A déli harangszó valamennyiünk számára felidézi a nándorfehérvári diadalt. Kevés olyan nagy győzelmünk van, amely ilyen fontos és nagy hatású lett volna – nyugodtan mondhatjuk, hogy világraszóló diadalt aratott a magyar sereg.
Nándorfehérvár történetéről azonban kevés szó esik – általában legfeljebb annyit említenek meg róla, hogy Zsigmond király szerezte meg a szerb despotától. De vajon milyen eredete van a városnak? Egy 1916-os értekezés szerint: „A város a VIII. század végén a frankoké, 929. tájától 1018-ig pedig a bolgároké. 1018-tól a XI. és XII. században a város többnyire a byzanciaké, míg a XIII. század elejétől 1521-ig három megszakítással hazánkhoz , Magyarországhoz tartozott. A megszakítások : 1230 körül a bolgároké, 1284-1319, 1403-1427-ig a szerbeké a város.” Lássuk tehát Nándorfehérvár történetét, amelyben a dél határait biztosítani kívánó Magyar Királyság átveszi Belgrádot a Bizánci Birodalomtól!
Wágner Sándor: Dugovics Titusz önfeláldozása (1853)
„Már a rómaiak idejében is…” kezdhetnénk, s valóban a Római Birodalom idején a mai Belgrádtól nem messze fekvő Sremská Mitrovica (magyarul Szávaszentdemeter) helyén feküdt Sirmium városa, amely Illíria és Pannónia provinciának egyik fontos központja volt. A Kr.u. III. század végétől rövid ideig létező tetrarchia idején – vagyis amikor két fő- és két alcsászár (két-két augustus és ceasar) kormányozta a birodalmat, Sirmium a négy rész egyikének fővárosa volt. Később a hunok foglalták el, majd utánuk a keleti gótok, a gepidák és az avarok következtek: ettől függetlenül a Római Birodalomból megmaradt keleti birodalomrész urai, a bizánci császárok a sajátjuknak tekintették a várost. Az avarok idejétől kezdik együtt emlegetni a közeli Singidunum városával – vagyis Belgráddal, tehát Nándorfehérvárral. Singidunum városát talán szkíták, talán trákok alapították, nevét azonban a kelta szkordiszkuszok törzsétől kapta (valószínűleg: Sing-Dun, „Hosszú vár/ Hosszú város). A rómaiak itt is berendezkedtek, s utóbb a Legio IV Flavia Felix állomáshelye lett. Érdekes módon Singidunumot nem Pannonia és nem is Illyricum területéhez sorolták, hanem a szomszédos Moesia (a mai Észak-Bulgária) provinciához. Singidunumot szintén elfoglalták a gótok, hunok és az avarok – s az utóbbiak által ledöntött dunai limesen (határsávon) keresztül áramlott a Balkánra az avarok gyaloghadaként szolgáló szláv törzsek tömege. Singidunum a Kr.u. VII. század elejétől eltűnik a krónikákból, hogy bő két évszázad múlva mint „Belgrád”, vagyis Fehér-vár térjen vissza. Ezen a néven egyébként VII. Konstantin császár – a Bíborbanszületett – említi. Ebben az időszakban rövid ideig frank fennhatóság alatt állt ez a bizonyos Fehérvár.
