Nem messze a Bledi-tótól Zgornje Gorje községben furcsa látványra lehetünk figyelmesek. A festői környezetben fekvő kis faluban a település közepén levő hármasútnál művészi kialakítású első világháborús emlékmű van. A környék hősi halottainak tiszteletére állított emlékmű bizonyos értelemben meghökkentő: hiszen a mai Szlovénia első előképe éppen a Habsburg-hatalommal szemben jött létre – azzal a hatalommal szemben, amelyért a község és környék férfiai életüket áldozták az első világháború lövészárkaiban. Maga az emlékmű olyan szempontból persze érthető, hogy egy közösség meg akarta gyászolni halottait és emléküket őrizni.
A szlovéniai Zgornje Gorje község templomkertjében 1951-ben létesített partizán-emlékpark fő motivumában ott van az ötágú csillag. De ki van benne? Gyászoló angyal, Szűz Mária vagy egy édesanya?
Magyar – és mondjuk így: közép-európai – szemmel még inkább meghökkentő a hármasútnál álló Szent György-templom kertjében látható második világháborús partizán-sírkert. Azért meglepő, mivel a sírokon nem vörös csillag van – ahogyan azt idehaza gondolnánk – hanem kereszt. Hogy kerül a Tito-féle jugoszláv kommunista gerillahadsereg harcosainak sírjára kereszt – miközben a fő motívum a temető „fejénél” magában hordozza az ötágú (vörös) csillagot?
Az első világháborús emlékmű – a partizán-sírkerttől alig 50 méternyire
Talán köztudottnak tekinthetjük, hogy Szlovénia – illetve a Krajna nevű Habsburg-tartomány – mindig is katolikus volt, és a katolicizmus a szlovén identitás része. Az első világháború végén kikiáltott „Szlovének-Horvátok-Szerbek Állama” pillanatok alatt beolvadt a szerb királyok „Szerb-Horvát-Szlovén Királyságába”, a szerb hadsereg hathatós közreműködésével. A rövidesen Jugoszláviává átnevezett országot súlyos belső ellentétek feszítették, hiszen a szerb elit saját magához kívánta a többi délszláv népet asszimilálni. Az ellentéteket, a vitákat a jugoszláv király egyszerűen a diktatúra bevezetésével vélte megoldani. 1941-ben azután Jugoszlávia is megállapodást kötött Hitler Német Birodalmával, amire brit és szovjet ügynökök segítségével szervezett puccs zajlott le Belgrádban. Az események ismertek: négy évnyi borzalmas vérfürdő következett, a németek, olaszok, horvát usztasák és a bolgárok terrorját a csetnik és partizán frakciók közötti polgárháború is sújtotta. A magyar terület-visszafoglalások ilyen szempontból kivételt jelentettek: a „hideg napok” kivételével nagyjából béke és nyugalom honolt a Muravidéken, a Muraközben, Dél-Baranyában és a Bácskában, s a megtorló intézkedések áldozatainak családját kártalanították, és eljárások indultak a felelősök ellen (igaz, sikertelenül).
A Szent György-templom, előtte a partizánok sírjai
Fogadalmi emléktábla a templom melletti kápolnán
Szlovéniában időközben megindult a szervezkedés a német és az olasz megszállók ellen. A küzdelmet a Szlovén Nemzet Felszabadítási Frontja (szlovénül: Osvobodilna fronta slovenskega naroda), vagy egyszerűen Felszabadítási Front (Osvobodilna fronta, OF), eredeti nevén Antiimperialista Front (Protiimperialistična fronta, PIF) fogta össze, amelynek vezetése a szovjet mintát akarta követni. Bár a Front eredetileg több baloldali irányultságú politikai csoportból jött létre, keresztényszocialisták, nemzeti demokraták és bal-liberális értelmiségiek is bekapcsolódtak. Hamarosan a Szlovén Kommunista Párt meghatározó szerephez jutott, s az alapító csoportok 1943 február végén aláírták az úgynevezett Dolomitok Nyilatkozatát (Dolomitska izjava), amelyben leszögezték a kommunista párt elsődlegességét és kizárólagos jogát a politikai pártként való szervezkedésre. Az OF-hez és a szlovén partizánokhoz több tucat katolikus egyházi személy is csatlakozott, s az OF vezető testületeiben három katolikus pap is helyet kapott.
Később a szlovén OF és a partizáncsoportok egyesültek a Tito-féle partizán-hadsereggel.
Mindeközben a szlovén egyház képviselőinek jelentős része egyre élesebben antikommunista irányba mozdult el, mivel a kommunista partizánmozgalom egyre erőszakosabbá vált. Velük szemben először az olaszok-, majd a németek felügyelete alatt alakultak miliciák. E helyütt nincs lehetőségünk a polgárháborúhoz hasonló események leírására, inkább röviden szóljunk a keresztel ellátott antifasiszta emlékművekről.
Az emlékpark „feje”, fő motívuma
Az áldozatok nevei a fő motivum két oldalán
A szóban forgó, Zgornje Gorje-i emlékmű – sőt, emlékpark – Jože Plečnik építész nevéhez fűződik. Plečnik (1872-1957) életműve nagyrészt a második világháborús elesett hősöknek szentelt emlékművekről ismert. Munkásságának ez a része, amelyet már 1946-ban elkezdett, az akkori kulturális miniszter támogatásával indult. A „Nemzeti Felszabadítási Harc” emlékműveinek létrehozása ekkoriban a ljubljanai egyetem Építészmérnöki Karon működő iskolájának egyik központi küldetése lett, és Plečnik több emlékművön is együtt dolgozott a hallgatókkal. Elkötelezett, erős nemzeti tudattal rendelkező szlovénként Plečnik mégis a jugoszlávizmus és a Tito-féle kommunista állam társutas alkotója volt. Plečnik 25 emlékművet készített el a Nemzeti Felszabadítási Harcról. A Zgornje Gorje-i emlékmű 1951-ben készült el.
A partizánok sírjai
Az emberben felmerül a kérdés: vajon a XX. században a baloldalra sodrodó „igazi keresztény” társutasok felismerték-e valaha a jézusi mondást, miszerint gyümölcseiről ismerszik meg a fa? Vajon a jugoszláv kommunizmus – amelynek politikai öröksége Szlovéniában elképesztően erős, talán a legerősebb az összes volt tagköztársaság között – miért engedte a keresztet használni? Netalán azért, mert a kereszt mögött valós társadalmi erő állt, s a jugoszláv kommunista diktatúrának szüksége volt erre az erőre? S végül, hogy fordulhat elő az az abszurd helyzet, hogy a mai szélsőliberálisok félnek a kereszttől, miközben lesajnálják, megvetik? Ha még egy kommunista diktatúrában is lehetett kereszt, akkor ma miért megy számos helyen tabu-számba?
Az emlékpark távlati képe
(A képek a szerző felvételei, 2024)