A Szovjetunióba hurcolt magyar politikai rabok és kényszermunkások emléknapjára készülve a Nemzeti Emlékezet Bizottsága és a Gulágokon Elpusztultak Emlékének Megőrzéséért Alapítvány közösen kiállítást rendezett. Tulajdonképpen egy hosszabb projekt lezárásáról volt szó, hiszen középiskolások számára készített pályázatokról volt szó. Az első eredményhirdetés még februárban történt, s most a „képzőművészeti” (rajz, fotó, grafika) alkotásokból nyílt kiállítás. A kiállítás megnyitóján jelen sorok írója intézett néhány gondolatot az egybegyűltekhez.
Szilágyi Szonja Alexa: Felidézés (az egyik kiállított pályamű)
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
682 ezer egyéni karton. Ennyi vásárolt vissza a Nemzeti Emlékezet Bizottsága kezdeményezésére a magyar állam, illetve a Magyar Nemzeti Levéltár az orosz levéltáros kollegáktól. Persze, azt hogy „visszavásárolta”, csak idézőjelben használhatjuk, hiszen ezeket az egyéni kartonokat a szovjet szervek állították ki 80 évvel ezelőtt. Mégis azt kell mondanunk, hogy „vissza”. Hiszen ezeken a kartonokon magyar emberek adatai voltak. Magyar sorsok néhány szavas összefoglalói. Neve, hol született, és így tovább.
682 ezer ucsetnoje gyelo. Ennyi állítottak ki a fogságba ejtés után a szovjet szervek. Mire odaértek a Szovjetunióba, lett belőlük 541 ezer fő. Legalábbis a szovjet belügyminisztérium 1945. október 31-i adata alapján. S akik visszatértek, azok olyan négyszázezren lehettek.
Azerbajdzsánban 44, Belorussziában 131, a Baltikumban 158, Észak-Oroszországban 119, Grúziában 65, Kazahsztánban 39, Közép-Oroszországban 627, Leningrád térségében 53, az Urál-hegységben 276, Szibériában 64 táborban voltak magyarok. Ugyanennyi helyen nyugszanak a szerencsétlen sorsú magyar foglyok is, a szovjet fogaskerekek áldozatai.
Legalább 300 ezren.
S ők csak – „csak” – az úgynevezett GUPVI rendszer foglyai voltak. A GUPVI mellé még hozzá kell vennünk a GULAG, a rettegett betűszóból álló név által fedett lágereket is. Ki tudja hány ezer magyar ember raboskodott itt. Volt, aki 7 évig, volt, aki 9 évig, volt, és aki 10 évig.
Idézzük fel egy pillanatra, hogy milyen volt ez a szovjet lágervilág! Az első, amit meg kell jegyeznünk, hogy ez a halál birodalma volt. Hadd idézzek két visszaemlékezőt: „Az 1029. sz. rodovkai civil internálótáborban levő elhurcolt 800 magyar férfi és nő közül 1945/46-ban 300-an haltak meg.”
És a másik: „A deportált szállítmány végcélja az 1026. számú novijdonbaszi bányász-tábor volt, ahol rövid időn belül több mint 10 000 magyarországi polgári személyt zsúfoltak össze. A foglyokat sem élelemmel, sem ruházattal nem látták el. A járványok és az éhség tömegesen szedték soraikból az áldozatokat. Orvosi ellátás és gyógyszerhiány miatt a halottak létszáma napi 18-20 főre rúgott. Én mint a hullaszállító szekér kocsisa, személyesen vettem részt 4600 sorstársam eltemetésében, akiket húszasával teljesen meztelenül, kutyamódra, jeltelen tömegsírokba kapartak el. Jellemző, hogy a táborban csupán a mi kis falunkból elhurcolt 120 férfiból és nőből 48 halt meg alig 2 év leforgása alatt. A halottak hozzátartozói sem magyar részről, sem szovjet részről mind a mai napig semmiféle hivatalos hatósági értesítést nem kaptak, legfeljebb csak a hazatérő foglyoktól értesülhettek elhurcolt családtagjaik haláláról.”