Mindkét város Róma bukásától a bizánci utódállam érdekszférájába tartozott, a magyar állam megszervezésének idején azonban a dunai bolgár kánság – ekkor már cárság! – uralta a területet, s benne a két várat (várost) is. 1018-ban azonban a bizánciak visszavették mindkét várat. A magyarok és a bizánciak kapcsolata változó volt. Árpád-házi Salamon királyunk uralkodása alatt, 1071-ben besenyő betörés érte az országot. A királyi udvarban kétségtelennek tartották, hogy a nándorfehérvári görög parancsnok ösztönözte a besenyőket zsákmányolásra, ezért Salamon király még ebben az évben unokatestvéreivel, Géza és László hercegekkel együtt, „a Titel alatti révnél, a mai Szalánkemén átellenében összegyűjtötte hadait, és Nándorfehérvár ellen indult. Seregével a Dunán átkelvén, betört a Szerémségbe, mely akkor még a bizánczi császársághoz tartozott és elfoglalta Nándorfehérvárt. […] Szerém vár, átellenben [a Száva egyik szigetén feküdt] a honfoglalás óta magyar kézen levő Szávaszentdemeterrel, Magyarországhoz került. Ez után Szerém vár lett a Bolgyán határvármegyéből levágott Szerém vármegye székhelye s az ezen kialakítandó szerémi esperességet kivették a pécsi püspök alól, akihez tartozott, és az új püspökséghez csatolták. Mivel a szerémi végvár veszélyeztetett ponton feküdt, püspökségét 1085 előtt áttelepítették Bácsra.” – írja Borovszky Sámuel hatalmas enciklopédiájának Bács-Bodrog vármegyéről szóló cikkében. Hamarosan azonban – nehogy egy külön görög-keleti püspökség maradjon a nyugati egyházszervezetű Magyar Királyságban – a Bács városába helyett újsütettű szerémi püspökséget egyesítették a kalocsai érsekséggel. Ettől kezdve a gazdag szávaszentdemeteri görög rítusú kolostor fölötti egyházi joghatóság sokáig vita tárgya volt a pécsi püspök és a kalocsai érsek között. Szerém (Sirmium) vára azonban ettől kezdve elveszíti jelentőségét, s a fegyveres konfliktusok színtere az egykori Singidunum, vagyis Nándorfehérvár lesz. Igaz, a szerémi püspökség később újra létrejött – de ez már egy másik történet.
Nándorfehérvárat nemsokára visszavették a bizánciak. 1127-ben II. István magyar király Komnenos János bizánci császár ellen vonult, mivel Bizánc menedéket nyújtott a magyar trónkövetelőnek, István nagybátyjának, Álmos hercegnek. „II. István hada Bács-Bodrogon keresztül vonulva, először Nándorfehérvárt vette be, majd egész Philippopolisig nyomult. Viszont a következő évben (1128) János bizánczi császár egész Zimonyig hatolt.” – folytatódik a történet Borovszkynál. János császár serege az ellentámadáskor a magyar páncélos lovagokata Karassó vizének szorította, a magyar hajókat a bizánciak felgyújtották, így a mocsaras területén felbukó ,,páncélos emberek, mint a tuskók, feküdtek a vízben s futók, üldözők úgy járnak vala rajtuk a vizen át, mint valami hídon“ – idézik egy magyar krónika szomorú híradását egy 1915-ös cikkben. Nándorfehérvár falait II. István győzelme után egyébként leromboltatta s a kövekből Zimony várát építette meg – azét a Zimonyét, amely a 1456. évi nagy ostrom során olyan fontos szerepet tölt majd be. De előtte azért még volt néhány fordulat a történetben.
A bizánci hatalmat ideiglenesen majdnem teljes fényében helyreállító Mánuel császár hamarosan Belgrádot is visszafoglalta. Mánuel császár egyébként Szent László király unokája volt, hiszen a szent király lánya, Piroska (bizánci görögül: Eiréné – Irén) volt az édesanyja. Így sajnos a kelleténél nagyobb érdeklődést örökölt a magyar ügyek iránt – amely érdeklődést a római hatalom helyreállítását végző hadjáratokkal fejezte ki. A történet szerint a magyarok egy kisebb szerb csapattal együtt harcoltak Mánuel császár hadai ellen. „A csata folyamán a császár, aki aranyos díszruhában volt, előre vágtatott s párbajra kelt Bágyon magyar vezérrel, aki kardjával úgy képen sújtotta, hogy a császárt csak arcvédje mentette meg a biztos haláltól. Bágyon kardja elgörbült, a császár kikapta kezéből s a magyar vezért foglyul ejtette.” – hivatkozik a fentebb idézett cikk a középkori krónikákra. Mánuel 1150-ben (más adat szerint 1154-ben) tehát visszavette Nándorfehérvárat, elfoglalta és lerombolta Zimony várát, s a köveket visszavitette Belgrádba, ahol az új várfal építéséhez hasznosították azokat. Két évvel Mánuel, a nagy császár halála után, 1182-ben a magyarok ismét megszerezték Nándorfehérvárat és Barancsot is. Ternovácz Bálint főlevéltáros ezt írja a térségről: „Ezeket a területeket abban az időben Túlsó-Szerémségnek, Sirmia Ulteriornak nevezték (e vidék nagyjából megfelel a későbbi macsói bánságnak), míg a Száva bal partján fekvő részt Innenső-Szerémségnek, Sirmia Citeriornak. Amikor Margit hercegnő, III. Béla leánya 1185-1186 fordulóján feleségül ment Angelosz Izsák bizánci császárhoz, hozományul kapta a frissen elfoglalt észak-balkáni, Morava-menti területeket Nándorfehérvár és Szófia között, cserébe Izsák elismerte III. Béla horvát, dalmát, szerémi és boszniai hódításait. Margit, miután Bizáncban három férjet eltemetett, Koloján (János) fiával visszatért Magyarországra, ennek következtében pedig a Magyar Királyság még 1229 előtt újra birtokba vette azokat a délvidéki területeket, amelyeket a hercegnő még első házassága idején kapott hozományként.”
