopóliumféltésbe csap át: „Az eszmék tisztázása tekintetéből czélszerűnek tartjuk megjegyezni, hogy mi P. M. úr vállalatát, – mely feldolgozatlan okmányokat, adalékokat, szóval nyers anyagot közöl, – épen nem tartjuk, nem tarthatjuk a feldolgozott czikkeket, történelmi tájékozásokat, sőt okmányközléseket is csak tájékozások kíséretében tartalmazó Századok versenytársának; s egyébiránt, még ha idővel netalán versenyvállalattá akarna is válni: közlönyünk immár nyolczadik évi fennállása elégséges biztosíték arra nézve, hogy a »Századok« versenytől ne rettegjen.”
Ezeken felül – ha már nyomdája volt – szerzőnk kiadott önálló köteteket is forrásközlésként, például: Bölöni Farkas Sándor Emlékiratai (1870), Gróf bethleni Bethlen Kata életének maga által való leírása (már halála után jelent meg, 1881-ben).
K. Papp Miklós 43 éves korában hunyt el – s ki tudja, miként vélekedne ma róla a történettudomány, ha az Úr adott volna még neki 2–3 munkás évtizedet…