Néhány nappal ezelőtt a milánói Centofiori könyvesboltban könybemutatót tartottak. Polcz Alaine „Asszony a fronton” című művének olasz fordítását mutatták be. Polcz Alaine könyvéről tudni érdemes, hogy szépirodalmi igénnyel, de brutális őszinteséggel és rettenetes anatómiai pontossággal írja a szovjet megszállók által elkövetett tömeges nemi erőszakot. Azt az erőszaktételt, amelynek az író hölgy ő maga is áldozatul esett. Nem is egyszer – olyannyira, hogy a szovjetek csoportos erőszakolásába belerokkant.
A könyv bemutatóján, a beszélgetés vége felé, amikor kérdezni lehetett, szót kért Oroszország egyik diplomatája. A tudósítás szerint a következő történt: az orosz diplomata kifejtette, hogy „sajnos ez a könyv nem tesz kísérletet arra, hogy az európai népek közötti barátságot megteremtse, hogy elmagyarázza a történések okát, és hogy megvédje a jelen és a jövő generációit a múlt hibáitól és a háborútól.” Azt is állította, hogy a könyv elfogult, előítéletes nézeteket táplál annak érdekében, hogy Oroszországot rossz színben tüntettessék föl, és leszögezte, hogy az ő kötelessége, hogy történelmi tényeket soroljon fel.
A percepció a megfigyelő szemében él (forrás)
Ezek után precízen, pontokba szedve olvasta fel az érveit, például, hogy miért csak a szovjetek által elkövetett erőszakról ír a könyv és azokról nem, amelyeket a románok követtek el, akik a szovjetek oldalán vettek részt a „felszabadításban”. Arra is kitért, hogy a magyaroknak inkább hálásnak kellene lenniük a szovjeteknek, amiért felszabadították az országot a fasiszta agressziótól. Ezután – kiemelve, hogy a háború szörnyű volt és a civilek elleni erőszakot semmi nem igazolja – felolvasta a magyar hatóságok által az elfoglalt szovjet területeken alkalmazott és a zsidók elleni elnyomó intézkedéseket, és a szovjet területeken a magyarok által civilek ellen elkövetett erőszakos cselekedetek, deportáltak (köztük gyerekek) számát. Végül ezzel a némileg fenyegető élű állítással zárta szavait: „Nem vagyunk ez ellen a könyv ellen, de önmagában, a történelmi tényektől elválasztva sajnos csúnya képet fest Oroszországról és az orosz történelemről, és valószínűtlen, hogy ez hozzájáruljon az európai népek közötti barátság fejlődéséhez. A történelem átírásának és az Orosz Föderáció démonizálásának rossz vége lesz”.
Az ismeretlen orosz diplomata szavait a fordító visszautasította, majd Antonio d’Aura felolvasta a könyvből azt a részt, ahol a kolozsvári magyarok az oroszokra a románokkal szembeni biztonságuk garanciájaként tekintenek. Ekkor orosz diplomata elismerte, hogy ott pozitív színben vannak feltüntetve az oroszok.
Eddig a tudósítás.
Ezen a blogon jópár alkalommal írtunk már az orosz emlékezetpolitikáról (például: III.Iván és az orosz földek egybegyűjtése, mint történelmi előkép; Putyin elnök 2021-es dolgozata; a neo-szovjet emlékezetpolitika „összorosz” változatáról; arról, hogy előkerült egy orosz dokumentum, amely a megerőszakolásokat pusztán az amerikai propaganda termékeinek állítja be; az inkriminált orosz tankönyvről; s az új tankönyv kapcsán általában is az orosz emlékezetpolitikáról; a tankönyvvel kapcsolatos egyéb megfontolásokról is; végül, Vas Féliksz, vagyis Dzserzsinszkij szobrának újra felállításáról). Itt most pusztán egyetlen tényezőt szeretnék kiemelni. A magam részéről érteni vélem, hogy a második világháború szovjet antifasizmuson alapuló olvasata, elbeszélésmódja miért élet-halál kérdés az oroszok számára. Ez adja a nagy nemzeti eposzt, és a mai napig legitimációs forrásként tekintenek rá. A Szovjetunió által vesztett 20 millió fő ugyanis azt jelenti, hogy vérrel lett megvásárolva ez a nemzeti címke, ahogyan Francois Furet írja. Így az oroszok a mai napig úgy tekinthetnek magukra, mint akik a legborzalmasabb hatalom, a nemzetiszocialista Német Birodalom ellen győztek.
Nos, ez közép-európai szemmel nem ennyire egyértelmű. De nem ennek a megvitatása a lényeg. Hanem az, hogy ez így van – márpedig így van – akkor a mai Oroszország mit vár az emlékezetpolitikájától? Hogy vár megértést, elfogadást Európától, és leginkább a saját maguk által közel-külföldnek tekintett Közép-Európától?
Közép-Európának saját történelme van. Ezen belül érdemes megnézni, hogy kik a hagyományos, történeti magyar identitás legélesebb kritikusai. Egyfelől az elképzelt „Nyugat” elfogult, kritikátlan hívei, akik a magyar öntörvényűséget vagy tagadják, vagy pedig nemzeti kisebbrendűségi érzésben szenvednek, ne adj’Isten nemzeti öngyülöletben. Másfelől azok a marxista alapon álló vagy egyszerűen csak szovjet-orosz bűvkörben élő történészek, akik mély meggyőződéssel vallják „felszabadulás” tézisét és a poszt-szovjet narratívát 1956-ról. (Megjegyzendő, hogy ebben partnerre találhatnak abban a „nyugatos” iskolában, amely 1956 kapcsán a szocialista reformokról, s a pesti srácok háborús bűnös-, vagy piti bűnözői mivoltáról ír.) Mindkét csoport egyik fő ellensége Mindszenty József, s mindkét társaság mély meggyőződéssel vallja a történelmi magyar bűnösséget.