A Közép-Európában meghatározó hatalomnak számító Magyar Királyság fénykorát élte, miközben a Balkánon a IV. keresztes hadjárat után széteső Bizánc helyén a legkülönfélébb államok és „birodalmak” jöttek létre. Nándorfehérvár alig tért vissza a magyar király hűbérébe, egy év múlva az újjáéledő bulgár-kun-vlach állam (a második Bolgár Birodalom) seregei foglalták el. Nem sokáig: 1232-től már szilárdan magyar kézen volt a vár. A hűbéri viszonyokat bonyolították a hozományok: „Nagy Uros szerb királynak IV. Béla leánya volt a felesége, Dragutin fia pedig Béla unokáját, Katalint vette el, akivel a macsói bánságot, a Szerémséget és Szlavóniát kapta hozományul. Mikor Dragutin felkelt apja ellen, V. István csapatokat küldött segítségül neki, ezek legyőzték Nagy Urost s a nyolcvan éves fejedelem lemondva a trónról, kolostorba vonult.” – olvashatjuk az 1915-ös cikkben. Így 1284 és 1319 között a szerbeké volt a város. 1316-ban viszály tört ki Dragutin és testvére, Milutin között; s az utóbbi szerezte meg a várost. 1319-ben viszont Károly Róbert magyar király foglalta el, és vette szilárdan tulajdonába. A vár Nagy Lajos királyunk idején is magyar birtok volt.
Nagy Lajos király halálakor, 1382-ben a trónutódlás nem volt valami biztosan megalapozva, hiszen Lajos lányát, Máriát ugyan „királlyá” (s nem királynővé!) koronázták, csakhogy kiskorú volt, és gyámjai – Erzsébet anyakirályné és Garai Miklós nádor – nem tudták a politikai egységet megtartani, trónharcok következtek. A horvátországi, dalmáciai és általában a délvidéki főurak – köztük elsősorban a jelentős Horváthy-család – Lajos unokatestvérének, a nápolyi Durazzói Károlynak a pártján álltak, s követelték meghívását a trónra. A zavaros időszakban Nándorfehérvár rövid időre a pártütő Horváthy-család tulajdonába került, négy évre. Erzsébet anyakirályné kénytelen volt beleegyezni Durazzói Károly megkoronázásába, s 1385-ben a magyar történelemben Kis Károlynak nevezett uralkodót meg is koronázták. Vesztére: a következő évben Erzsébet és Mária merényletet szervezett ellen, amikor is Forgách Balázs az alábbi felszólításnak engedelmeskedve lemészárolta a szerencsétlen Károlyt: „Vágd fiam, vágd Forgács; Tiéd lészen Ghymes és Gács”. A több változatban is fennmaradt buzdítás mindenesetre fogott, hiszen a Szent István-korabeli Hont-Pázmán nemzetségből származó Forgách család szerencséje innentől kezdve ívelt fölfelé igazán – de ebből Forgách Balázs már nem sokat láthatott, mint az hamarosan kiderül…
Ekkor Nándorfehérvárból Koroghy István macsói bán az udvar utasítására kiakolbólította a Horváthy-fivérek embereit. Azonban Koroghy hamarosan vereséget szenvedett, a győztes Horváthyak pedig Garai nádort és Forgách Balázst lefejezték, a királyasszonyokat elfogták. Rövidesen Mária szemeláttára megfojtották édesanyját, Erzsébet anyakirálynét. Magyarországon az anarchia lett úrrá, Moldva, Havasalföld és a Nagy Lajos által hódoltatott többi melléktartományok függetlenedni kezdtek. Így Mária királyasszony eredeti jegyese, Luxemburgi Zsigmond gyorsan Magyarországra sietett, és 1387-ben királlyá is koronázták. A polgárháború folytatódott, mivel az erősen eretnek-gyanús (bogumil) Tvrtko, bosnyák király tüzelte a lázadókat, s nemcsak segítséget nyújtott számukra, de Dalmáciát is a hatalmába kerítette. Tvrtko (akit István néven is ismertek) egyébként Mária királyasszony unokatestvére volt, hiszen ő is a Koromanic-házból származott, mint Mária édesanyja, a nemrég megfojtott Erzsébet.