A második, hogy az éhség, a fagy és a sorscsapások birodalma volt. Marczin Borbála, akit a 18. születésnapján hurcoltak el, így idézte föl: „A nyolc év és öt hónap alatt nem ettem mást, mint árpából, búzából, zabból és kölesből készült ételeket. Húst nem láttam, csak hordóban sózott kicsi halakat kaptam. Sztálin születésnapján adtak egy darabka lazacot. A Jenyiszej folyót 203 napig jég borította, ez volt a fő szállítási útvonal. Hónapokon keresztül csákánnyal fejtettük az agyagot. Talicskával hordtuk a földet a téglagyárhoz, a téglák aztán mentek Norilszk város felépítéséhez. Sokan meghaltak a téglagyárban, amikor beomlott a kemence. Általában sok baleset történt, nem számított az emberélet. A férfiak közül többen megfagytak, mint a nők közül.”
A harmadik, hogy a szovjet lágerek utólag a hallgatás birodalmává váltak. A Balkány községből elhurcolt Réti Béláné született Csatlós Gizella így írt egy levélben, 1989-ben: „Én 17, későbbi férjem 21 éves volt, mikor deportáltak minket. Férjem ott megrokkant. […] Mindezt azért írom le önnek, mert erről eddig nyilvánosan nem beszélhettünk”. Balák Andrásné, Bodrogszegi községből pedig ezt írta: „Nekem az fájt a legjobban, ha meghalt egy fiatal lány. Amikor megtudtam, hogy jövünk haza, kimentem az árokpartra, ahová őket elkaparták, és megfogadtam, hogy megőrzöm emléküket. Ezt eddig csak magamban tudtam megtenni és azokkal, akik szintén odavoltak, és néha beszélgettünk”
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
A világon mindenhol, ahol csak kommunista diktatúra létrejött, mindenhol voltak lágerek. Internálótáborok, büntetőtáborok, kényszermunkatáborok, átnevelőtáborok. Sőt, Leninék először még „koncentrációs tábornak” is hívták a korai létesítményeket. A kommunizmus – ha úgy tetszik, a létező szocializmus – kezdetéhez mindig és mindenhol hozzátartozott, hogy emberek csoportjait kiválasztják, elkülönítik, és pokoli körülmények sanyargatják őket.
Magyarországon a szovjetek kezdték el az elhurcolásokat. De nehogy azt higgyük, hogy ennyivel megúsztuk. A hazai kommunisták ott folytatták, ahol szovjet mestereik abbahagyták. Recsk, Tiszalök, Kazinbarcika, Badacsony – és a sort még folytathatnánk. És hozzá kell még tennünk, az ártatlannak tűnő nevű Közérdekű Munkák Igazgatóságát is, a hírhedt KÖMI-t.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim
Manapság sokan azzal jönnek, saját honfitársaink közül, hogy de hiszen ezt megérdemeltük! Hiszen úgymond, mi mentünk oda előbb! Mi támadtuk meg a Szovjetuniót! Nos, akik így beszélnek, azok kis lelkek, nemzeti kisebbrendűségben szenvednek. Mert ugyan mit vétettek azok a lengyelek, akiknek 1939 őszén keletről is lerohanták az országukat, s elhurcolták őket? Vagy azok az észtek, lettek, litvánok, akiket 1940-ben hurcoltak el a hazájukból? És Finnország talán megtámadta a Szovjetuniót 1939-ben? Sőt, mit vétettek azok az orosz emberek, akik közül milliókat sodort el a forgószél, csak mert mondjuk kuláknak nyilvánították őket? Mindezt csak azért jegyzem meg, hogy láthassuk: a GULAG, a lágerek borzalmai és kommunista elnyomás nem attól függ, hogy ki mit csinált előtt, vagy ki mire számíthatott. Nem. A kommunizmus az a rezsim, aminek nem lehetett emberarcot adni.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim,
Mint az előbb felolvasott idézetekből kiderült, a túlélők hallgattak, és nem volt senki aki az áldozatok igazságát kimondhatta volna. Ezért vagyunk ma itt, hogy ne felejtsünk. Hogy az elhunytak és a túlélők ne legyenek magányosak, hanem emlékezetünkben őrizzük őket.