1690-ben III.Vilmos angol király és II.Jakab szintén angol király trónharca véresen véget ért az írorországi Boyne folyónál, nem messze Drogheda városától. A királyok közül Vilmos a németalföldi Orániai-házhoz tartozott, míg Jakab az angol és a skót parlament által trónfosztott Stuart-család sarja volt. Droghedánál szűk fél évszázaddal korábban egyszer már sor került egy hasonló ütközetre: akkor is a protenstáns angolok győztek, Oliver Cromwell vezetésével. Most is az angol-skót sereg győzött, igaz, holland és dán egységek is segítették őket, míg az írek mellett francia alakulatok álltak. A csata után Patrick Sarsfield, az ír sereg egyik vezetője megkérdezte foglyul ejtőit, hogy mit gondolnak most az írekről? Azt a választ kapta, hogy „amit mindig is gondoltunk.” Ezt Sarsfield zokon vette és így felelt, és így felelt: „Cseréljünk királyt, és újra megküzdünk veletek!”. A csatát és a hadjáratot ugyanis Orániai Vilmos hadvezéri tudása döntötte el.
Az európai városok megszokott eleme egy-egy Nagy Ember lovasszobra (itt: I.József portugál király, Lisszabon)
Vajon mi határozza meg a világ folyását, a történelem menetét? Az egyének döntései vagy a személytelen erők tehetetlensége?
Se szeri se száma azoknak az ismeretelmélettel, történelem-elmélettel, történet-filozófiával, politikatörténettel, politológiával, szociológiával és hasonló társadalomtudományokkal foglalkozó tudósoknak, akik a történelem folyásában valamiféle, emberi ésszel felfogható, megismerhető és kiszámítható logikát kerestek.
A társadalmi törvények keresése egyidős a szociológia tudományával, s elválaszthatatlan a pozitívizmus „atyjától”, August Comte-tól. Comte szerint a világban zajló történések megfigyelhetőek, értelmezhetőek, a tények számba vehetőek, és mindezek alapján a „társadalom tudománya” képes lesz megfejteni az Ember világát, a társadalmi törvények kimutatásával. Rajta kívül természetesen számtalan meghatározó tudós, ál-tudós, szobatudós, gondolkodó, filozófus és mozgalmár robbantotta be a XIX. század szinte minden értelemben forradalmi világát. Kis túlzással élve, az Ember világának, a történelemnek és a szociológiának az értelmezése kapcsán, az „egyén”, vagyis az emberi populációt alkotó egyedek szerepét tekintve a XIX. században két szélső pontot lehetett kijelölni a szellemi küzdőtéren. Az egyiket jobb híjján történelmi materializmusnak hívjuk, a másikat pedig a Nagy Ember-elméletnek. (A huszonegyedik században a hálózat-elmélet jelent meg, egyfajta nevető harmadikként; de erről, részben terjedelmi okok miatt-, részben pedig azért mert nehezen alkalmazható a politikai vezetőkre, ezúttal nem írok.)
Mivel mind a kettőről az elmúlt közel kétszáz évben ezrével jelentek meg a kritikák, feldolgozások, továbbfejlesztések, ezért jelen bejegyzésben mindössze néhány gondolatkísérletet kockáztatok meg.
A „Nagy Emberek Elmélete” Thomas Carlyle skót filozófus, esszéista nevéhez fűződik. 1840-ben így írta meg elmélete lényegét: „Az egyetemes történelem, annak története, amit az ember elért ezen a világon, alapjában véve az itt dolgozó nagy emberek története. Ők voltak az emberek vezetői, ezek a nagyok; ők voltak a mintaképzői, mintái és tágabb értelemben alkotói mindannak, amit az emberek általános tömege tenni vagy elérni akart; minden, amit a világban megvalósulni látunk, tulajdonképpen a világba küldött Nagy Emberekben lakozó Gondolatok külső anyagi eredménye, gyakorlati megvalósulása és megtestesülése: az egész világtörténelem lelke, joggal tekinthetjük úgy, hogy az ő történelmük volt.”
