Ernst Hugo Berger 1904-ben kiváló tanulmányt írt A görögök mitikus kozmográfiájáról [Mythische Kosmographie der Griechen, Druck und Verlag von B. G. Teubner in Leipzig, 1904], amelyet így indít: „Az ember Földön elfoglalt helye minden kozmográfiai és geográfiai elképzelés kiindulópontja. E pontban futnak össze azok a vonalak, amelyek a térbeli-tárgyi világot megismerhetővé és meghatározhatóvá teszik; a három emberi dimenzió vonalai, amelyek földrajzi összefüggésben aztán a földkéreg redőinek gerincvonalává, délvonallá, és az égitesteknek a horizonton leírt láthatósági vonalaivá lesznek, és amelyek akaratlanul és elkerülhetetlenül vezetnek a minket körülvevő világegész alapgondolatához.” Berger sorra veszi rövid művében a számtalan görög elképzelés legfőbbjeit: az Olümposztól Hadészig, a hüperboreoszoktól az aithiopokig és a pügmaioszokig, Odüsszeusz és Meneláosz utazásaitól a főniciaiakig.
„János pap” egy 1540-es rajzon
Ám mitikus kozmográfia a görögök óta is folyamatosan létezett, és – kockáztassuk meg – létezik. Életünk és történelmünk egy meghatározott földrajzi keretben zajlik – cselekvésünk kiterjedésének ez szab határt: „ameddig ellátunk”, azaz amiről tudomásunk van. Ám a távolsággal egyenes arányban csökken az információk mennyisége és minősége/megbízhatósága, s egy ponton átlép a realitásból a képzelet világába: innentől válik mitologikussá a földrajz, s a földrajzi helyszínek ennek megfelelően elszakadnak valóságos mintájuktól, vagy egyenesen a fantázia tartományából varázsolódnak elő. Minél szűkebb a valós geográfiai láthatár, annál nagyobb a kísértés a képzeletbeli kierjesztésére. És a mitologikus föld „mitologikusságán” nem változtat az sem, ha valóban létezik s esetleg később meg is találják – bár általában nem olyannak bizonyul ekkor, mint ezt korábban képzelték. Trója is létezett – bár sokáig színtiszta sőt par excellence mitológiának vélték, aztán mégis történelmi valósággá vált.
A zsidó és a keresztény kultúrkörben a mitologikus földrajz legnyilvánvalóbb példája az „Ígéret földje”. A diaszpóra zsidósága számára Jeruzsálem és Izrael – bármennyire is valóságos létezők voltak – hosszú évszázadokra olyannyira elérhetetlennek számítottak, mintha csak a mítoszok világában terülnének el. De létezett az „Ígéret földje” a keresztények számára is, elég, ha az Amerikába kivándorlókra gondolunk, illetve az odaérkezettek közül az egyre nyugatabbra vándorló pionírokra (ami aztán Hollywood egyik kedvelt toposza is lett a westernekben).
Ám voltak elvontabb/spirituálisabb keresztény mitologikus területek is: például János pap országa, a hatalmas keleti keresztény birodalom, valahol a messzi távolban, amihez a legkülönfélébb képzetek, s gyakran illúziók fűződtek. [„János pap országa” azon a félreértésen alapult, hogy Közép- és Belső-Ázsiában a középkor egy jelentős részében komoly nesztoriánius keresztény lakosság élt; továbbá azon, hogy a Mongol Birodalom uralkodói a lassaiz-faire elvét követték a vallási ügyekben. – a szerk.] Ami a kevésbé spirituális verziót illeti, ott van El Dorado, az aranyváros, a mérhetetlen gazdagság szimbóluma, aminek fata morganá-ja nem kevés emberéletet követelt Közép- és Dél-Amerikában.
Aztán a 19. század jórészt véget vetett ezeknek a mitológiáknak, mivel a glóbusz összeszűkült: eltűntek a térképekről a fehér foltok, számba vettek mindent, Afrika és Dél-Amerika legeldugottabb csücskeit is előbb-utóbb meglátogatták, felmérték, vagy a 20. századi repüléstechnika segítségével felülről lefényképezték, kataszterbe foglalták. A képzelet viszont ragaszkodott a tárgyhoz: kinőtt belőle a 19. századi kalandregényirodalom mesebeli földrajza. Már nem Verne Gyula tudományosan megalapozott utazási történetei voltak, amikhez aprólékos és precíz földrajzi leírások társultak, rengeteg tudásanyagot átadva a fiatal olvasóknak. Ez Rider Haggard világa – Ayesha trilógia, hogy csak a legismertebbet említsük –, a titokzatos afrikai és ázsiai városok, rejtett civilizációk, elfeledett birodalmak világa, ami majd Edgar Rice Burroughs Tarzan-sorozatával éri el a popularitás csúcspontját. (Mint számtalan más irodalmi művet, Hollywood ezt is sikeresen torzította el és redukálta teljesen infantilis szintre.)
