Kossuth 1848. március 3-án beszédet mondott Pozsonyban, az Országgyűlés Alsótábláján a király elé terjesztendő felirati javaslatról. Ma furcsa módon elfelejtjük, de az egész vita a felirati javaslatról a Habsburg-monarchia gyászos pénzügyei kapcsán kezdődött. Kossuth ezekről szólva röviden visszautalt a francia forradalmi háborúk időszakára, amelyek alatt az uralkodóház pénzügyei a csőd peremére kerültek, s a végén egy huszáros megoldással egyszerűen a forgalomban levő papírpénz értékét egyik napról a másikra 80%-al (!) elinflálták. Erről szólva mondta ki Kossuth azt a tételt, hogy a magyar országgyűlés akkor – t.i. 1790-ben – nem foglalkozhatott nemzetközi kérdésekkel, és egyébként is, mi közünk nekünk ahhoz, hogy a franciák mit csinálnak odahaza? „Mi közünk volt nekünk, magyaroknak a francia nemzet belügyeivel?” Vagyis, miért kellett a pénzügyi csőd felé rángatni a Habsburg-háznak Magyarországot azért, mert Franciaországban forradalom volt?
A New Straits Times kollázsa: Mária Antoinette, a kilövellő vérfolyam, a lángoktól övezett kastélyon zenélő Gojira
Kossuthnak, mint majdnem mindig, most is alapvető igazsága volt, hiszen tényleg, ha egyszer a franciák éppen fölfordulást akarnak odahaza, s vérfolyamba fojtják a saját társadalmuk jelentős részét, akkor mit tegyünk, ez az ő döntésük. Kossuth a nemzeti szuverenitás elvét fogalmazta újra ebben a rövid félmondatban – kissé durvábban, népiesebben: a gall kakas is úr a maga szemétdombján. Az egyetlen probléma, ha a francia nemzet úgy dönt, hogy véres forradalmát erőszakoson rátukmálja mindenki másra Európában. Még nagyobb probléma, ha ezt nem a hard power, vagyis katonák és ágyúk segítségével teszik, hanem a soft power alkalmazásával.
Mára a „nagy francia forradalom” és az Egyetemes Emberi Jogok Nyilatkozata a szegletkő. Hát persze, voltak abban a francia forradalomban véresebb részek is, de mit tegyünk, a forradalmak már csak ilyenek, ahol gyalulnak, ott hullik a forgács. A „felvilágosodás”, a Bastille ostroma, a Marseillaise – mind pozitív fényben tűnik fel, két és egynegyed évszázaddal később is.
Pedig, minden modern önkényuralom és zsarnoki utópia alapja a „nagy francia forradalom” volt. Egyáltalán nem volt egy „felvilágosodott” tevékenység-halmaz, és nem volt különösebben vonzó sem. 1789 óta Európában polgárháború van, hol hideg, hol meleg. Az egyik oldalon a francia forradalom örökösei, a jól hangzó „szabadság, egyenlőség, testvériség” jelszó alatt; míg a másik oldalon az európai hagyomány hívei, akik úgy gondolják, hogy lehet és kell is néha változtatni – de nem radikálisan, hanem szép nyugodtan, lépésről lépésre haladva.
Nos, a párizsi olimpia megnyitóján egy forradalmi ízű-, sőt a terrort megidéző élőképet láttunk – egy állásfoglalást a forradalom egésze mellett, beleértve a forradalmi tömegmészárlásokat is. A Conciergerie épületének ál-erkélyein álló death metal banda, a Gojira vezényletével láthattuk a terror megidézését. A jelentben egy levágott fejét a hóna alá csapó Mária Antoinette énekli el a híres forradalmi ének első sorait: „Ah! ça ira, ça ira, ça ira, les aristocrates à la lanterne! Ah! ça ira, ça ira, ça ira, les aristocrates on les pendra!” Vagyis: „Ó de jó lesz, jajj de jó lesz, az arisztokratákat a lámpavasra! Ó de jó lesz, jajj de jó lesz, felakasztjuk az arisztokratákat!” Majd ezután látjuk, hogy nem csak egy lefejezett Mária Antoinette van, hanem a Cociergerie majd’ minden második ablakára jut egy. A metálbanda a húrok közé szakít, a forradalom lángjai csapnak fel, később erősen a vérfolyamra emlékeztető szalagok lövellnek ki az épületből, és a Ca ira! című nóta két változatának keverékéből kaphatunk néhány sort, kiegészítve a Gojira saját szerzeményeként egy-két sorral. Tudnivaló ugyanis, hogy a Ca ira első, korábbi változata meglehetősen pozitív hangvételű, bizakodó, és általában a kibontakozásra, a jövőre, a rendre fókuszál a szöveg. Ebből volt az a sor, hogy „Örvendjetek, jó idők fognak következni!” angolul. („Let us rejoice, good times will come!”). A Gojira ehhez még hozzá költötte – szintén angolul – a következő is: „Anélkül, hogy félnénk a tűztől, vagy hogy nemet mondanának / mondanánk” (Say no – többféleképpen is fordítható).
A Ca ira második változata viszont… na az az igazi. Ott az „arisztokraták” legyilkolásáról van szó, ahogyan az egész jelenet indul. Közben elhangzik a „Mea Culpa” is, ami szintén az első változatból való, s arra utal, hogy majd az arisztokraták megbánják bűneiket. Ezután egy hajó végig úszik, a korhű ruhába öltözött Marina Votti operaénekes dalol felemelt ököllel, s a szövegben franciául elhangzik, hogy „Ah Ca Ira, Nous Surviverons – Ah Ca Ira, Le Menton bien droit” – vagyis, hogy „Jó lesz, túléljük, Jó lesz, [büszkén] szegd fel az álladat!”