A másik oldalon a történelmi materializmus természetesen Marx nevéhez fűződik. A nehezen érthető, tudományoskodó, ravaszkodó és gyűlölködő marxi életmű igencsak bőséges, ezért mindössze két idézettel szeretném illusztrálni ennek a lényegét. Az első nem is Marxtól származik, hanem mecénásától és állandó jellegű tettestársától, Friedrich Engelstől, mégpedig 1880-ban írt „Utópikus és tudományos szocializmus” című alkotásából: „A materialista történelemfelfogás abból a tételből indul ki, hogy az emberi élet fenntartásához szükséges eszközök előállítása és a termelés mellett a megtermelt dolgok cseréje minden társadalmi struktúra alapja; hogy minden társadalomban, amely a történelem során megjelent, a javak elosztásának és a társadalom osztályokra vagy rendekre való felosztásának módja attól függ, hogy mit termelnek, hogyan termelnek és hogyan cserélik a termékeket. Ebből a szempontból minden társadalmi változás és politikai forradalom végső okait nem az emberek agyában, nem az örök igazság és igazságosság jobb felismeréseiben kell keresni, hanem a termelési és cseremódok változásaiban.”
S hogy lássuk, hogy Engels nem hazudtolta meg a nagy mestert, álljon itt még egy idézet egy utólag hatalmas szenzációval felfedezett marxi alkotásból, a Grundrissé-ből: „A társadalom nem egyénekből áll, hanem az összegét fejezi ki azoknak a vonatkozásoknak, viszonyoknak, amelyekben ezek az egyének állnak egymással.”
Tőkei Ferenc, az egyik legnagyobb marxológus úgy próbált védekezni a marxi hitvallás embertelensége ellen, hogy a következőket vetette papírra: „Amilyen értelmetlenség a »marxista antropológia« híveinek az a kísérlete, hogy az egyes egyént elszakítsák az összes egyén termelte viszonyoktól, éppen olyan értelmetlenség a társadalmat úgy kezelni, mintha nem egyének viszonya lenne.” Ez valójában rabulisztika, szómágia. Hasonlít arra, amikor Marx egy levelében azt írta Engelsnek egy vitára készülve, hogy „érveimet úgy fogalmazta meg, hogy ellenkező esetben is igazam legyen.”
Nos, így vagy úgy, de a marxi elmélet (illetve annak kommunikált változata) a „tömegekről” beszélt, a nagybetűs Történelemről, és az egyént a kiszámítható személytelen erők által meghatározott beteljesítőjének ábrázolta. Kivéve a gyevi bírót, mondhatnánk: az akaratát a másokra véresen rátukmáló Lenin tulajdonképpen csak önmagában hitt, hiszen ő volt az, aki az élcsapatot megfelelő irányba vezette, hogy az élcsapat azután a „proletariátust” vezesse a megfelelő irányba. Abba az irányba, amelybe a marxi elmélet szerint mennie kellene a Történelemnek. Charles Rappaport, a nagy francia-orosz zsidó marxista forradalmár 1914-ben ezt írta Leninről: „Csak saját magát tekinti szocialistának. Háborút hirdet mindenki ellen, akinek eltér a véleménye az övétől. Ahelyett, hogy szocialista módszerekkel, vagyis érvekkel győzné le ellenfeleit a Szociáldemokrata Pártban [vagyis a bolsevikok és a mensevikek között] csak sebészi módszerekkel, érvágással él.” Önmagát hívő marxistának mondta, hitt a determinációban és a történelmi materializmusban (vagyis a társadalmi viszonyok és a külső, anyagi körülmények határozzák meg az embert), és mégis a Nagy Ember elméletét teljesítette be. Lenin életének utolsó időszakában elvtársai között megkezdődött a Nagy Ember pozícióáért vívott harc. A két főszereplő Sztálin és Trockij volt, s ehhez a féltékenyen figyelő és ügyetlenül ármánykodó Zinovjev és Kamenyev asszisztált. Egy KGB-s tábornok, Dimitrij Volkogonov, aki próbált volna „igazi szocializmusban” hinni, a következőt írta „Győzelem és tragédia” című könyvében: „Az olvasóban olyan benyomás támadhat, hogy a szerző a szocialista építés útja megválasztásának leírásában túl nagy figyelmet fordít a személyek küzdelmének. Ez igaz, de ez történt a valóságban is. A szocialista építés útjainak, módjainak megválasztása körül kibontakozó harcot lényegesen bonyolultabbá tette a vezetésért folytatott vetélkedés, amely főként Sztálin, Trockij és Zinovjev között zajlott. A versengés hátterében természetesen a szocializmus felépítésének útjára és a nemzetközi kommunista mozgalom elméletére és gyakorlatára vonatkozó politikai kérdések húzódtak meg. A nézetkülönbségek elhanyagolhatók voltak, könnyen közös nevezőre lehetett volna hozni őket. A személyes ambíciók, különösen Sztálin és Trockij harcias engesztelhetetlensége azonban drámaivá tették a küzdelmet, és azzal járt, hogy minden Sztálin nézetétől eltérő gondolatot, véleményt, álláspontot »osztályidegen«, »kapituláns«, »revizionista«, stb. címkével láttak el.” (Volkogonov, 85.)
