Az Amerikai Egyesült Államok elnöke, Joseph Biden nemrég bejelentette, hogy nem jelölteti magát a soron következő elnökválasztáson, pontosabban szólva, hogy visszalép a jelöltségtől. A visszalépés ellenfelével, Donald Trumppal folytatott nyilvános vita eredménye volt, amely vita során összesűrítve jelent meg Biden elnök hibája – nevezetesen az, hogy az öregkori demencia miatt képtelen ellátni feladatát.
A probléma csak az, hogy ebben különösebb újdonság nem volt. Biden elnök kihagyásai, tragikomikus tévedesei eddig is a szomorú gúny tárgyává tették – most mintha csak felébredt volna az amerikai baloldali közvéleményformáló értelmiség, a médiamunkások osztálya, hogy piranhaként vesse magát a saját hősükre. Biden elnök zavart tudatállapota tehát eddig is köztudott volna, csak nem volt „mediatizálva”. Az a fajta nyílt titok, amelyről politikailag nem korrekt beszélni a mainstream, liberális médiában. Azonban nem is ez a lényeg most – hanem az, hogy ha ez így volt, márpedig így volt, akkor vajon ki irányította korunk meghatározó szuperhatalmát? Ki dolgozta ki a cselekvés irányát, ki hozta napi szinten a döntéseket, sőt, ki készítette elő a döntéseket s tette oda az aláírnivalót Biden elnök elé? Mert – tisztesség ne essék szólván – Biden elnök napi néhány óra munkánál többet bírt, nem bírhatott, viszont az Egyesült Államok elnökének lenni az alváson kívül jószerivel állandó munkát jelent, s még az alvás is csak készenléti állapot.
Kazimir Malevics: A késélező (1912-1913)
Manapság, a politikát, mint olyat megbélyegző korunkban a poszt-nyugati világban egyre-másra tűnik elő egy újfajta politikai berendezkedés, amelyben igazából teljesen mindegy, hogy ki van kormányon, mert úgyis ugyanaz történik. Vagyis, amikor a nyilvánosság számára nem látható szereplők hoznak döntéseket, vagy legalábbis befolyásolják a felszínen látható döntéshozókat. Emlékszünk még arra a politikai mantrára, amely szerint ma már nem a „személyiségek a fontosak, hanem az intézmények”? A nyugati civilizáció maradékát kafkai világgá változtatni kívánó erők üzenő-felületein jelent meg ez a szlogen a 2010-es évek folyamán, kritikaként Magyarország vonatkozásában. Persze nem új dologról beszélünk, hiszen keleti szomszédunknál ez bevett gyakorlat – ahogyan azt Orbán Viktor tavalyi tusnádfürdői beszédében a román miniszterelnökről megemlítette: „Mióta miniszterelnök vagyok, ő a huszadik román kollégám.” Egyszóval, a miniszterelnökök, a kormányok jönnek-mennek, választások is vannak – s valakik közben mégiscsak nagyjából ugyanúgy irányítják, vezetik az országot.
A jelenség (az elszámoltathatatlan, megfoghatatlan figurákból álló átláthatatlan rendszer) azonban annyira nem új, hogy egy érzékeletes leírásra bukkanhatunk Maurice Paléologue francia politikus 1914 és 1917 között vezetett naplójában. (magyarul: A cárok Oroszországa az első világháború alatt, Budapest, Európa Könykiadó, 1982, 358-359.o.) Paléologue az 1871-től berendezkedő Francia Köztársaság karrier-diplomatája volt, szolgált Marokkóban, Kínában, Olaszországban, Bulgáriában és Oroszországban. Utóbbi helyen 1914 júliusában kezdte meg nagyköveti misszióját, s ebbéli minőségében jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az orosz politika irányítói a háború mellett döntsenek. Az első világháború után, 1920 januárjától a Millerand-kormány külügyminisztere lett (a külügyek főtitkára), s személyéhez kapcsolódik a rövid életű magyar reménykedés a már szinte lepapírozott békediktátum francia jóváhagyással történő módosításához. Diplomataként jól szolgálta hazáját, noha hazai és külföldi kollegái egyaránt felrótták neki, hogy szépírói vénája miatt hajlamos kissé kiegészíteni a valóságot. Mások szerint azonban ennek a tehetségének a révén volt képes arra, hogy a felszín mögött a valódi indítékokat felfedezze.