Hamarosan azonban újabb szereplő lépett a történetbe: a török. Már 1369-ben összecsaptak magyar hadak a törökkel, de utóbbiak mostanra már szilárd uralmat építettek ki a Balkán délkeleti szegletében – és a Bizánci Birodalom már csak egy város volt: Konstantinápoly. 1387-ben először a bosnyák, a szerb és a bolgár fejedelmek megvertek egy nagyobb török hadat, de 1389-ben maga I.Murád szultán indult a Balkánra. A bosnyák, a szerb, a bolgár erők az ifjabb Garai Miklós által vezetett magyar dandár segítésével a Rigómezőn (Koszovó Polje) állták útjukat. Vereséget szenvedtek, s bár Murádot egy szerb vitéz a csata után orvul meggyilkolta, a Balkánon soha többet jött létre olyan koalíció, amely a törökök útját állhatta volna.
1391-ben először jelentek a törökök magyar földön: a Szerémségbe csapott be egy nagyobb csapat, amelyet azonban a magyarok legyőztek. A következő években Zsigmond és vezérei részben sikeresen védekeztek a török ellen, részben pedig helyreállították a magyar fennhatóságot a Nyugat-Balkán jelentős részén, illetve Havasalföldön és Moldvában is. Ezt törte meg a nikápolyi csata, amelyben a fegyelmezetlen francia lovagok miatt vereséget szenvedett a magyar király serege, és ismét újra kellett rendezni a sorokat.
Ennek az újrarendezésnek a része volt az, hogy Zsigmond 1403-ban a macsói bánsággal együtt Lazarević István despotának adományozta Nándorfehérvárat. István despota – vagy fejedelem – annak a Lázár szerb fejedelemnek a fia volt, aki még Rigómezőnél a török ellen harcolt. Lazarevics István azután persze hintapolitikát folytatott a magyar király és a török szultán között – például az ő nehézlovasai voltak, akik az Ankaránál a közép-ázsiai Timur Lenk hatalmas seregével szemben csatát vesztő Bajazid szultánt 1402-ben kivágták az ellenség gyűrűjéből; igaz, a szultán így is fogságba esett. Lazarevics István halála után utóda, Branković György 1427-ben vissza kellett hogy adja Nándorfehérvárat a magyaroknak, ő maga pedig a szintén Duna-parti Szendrőbe (Smedrevo) költözött, amely a maradék szerb állam székvárosa lett. Zsigmond király Nándorfehérvárat a szerb despotától egy üzlet (a tatai szerződés) keretében szerezte vissza; a szerb despota ugyanis jókora magyarországi birtokadományokban részesült egyes várak, köztük Nándorfehérvár átadása fejében. A szerb várakat egyébként a király a török elleni végvárrendszer kiépítésének céljával vásárolta meg. A szerbek azonban „trükközni” próbáltak: a király ezért nagy hadsereggel vonult le Nándorfehérvárhoz, s talán összecsapások is történhettek, mire a várat végül is a magyaroknak átadták. Ezt követően a vár két nagy ostromot kiállva (1440 és 1456) egészen 1521-ig szilárd oszlopa, sőt, a központi eleme volt a magyar végvári rendszernek.