Volkogonov idézi Ludwig Emil német újságírót is, akinek egy ízben alkalma nyílt interjút készíteni Sztálinnal.
Ludwig: Az ön élete nemegyszer volt kockán, nemegyszer forgott veszélyben, Önt üldözték. Részt vett harcokban. Számos közeli barátja meghalt. Ön élve maradt. Mivel magyarázza ezt? Hisz ön a sorsban?
Sztálin: Nem, nem hiszek. Ez előítélet, badarság, a mitológia csökevénye. Lehetett volna más is a helyemen, mivel valakinek kellett itt lennie. A misztikában nem hiszek. (Volkogonov 140)
Nos, talán nyugodtan mondhatjuk, hogy a létező szocializmus nagy hazája, a Szovjetunió addig tudott így-úgy, csikorogva elműködgetni, amíg volt egy Nagy Ember, aki ütve-rúgva taszigálta előre. Hruscsovval azonban valaki olyan jött, aki ezt nem értette meg. Brezsnyev pedig kevés volt ehhez. Andropov, Csernyenko túl rövid ideig voltak hatalmon, hogy bármi érdemlegeset lehessen mondani főtitkári tevékenységükről. Végül Gorbacsov a felszámolóbiztos hálátlan szerepét játszotta el. Azonban még így is a Nagy Emberek közé számíthatjuk – hiszen, ha faramuci módon is, de a nevéhez fűződik a Szovjetunió és a kommunista blokk szétesése. S ehhez tevőlegesen is hozzájárult. Így tulajdonképpen a szovjet kísérlet fenállása során végig a marxizmus egyén-ellenességének cáfolata volt. Szobrot egy-egy élmunkásnak (sőt: az élmunkásnak, úgy általában) lehet állítani. Csernobilban falfestményeken lehetett megörökíteni az atomenergiát megszeledítő (khm…) munkásokat. De a „kizsákmányolásnak” vagy az „elnyomásnak” nehéz. A személy, az egyén szerepe – a kontextus, a történelmi környezet erői mellett – meghatározó lehet egy-egy pillanatban.
A fenti eszmefuttatás természetesen Donald Trump világraszóló választási győzelme nyomán fogalmazódott meg bennem. S nyilván Carlyle teóriája túlzás. De az kétségtelen, hogy egy-egy embernek (a „váltóőröknek”, a „történelemformáló nagy alakoknak”) olyan szerepe van, amely rácáfol az „így kellett lennie” beletörődést sugalló képzetébe. Mondjuk Orbán Viktor nélkül elképzelhetetlen a 2010-es választási győzelem és a Nemzeti Együttműködés Rendszerének létrejötte. S Donald Trump nélkül egy hasonló jellegű és jelentőségű amerikai jobboldali választási győzelem nagyon nehezen született volna meg, ha egyáltalán.
De vajon mi lesz Trump szerepe?