A jelenet díszletét képezi még egy sor szintén lefejezett torzó az épület előtt a Szajna parton, illetve a szemközt oldalról, egy épületről figyelő Assisin’s Creed főhős-figura. (Tudják, az a játék, ahol a nagyjából emberfeletti képességekkel megáldott, rendkívüli önhittséget sugárzó főszereplő legyak mindent és mindenkit, persze elsősorban igazságtétel és/vagy bosszúállás jelleggel).
A helyszín is szimbolikus. A Conciergerie épülete ugyanis börtönként szolgált a forradalmi terror idején. Persze, nyilvánvaló, hogy Mária Antoinette-t is itt őrizték a kivégzése előtt. De nem csak őt, hanem több ezer másik embert is, mivel a terror idején itt tartották fogva a „forradalom ellenségeit”. Sommás tárgyalások voltak – s bár nem mindenki került automatikusan a guilliotine alá, az arány a terror fokozódásával nőtt: az 1793-as megközelítő 50%-ról 1795-re 80%-ra! A felgyorsított eljárások pokoli bohózattá fajultak – a végén már tanúk sem kellettek a „gyanú” bizonyításához. A „forradalomellenesség” vádja mellett például XVI. Lajos húgát, Erzsébetet annak a vádnak az alapján végezték ki, hogy a „zsarnok családjához tartozott” – s ez ellen még csak nem is tiltakozott.
A Conciergerie tömlöceiben a foglyokat aszerint szortírozták, hogy mennyi pénzük volt: aki le tudta fizetni az őröket, az kétszemélyes, priccsel-asztallal ellátott cellába kerülhetett; de a pénztelen szegény ördögöket csak úgy hívták: a „szalmások”, mert őket a tömegnyomorba lökték az alagsorban, rothadó szalmára, a patkányok közé. A börtön személyzete igen jól élt a terror idején, s a parancsnok kisebb vagyont gyűjtött. Az épületet belengte a húgyszag, a hányás- és verejtékszag. A foglyokat minden este az egyik udvaron gyülekeztették, itt olvasták föl a másnap kivégzendők neveit. S itt egy pillanatra térjünk vissza ahhoz a kifejezéshez, hogy „arisztokraták”. A kivégzettek elsöprő többsége ugyanis nem arisztokrata volt, hanem egyszerű, hétköznapi ember, akit az irigység, a felfokozott tömeghisztéria, a mindent átható totalitárius sötét géniusz juttatott a vádlók elé. A „Ca ira” arisztokratái nagyjából olyanok, mint a „KR-ek” (ellenforradalmárok), az „osztályellenségek”, a „kulákok”, a „fasiszták” a kommunista terminológiában: akárkire vonatkoztatható címkét jelentenek, semmi egyebet. Később egyik cinikus csúcspontja volt a totális rezsimek ellenségfogalmának a kiterjesztésében, amikor az SS birodalmi parancsnoka, Himmler kijelentette: „Hogy Németországban ki a zsidó, azt én döntöm el.”
Talán érdemes emlékeztetni a kedves Olvasót, hogy a forradalmi terror elszabadulásakor, 1792 és 1795 között nem csak a mostani állóképen megidézett, nyaktilóval végzett lefejezések voltak divatban, és nem is csak a népirtás-számba menő csoportos agyonlövések a vendeé-i ellenforradalmár tömegekkel szemben. Hanem például a Loire torkolatánál több ízben százas csoportokban fojtották vízbe az áldozatokat. Néhány tucat pappal, szerzetessel, apácával kezdődött. Később azután terhes anyákat, gyerekeket és csecsemőket is részesítettek a „köztársasági keresztelőkben”, ahogyan a véreskezű forradalmárok egymás között hívták a tömeges vízbefojtási akciókat.
A „Nagy Francia Forradalom” nem valami vidám és nem is valami felemelő történet volt. Alpári, közönséges, ostoba, pusztító – amellett persze, hogy a nagyság és dicsőség is megjelent ezekben az években, ahogyan az Victor Hugo „Ezerhétszázkilencvenhárom” című regényében elbeszéli. Sokan úgy gondolják, hogy innen származnak különböző „vívmányok” – egy részük kényelmi és társadalmi alapvetésünk részévé vált, más részük viszont kétélűnek bizonyult az elmúlt két évszázadban; arról nem is beszélve, hogy a francia forradalom és a szükségszerű terror nélkül is kivívhatóak voltak (lettek volna).
Az olimpia megnyitóján legalábbis furcsa nem ezekre a széles körben elfogadott, vagy legalábbis a párbeszéd alapját jelentő vívmányokra apellálni, hanem a terrort megidézni. Így Kossuth nyomán mondhatjuk, hogy mi közünk nekünk ehhez az egészhez?
u.i.: Mária Antoinette attól, hogy a forradalmárok kivégezték, még nem lesz szimpatikus vagy éppen pozitív szereplő; a szerencsétlen XVI. Lajos uralkodása leginkább ügyetlen és ostoba volt, amit súlyosbított egy környezeti katasztrófa, a Laki vulkán kitörése.
u.i. 2.: jelen sorok írója bár megemeli kalapját Gojira együttes jelen produkciója előtt, mert hatásos volt, különösen a rövidke operabetéttel, de úgy érzi, hogy kinőtt a heavy metalból, mesterkéltnek, erőltetettnek tartja mind hangzás mind látvány szempontjából; s ezen kívül a Gojira eddig produkciója gyűjteménye a menő társadalomkritikának („zöld ügyek”, korrupció, elnyomás), és ezt a bejegyzés írója egyszerűen bénának érzi. Műanyagnak, régiesen: pótanyagnak.