De ne higgyük, hogy a mitologikus földrajz nem befolyásolja a történelmi cselekvést: csak két eklatáns példa: Az egyik a már említett El Dorado: ez közrejátszott dél- és közép-amerikai országok, birodalmak, s néhány esetben népek eltűnéséhez egyik oldalon, a Spanyol Birodalom gazdaságpolitikájának elfajulásához a másik oldalon, ami végső soron szerepet játszott a bukásában is – ez viszont megalapozta Európa politikai/szellemi átrendeződését. A másik a modern Izrael állam létrejötte: a megvalósuló mítosz katarzisa nélkül vélhetőleg egészen másképp alakult volna a Közel-Kelet története.
Nekünk, magyaroknak is megvan a magunk mitologikus földrajza, aminek kialakulását nagyban segítette az a tény, hogy a korai magyar történelemről alig rendelkezünk forrásokkal, s ha mégis, akkor azok a leírt eseménynél sokszor jóval későbbiek, szeért is pontatlanok vagy éppen szűkszavúak. Idézzük fel a honfoglalás előtti események krónikai helyszíneit, Etelközt, Levédiát, Magna Hungariát, mind szinte mitologikus távolban lebeg – azóta is keresik a pontos helyszíneket, ahány „szakértő”, annyiféle topográfiai meghatározás (keserves perceket okozva az iskolás diákoknak, akik önhibájukon kívül sikertelenül próbálják megfejteni tankönyveik vonatkozó passzusait.)
De ilyen mitologikus helyszín Ősbudavára, áttételeken összekapcsolódva a Nibelung-énekkel – avagy Attila temetésének színhelye, melynek „itt kell lennie” valahol a Tiszánál. Vagy Fehérvár, már ha – hitelt adva egyes (periférikus) elméleteknek – mégsem azonos a mai Székesfehérvárral.
Bizonyos értelemben ilyen Csaba királyfi csillagösvénye is, amelyen eltávozik – ki tudja hová – de vissza is tér rajta, amikor a szükség úgy hozza. Ám tulajdonképpen ilyenné vált egész Székelyföld is, ahol az egyik narratíva szerint a visszavonuló hun seregek egy része húzta meg magát és bekkelt ki évszázadokat, mígnem visszatértek a „távolba szakadt rokonok”, s ismét egyesülhettek velük (hogy aztán egy évezred múlva megint a szétszakadás legyen a sorsuk…)
De ilyen mitologikus föld a távolban maradt magyar törzsek szálláshelye is, melyet majd Julianus barát indul felfedezni – s fel is fedez, hogy aztán rövidesen végképp megsemmisüljön s ténylegesen belépjen a mitológia birodalmába.
És ide sorolható tulajdonképpen a sok lesajnáló kézlegyintést és kacajt kiváltó sumér-magyar rokonsági elmélet is, aminek óhatatlanul része a „hogyan és miféle útvonalon is kerültünk mi onnan ide, a Kárpát-medencébe”.
A legújabb korból pedig kezd ilyen mitologikus helyszínné válni a régi, Trianon előtti Magyarország egyre több pontja, s a reális földrajzi/történelmi tudat egyre inkább húzódik befelé a trianoni határokon belülre. Hasonlítsuk össze egy pillanatra néhány nagy csata helyszínének földrajzi képét és bennünk élő mitologikus változatát: Halics, Nándorfehérvár, Segesvár… Vagy kegyeleti helyek: Vajdahunyad várának nevét lassan kisajátítja a városligeti milleniumi eklektika építménye, függetlenül egy dél-erdélyi kis település lepusztult vaskohójának maradványai mellett lévő valós mintától. Vagy a gyulafehérvári székesegyház a sírokkal, a kassai dóm Rákóczi sírjával (szegény Thaly Kálmán, ha sejtette volna, hogyan hozza „haza” a fejedelem hamvait).
Vajon Rodostó és Sztambul mitologikusabb-e, avagy Kassa?