1403 és 1427 közé esik a középkori szerb államiság utolsó nagy korszaka – s Nándorfehérvár is ehhez mérten vált komoly szerb kulturális központtá. Itt kell föltennünk a kérdést: vajon előtte kik lakták Nándorfehérvárat? A római-, majd a kelet-római Singidunum idején nyilvánvalóan latin és görög nyelvű lehetett a város; az avar pusztítás után egyértelműen szlávok telepedhettek be, de mivel Bizánc még nagyon is létezett s több periódusban is uralta a várost, a görög nyelv sem tűnhetett el a településről. A bolgár uralom idején a még türk nyelvet beszélő bolgárok is jelen lehettek. A város 1189-ben egy adat szerint romos volt, és biztos, hogy az állandó hadjáratok, uralomváltások miatt egyre inkább csak „várról” és nem „városról” beszélhetünk a középkor folyamán. Talán Anjou Károly Róbert és I. Lajos magyar királyok alatt vált ismét komolyabb városias központtá. A magyar uralom XIII. század első harmadától állandósult, s ez egészen biztosan hatott a vár lakosainak nyelvi-etnikai összetételére is. 1403 és 1427 között kétségtelenül szerb jellegű településről kell beszélnünk; 1427 után állítólag Zsigmond magyarokat telepített volna a városba – annyi bizonyos, hogy a vár az ortodoxia helyett ismét a római katolicizmus egyik központja lett. Az is biztos, hogy a Nándorfehértól északra elterülő térség – elsősorban a Szerémség, illetve a többi déli vármegye is – döntően magyar lakosságú volt a török uralom előtt, mint ahogyan az 1456-ban Hunyadi Jánost segítő keresztesek is elsöprő többségükben délvidéki magyar parasztokból kerültek ki. „Ősi” szerb városról tehát nem igazán beszélhetünk – nem véletlen, hogy nem Szerbfehérvár, vagy Rácfehérvár a város magyar neve.
A lakosság kérdésénél merül fel tehát a város nevének eredete is. A „Belgrád” egyértelműen a város köfalakkal övezett mivoltára utal, amely a középkori Magyarországon használt latin nyelvben Alba Bulgáriae, Alba Bulgarica, civitas Bulgarorum, Alba Bulgarorum – vagyis Bolgárfehérvár néven került át, s volt használatos egészen a XIII. század végéig. A következő évszázadtól, az Anjou-korban azután az Alba Nandur, Castrum Nandur, Paulus Albensis de Nándor nevet olvashatjuk – vagyis a Nándorfehérvár név ekkor már használatos volt. Legvégül Bonfini mesternél, Mátyás király olasz reneszánsz krónikásánál bukkan föl az Alba Graeca, a Görögfehérvár név, amely azonban vélhetően a németből átvett Griechisch Weissenburg tükörfordítása. Egyszóval, a megszilárduló magyar uralom a középkor folyamán saját nevet is hozott: a „Nándorfehérvárat”. (Érdekesség, hogy néha Lándorfehérvárnak írják.). De mi az a „nándor”? A történeti közmegegyezés szerint ez mindössze a bolgárok középkori magyar elnevezése – s így tehát a „Bulgárfehérvár” magyar köznyelvi változata. Mások szerint a Nándor személynév – de hogy pontosan ki lehetett volna ez a Nándor, meglehetősen homályos. Felmerült a „nádor” is, mint megfejtés: eszerint Gyulafehérvárhoz hasonlóan Ná(n)dorfehérvár is egy tisztségről kapta volna a nevét. A hiba az, hogy nem tudunk szoros kapcsolatról a király helyettesítő nádorispán és Nándorfehérvár között. A „nándor” lehetne foglalkozásnév is, ami valamiféle vízi tevékenységet (révész?) jelölhetett. Összességében azonban inkább arról van szó, hogy a „bolgár” Anjou-kori ragadványnevéről lehet szó, amely így a város nevében is átkerült át a magyar nyelvbe.
Felhasznált irodalom:
Pesty Frigyes: Brankovics György rácz despota birtokviszonyai Magyarországban és a rácz despota czím in: Fraknói Vilmos szerk.: Értekezések a Történeti Tudományok köréből 6. kötet (1876-1877) 9. kötet
Sebők Ferenc: Nándorfehérvár, 1456 in: Tiszatáj, 2006/8. szám
Ternovácz Bálint: A szerémi latin püspökség alapításának és korai történetének vitás kérdései II, in: Századok 2013/1
Györffy György: A „lovagszent” uralkodása (1077-1095) I. László egyeduralmának biztosítása, in: Történelmi szemle, 1977/3-4. szám
Borovszky Sámuel: Bács-Bodrog vármegye 1. kötet, in: Magyarország vármegyéi és városai, 1909
Farkas Emőd: Nándorfehérvár és Sabác, in: A Pesti Hirlap Naptára, 1915
Melich János: Nándorfejérvár, in: Századok, 1916
A nándorok nyomában, in: Szófejtések blog, 2021