Az ukrajnai háborúról szóló sorozatban megpróbáltam különböző, XX. századi történelemi párhuzamokat találni egyes mai eseményekre, fordulatokra, jelenségekre. Az elmúlt napokban, hetekben többször is híradás jelent meg arról, hogy nő a dezertőrök száma az ukrán hadseregben.
„A zöld káder rabol és gyújtogat mindenfelé” – korabeli tudósítás
Néhány cím az elmúlt időszakból: „A sorozás elkerülése járványszerű Ukrajnában, miközben Kijev akut emberhiánnyal szembesült” (Politico.eu, március 25.), „Háború Ukrajnában: a dezertőrök az életüket kockáztatják a Romániába szökés közben” (BBC – Nick Thorpe, 2024. június 8.), „Agyonlőttek egy ukrán katonaszökevényt, miközben növekszik a düh az új mozgósítási hullám miatt” (Telegraph, július 15.), „Kisebb létszám, gyengébb fegyverzet: az ukrán hadsereget alacsony morál és szökések sújtják” (CNN, szeptember 8.), „80 000 ukrán katona nem akar Oroszország ellen harcolni – Tömeges dezertálás sújtja az ukrán hadsereget” (Times Of India, szeptember 23.), „Dezertálások Ukrajna Fegyveres Erőiből – Segíteni fognak az új mozgósítási törvények?” (Kyiv Post, szeptember 27.), „Riadót fújtak Ukrajnában a katonaszökevények növekvő száma miatt” (El Pais, október 14.), „Miért küzd az ukrán hadsereg a dezertálás jelentette válsággal?” (Al Dzsazíra, október 21.).
Mint a fentiekből látható, nem valamiféle orosz propagandáról van szó. A dezertőrök számát a becslések 30 ezertől 80 ezerig terjedő létszámúra teszik. Igaz, tegyük hozzá, hogy ugyanígy olvashatunk híreket az orosz oldalon megfigyelhető tömeges dezertálásra. Csakhogy van egy különbség: az oroszoknál egyszerűen többen vannak, így nagyobb létszámból szökhetnek meg a katonák. A helyzet hasonlít az első világháború második felének időszakához, amikor az osztrák-magyar hadseregből és az orosz hadseregből is megkezdődött a tömeges dezertálás. (Megjegyezni kívánom, hogy a tömeges dezertálás az olasz hadseregből is jellemző volt, ahogyan azt a Caportetto-i csatáról szóló posztban említettem; s volt egy pont 1917-ben, amikor a francia hadseregben is zendülések sora zajlott le. Ez persze nem dezertálás volt, de attól még ugyanolyan fenyegető, ahogyan arról ebben a bejegyzésben írtam.).
Az osztrák-magyar hadsereg 1914 nyár végén, a mozgósítás után 1,8 millió főt számlált. Később ez egészen 3 milliós létszámig kúszott föl, majd csökkeni kezdett. Az Osztrák-Magyar Monarchia a háború négy éve folyamán az eredetileg 51 milliós összlakossághoz képest mintegy 9 millió főt mozgósított – ez természetesen nem azt jelenti, hogy az összelakosságnak csaknem egyötöde szolgált volna a hadseregben, hiszen a kiindulópontnál meglevő összlakosság számához hozzá kell adni a születések és a halálozások számát is négy évre vetítve; így is valahol 9%-ra jön ki, ami rendkívül magas szám. 1918-ra már csak az orosz (illetve kisebb részben román) fogságból visszatérő hadifoglyokkal illetve a kórházakból felgyógyuló sebesültekkel tudták feltölteni a létszámot, mivel alig volt már besorozható fiatal férfi. Ráadásul aki volt, azok közül több tízezren katonaszökevény bandákban kóboroltak a Monarchia erdős vidékein. Galíciában, Boszniában, Szlavóniában, a Nyugat-Felvidéken illetve a Bakonyban is felbukkant a „zöld káder”, ahogyan akkoriban nevezték ezeket a csoportokat. Az ellenük szükséges rendfenntartó erő 1918-ra hét hadosztálynyira rúgott, s több száz fegyveres összecsapásra is sor került.
A Monarchiabeli „zöld kádernek” nem volt ideológiája, politikai programja meg még annyira sem – az első világháború húsdarálója által sokszor emberi mivoltukból kivetkőzött katonaszökevények semmit nem akartak, pusztán enni, inni, továbbá a frontot és a hátországi munkavégzést messziről elkerülni. A civil életbe nem térhettek és nem is akartak visszatérni – szabad betyárok módjára éltek, igaz, a falusi lakosságot nem mindig és nem is olyan brutálisan sanyargatták, mint régen a hajdúk vagy a szemények (kozákok). Parasztkatonák voltak, hiszen hiába volt a Monarchia gyorsan és sikeresen iparosodó állam, a lakosság döntő többsége falun élt. A „zöld káder” tevékenysége idehaza 1918 őszén a parasztlázadásokban kulminált, amikor is a frontról hazatérő, szétzüllött, jogosan elkeseredett vagy a szélsőbaloldali agitátorok által fellázított katonák a korábbi szökevényekkel együtt vetettek csóvát a kastélyra, fosztották ki a zsidó boltost vagy ölték meg a jegyzőt. A Monarchiához tartozó délszláv térségben a „zöld káder” annyira erős volt, hogy a monarchiás délszlávok hiába kiáltották ki a Szlovénok-Horvátok-Szerbek Államát, az ott levő katonaszökevény bandákkal szemben nem tudtak rendfenntartó alakulatokat állítani, s így kénytelenek voltak a szerb királyi hadseregre támaszkodni. Ennek következtében a szerb szoldateszka, a katonai elit szervezte meg az első közös délszláv államot, a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot (később Jugoszláv Királyságot), és nem az egykori Monarchia ábrándos délszláv politikusai. A bevezetőben idézett, a szélsőbaloldali „Az Est” című budapesti újság erősen romantikus tudósításában szereplő, Robin Hood szerű alakjai azután még évekig közönséges útonállókként fosztogatták Horvátország és Bosznia egyes vidékeit.