Az ismeretlen olaszországi orosz diplomata akciójából két dolog világlik ki. Az egyik, hogy azért egyáltalán nem vagyunk barátként elkönyvelve az oroszoknál. „A magyarok nacionalisták, kistulajdonosi népség, zsugori népség, önző népség [kb.: népnyúzó kulákok]. Nem látják szívesen az „újonnan jötteket”, különösen nem a muszlimokat (a kereszténység nagyon fontos része a magyar nemzettudatnak, de a kereszténység általában már nem olyan lényeges; a legtöbben formálisan katolikusok, de Orbán kálvinista). Nem látnak szívesen senkit, aki beleszól az ügyeikbe, és megakadályozza őket abban, hogy a saját – és csakis a saját – földjüket műveljék.” És ez még egy többé-kevésbé visszafogott megfogalmazás volt. (Mellesleg, bizonyos szempontból igaz is: a magyarok többsége tényleg csak annyit szeretne, hogy hagyják békén; „minden kakas úr a maga szemétdombján”, mondhatnánk vulgárisan.) Az oroszok minden olyan adatot, történetet, amely ellenkezik az ő, neosztálinista elbeszélésmódjukkal támadásnak fognak értékelni; márpedig a magyarok egyszerűen nem úgy élték meg a második világháborút, ahogyan az a mai orosz képzetnek megfelelne.
A másik dolog, hogy emlékezetpolitikai szempontból nem valami hasznos a diplomata akciója; mint ahogyan az sem, hogy például Karol Nawrockit, a lengyel Nemzeti Emlékezet Intézetének elnökét körözési listára tették az orosz hatóságok, mivel húsz szovjet emlékművet távolíttatott el Lengyelországban. Annak idején Napóleon arra fázott rá, hogy az európai népeknek ugyan hellyel-közzel tetszettek egyes francia vívmányok, de nem akartak franciává válni, és francia uralom alatt sem akartak élni. Ahogy mondani szokás, a nagynémet nacionalizmust tulajdonképpen a két Napóleonnak (I. és III. Napóleonnak) köszönhetjük. Hitler és a németek brutálisabbak voltak, s ők már nem azt várták volna az európai népektől, hogy legyenek németek (a faji alapú gondolkodásban ez még a leggermánabb norvégok, dánok, hollandok számára is tilalmas volt), hanem azt, hogy szolgáljanak a németeknek akár életük árán is, s ennek még örüljenek is, vagy legalábbis lássák be ennek a (németek szerint) ésszerű mivoltát. Mert mondjuk egy holland nacionalista talán sokban hasonlított egy német nacionalistához; csak az volt egy alapvető különbség, hogy ő holland volt és nem német – mutatott rá John Lukács.
A britek és nyomukban az amerikaiak dörzsöltebbek voltak. Európához való hozzáállásukban keveredett az őszinteség és a fennkölt képmutatás, s inkább elegánsan előmozdították, hogy az európaiak vágyakozzanak arra, hogy olyanok legyenek, mint ők. Ez volt az „amerikai álom” fénykora. S még arra is képesek voltak, hogy a második világháború után a hóna alá nyúljanak a háborúba anyagilag és szellemileg teljesen belerokkant Nyugat-Európának. Ezek voltak azok az évtizedek, amelyeket a hazai liberális értelmiség „normálisként” értelemez. Végül, az „új világrend” két évtizede után, a globális pénzügyi válságot követően az Egyesült Államok nekilátott, hogy benyújtsa a számlát. Mára teljesen kiszolgáltatottá tették Európát, és egy groteszk, tragikomikus ideológiát erőltet rá. Mintha ma már az USA lenne a Szovjetunió, írja Niall Ferguson.
Oroszország úgy tűnik, hogy nem tanult az európai hegemóniát kiépítő nagyhatalmak hibáiból. Világos, hogy történelemértelmezésük saját maguk számára védőpajzs, összekötő habarcs, és önigazolás is; de hogy ezt nem valami jó mások orra alá dörgölni, azt jól érzékelhetően nem értették meg. Még akkor sem, ha Putyin többször is inkább elítélően nyilatkozott az ’56-os szovjet intervencióról, s még akkor sem, ha a tavaly a magyar sajtóban bő terjedelemben tárgyalt tankönyv-ügyben is bizonyos előrelépés történt. (2023 novemberében az orosz fél tájékoztatása szerint „megértették a magyar fél aggályait”, és ezért átírták az 1956-os forradalom és szabadságharc történetére vonatkozó részt. Az Oroszország történelme c. tankönyv szövegéből kikerült az állítás, miszerint a felkelők között „nem kevesen voltak a fasiszta Magyarország fegyveres alakulatainak egykori katonái”, helyette most azt szerepel, hogy a „felkelők között nem kevés radikális elem is volt”. Átírták a Világtörténelem c. tankönyvet is, amiben ugyancsak igyekeztek finomítani az 1956-os forradalommal foglalkozó rész megfogalmazásain. Minden iskolába az új verziók fognak kerülni.)
Ezek kedvező gesztusok, de az oroszok megengedhetnének maguknak többet is. A nagylelkűség évtizedekre be tudja betonozni egy nagyhatalom ázsióját – az eszmei szűkkeblűség csak ellenszenvet kelt.