Szentpétervárra delegált francia nagykövetként – ahogyan teltek-múltak a háborús évek – lassanként felmerült benne a kérdés: tulajdonképpen kivel is kell tárgyalnia? Ki az, aki a cár döntéseit inspirálja? Ki mozgatja Raszputyint, a sötéten misztikus szerzetest? Erre vonatkozóan lássuk Paléologue 1916. december 10.-i, vasárnapi bejegyzését. Mivel nincs új a Nap alatt, ezért ennek a bejegyzésnek az alapján talán megérthetjük a jelen helyzet mechanizmusát is.
„Nem kétséges, hogy Oroszország politikáját a cárné kamarillája irányítja. De ki irányítja magát a kamarillát? Ki ad neki programot? Ki a vezetője?
Az bizonyos, hogy nem a cárné. A leegyszerűsítéseket, a sommás megszemélyesítéseket kedvelő közvélemény nem tudja pontosan megítélni a cárné szerepét: erősen felnagyítja és eltorzítja. Alekszandra Fjodorovna [a cárné] annyira indulatos, annyira zavaros és kiegyensúlyozatlan, hogy képtelen volna bármiféle politikai elképzelés kidolgozására és megvalósítására. Ő csak nagy hatású politikai eszköze annak az összeesküvésnek, melyet magam körül érzek, egészen biztosan nem több, mint eszköz. A körülötte sürgölődő személyek, így Raszputyin, Virubova [udvarhölgy], Vojejkov tábornok [a palota főparancsnoka], Tanyejev [fő-udvarmester], Stürmer [ekkor rövid ideig miniszterelnök], Andronnyikov herceg [zavaros életű kalandor] stb. ugyancsak másodrendű szereplők, statiszták, szervilis cselszövők, bábok. Protopopov belügyminiszter pedig csak elmeállapota miatt kelti szilárdabb egyéniség benyomását. Kitárulkozó hencegése és lázas tevékenysége valójában csak agya túlfeszített állapotának tudható be. Monomániás ember, nemsokára zárt osztályra kerül.
De hát akkor ki irányítja a Carszkoje Szelo-i [a cári család Pétervár melletti kúriája] kamarillát?
Hiába faggattam mindazokat, akik kielégíthették volna kíváncsiságomat; csak homályos vagy ellentmondásos válaszokat, feltevéseket, feltételezéseket hallottam.
Ha mégis véleményt kellene nyilvánítanom, azt mondanám, hogy négy személy sugallja azt a gyászos politikát, melynek felelősségét a történelem előtt a cárné és a cárné klikkje viseli majd; Scseglitov, a szélsőjobb vezetője a birodalmi tanácsban, Pitrim pétervári metropolita, Beleckij, a rendőrség volt vezetője, végül pedig Manus, a bankár.
Ezen a négy személyen kívül nincsen más, mint a névtelen, kollektív, szétszórt s olykor öntudatlan erők játéka, mely talán nem egyéb, mint cárizmus évszázados működésének, életösztönének, maradék életerejének és valamikor felvett mozgási sebességének a kifejeződése.
A négyesen belül különleges szerepet tulajdonítok Manus bankárnak, ő tartja a kapcsolatot Berlinnel. Az ő segítségével készíti elő és folytatja cselszövényeit Németország az orosz társadalomban, ő osztja szét a németek adományait.”
Frissítés bő fél évvel később: A hírek szerint Joe Biden aláírásainak többsége digitális aláírásbélyegzővel került rá a hivatalos dokumentumokra…
Frissítés ismét: Nemcsak arról van szó, hogy a digitális aláírásbélyegző (autopen) használata volt egészen átláthatatlan, hanem arról is, hogy immár könyv jelent meg arról, hogy kikből állt az a klikk, amely a lényegi döntéseket hozta. És mit ad Isten, ahogyan egykori a cárné, most Biden felesége is benne volt.