A cári Oroszország 1914-ben a már meglevő csaknem másfél milliós békelétszámhoz még több, mint 3 millió főt mozgósított, s később 5,4 millióra nőtt a létszám. Jóval többen szolgáltak összesen a háború alatt. Az elhúzódó háború, a rossz ellátás, és a kilátástalanság miatt 1917-ben a februári forradalom után az orosz hadsereg lassú bomlásnak indult. A végső csapást az úgynevezett Kerenszkij-offenzíva kudarca jelentette, amely 1917 július első felében az utolsó, harcolni akaró önkéntes egységeket is felemésztette, miközben a hadsereg többsége inkább már üldögélt volna a fenekén, várva a biztosra vett békét. 1917 őszén a bolsevikok vették át a hatalmat, akiknek a programjában ott szerepelt az azonnali békekötés. 1917 végén megindultak a tárgyalások a Központi Hatalmakkal, azonban a bolsevikok húzni próbálták az időt, amikor rájöttek, hogy odalesz Lengyelország, a Baltikum és Ukrajna is. Február 16-án a németek ráuntak a huzavonára és támadásba lendültek. Az orosz lövészárkok ekkor már jószerivel üresek volt – ahogyan Lenin mondta, „a katonák a lábukkal szavaztak”, tudniillik hazamentek. Valójában persze nagyon sokan nem mentek haza, hanem dologtalanul, de fegyverrel a kézben csellengtek a hatalmas birodalom széteső romjai között. Mások meg nem tudtak hazajutni, így inkább beálltak valamelyik leközelebbi fegyveres alakulatba. 1918-tól 1922-ig Oroszország egésze nemcsak polgárháborútól volt véres, hanem a különböző parasztmegmozdulásoktól is. A háborúban az erőszakhoz hozzászokott népesség az éhség, a nyomor és a jól hangzó szlogenek hatására az erőszak újabb és újabb kapuin lépett át. A bolsevikok „vörös gárdái”, később Vörös Hadsereg mellett ott voltak a „fehérek” antibolsevik seregei, Ukrajnában Nyesztor Mahno anarchista „fekete hadserege”, illetve a mindenki ellen harcoló „zöld seregek”. A „zöldek” ugyanúgy, mint az Osztrák-Magyar Monarchiában, eleinte katonaszökevényekből álltak, később a parasztság jelentős csoportjai csatlakoztak hozzájuk. Nem hittek semmiben és senkiben, s általában nem voltak jobbak az útonállóknál. Nem voltak vezetőik, zsákmányból éltek, pillanatnyi érdekszövetségeket is nehezen kötöttek egymással vagy a szembenálló felek valamelyikével. Később egybemosták őket a „fehérek” által rövid ideig uralt területek „hátországaiban” fellángoló parasztmozgalmakkal, gerillacsoportokkal, illetve a bolsevikok ellen kitörő parasztfelkelések résztvevőivel. Valójában Solohov ragadta meg a legjobban a Csendes Don egyik párbeszédében: „De hát a ződeken kívül nincs más, aki azt akarná, hogy minél hamarabb hazajussunk? Nekem igazán mindegy: ződek-e vagy hupikékek, avagy citromsárgák, szíves-örömest befesteném magam akármilyen színre, csak a háborúnak vessen véget az a kompánia, és hazaengedje a katonákat…”
Vajon Ukrajnában a katonaszökevények növekvő száma nyomán újraszületik-e a „zöld káder”? Vagy a szökevények amint lehet, elmenekülnek Ukrajnából? Mi lesz a dezertőrökkel – fegyveres bandákban fogják a vidéket fosztogatni, vagy lehet-e velük kezdeni valamit, esetleg politikai erőt építeni rájuk? Egyelőre fogalmunk sincs, mivel Ukrajnából nincs nemhogy pontos, de még megközelítő képünk sem arról, hogy mi történik ott. A fronthelyzet más: a katonai bloggerek a műholdas felvételek-, illetve az internet nem-mainstream részeiben terjedő videók, fotók, információk alapján körülbelül be tudják lőni a front helyzetét. De a hátország? Mit gondolnak az ukránok? Nem tudjuk. Szűkölködés, kilátástalanság, húsdaráló a fronton, katonai vereségek, közömbös és javakban dúskáló elit – mindez kísértetiesen emlékeztet a bő évszázaddal ezelőtti helyzetre. Arrafelé egyszer már erős volt a „zöld káder” – és most, egy első világháborúra hasonlító felőrlő háború vége felé vélhetően megint az lesz.