Varsó nagyon különös város. A központját uralja a Sztálin elvtárstól ajándékba kapott Tudomány és Művészetek Palotája. Körülötte felhőkarcolók üveg-acél testein tükröződik a XXI. századi ég – és persze a reklámok tömege is. A németek által 1944 őszén porig rombolt városban a széles sugárutak mentén sztálinbarokk vagy még sivárabb szocreál épületek, amelyek a maguk korában nagynak számítottak, de most eltörpülnek a toronyházak mellett. Itt-ott egy utca házsora, egy háztömb vagy csak egy magányos ház, ami őrzi a második világháború előtti Varsó megszokott, otthonos közép-európai képét. Emellett a ott van még a királyi palota és szűkebb környékének újjáépített együttese.
Sokan mondják Budapestről, hogy az az „emléktáblák városa”. Ezt egészítik ki a botlatókövek, amelyek lépten-nyomon emlékeztetnek elhurcolt magyar zsidó honfitársainkra. Azt hihetnénk tehát, hogy Budapest nem fogadta meg a nietzschei tanácsot, amely szerint az emlékezés és a felejteni tudás dinamikus elegye adja meg a kulcsot a boldogsághoz. Varsóban ilyen szempontból nem lehetnek kérdések. Mivel a várost háromszor is nekiálltak elpusztítani (1939-ben Varsó vitéz, de értelmetlen védelmének idején; 1942-ben a varsói gettó fölkelésekor; s végül 1944 augusztusától a varsó nagy felkelés idején) és csakugyan a romokból kellett újjáépíteni, s mivel a lakosok közül legalább 200 000 embert halt meg, Varsóban az emlékezet súlya olyan, hogy nem lehet kikerülni.
A varsói „Fehér Ház”, a kommunisták pártszékháza (a Lengyel Egyesült Munkáspárt központja). Ma jellemző módon a „Bank és Pénzügyi Központ” nevet viseli
A város egyébként kezd gondozatlan jelleget ölteni és megjelentek a hajléktalanok is. Úgy látszik, a liberális városvezetés alapfeltevése a világon mindenhol hasonló, vagyis az igénytelenség és a szándékosan lerohadni hagyás az általuk megálmodott szabadság veleje.
„Méhlegelő” a Visztula partján
Az emlékezet őrei azonban nem hanyagolják el a munkájukat, s a varsói hősök kultuszát nemcsak ápolják, de úgy tűnik, hogy a köztudatba is sikeresen tartják ébren. Egyáltalán, a lengyel közvélemény a magyarhoz képest sokkal „történetibb”, ha szabad így fogalmazni, legalábbis a mindennapokban is. Ez természetesen a két nemzet eltérő XX. századi történelmi tapasztalataiból is táplálkozik: az egyiknek a nemzetállami létezés helyreállítását, két világháborús győzelmet és 1981-től is kitüntetett szerepet hozott a hidegháború későbbi győztes urainak szigorú tekintete előtt – míg a magyarok esetében mindez éppen fordítva van. 1956 és 1989 rövid pillanataitól eltekintve számunkra nem volt valami felemelő tapasztalat a múlt évszázad.
Az egyik nyári kioszk és vendéglátóhely a Visztula partján a „Csoda a Visztulán” nevet viseli, amely az 1920-as lengyel-szovjet háború nagy fordulópontjára utal, a varsói csatára. A „visztulai csoda” persze hordozhat egyfajta ironikus jelentést is, hiszen a győzelmet kivívó Pilsudski marsall, az állam újraalapítójának ellenfelei szerint éppen Pilsudski tevékenysége ellenére történt meg a csoda
A városnak természetesen az 1939 és 1944 német megszállás jelenti a legkézzelfoghatóbb és legborzalmasabb emléket. Amit ugyanis a németek a városban ezek alatt az évek alatt műveltek, arra nagyon nehéz nemcsak békebeli józan paraszti ésszel, de úgy általán ép elmével is magyarázatot találni. Hitler 1939. június 20-án egy würzburgi építészirodában járva észrevett egy projektet, amely a Neue Deutsche Stadt Warschau nevet viselte. Az idevágó tervek később névadójuk után a Pabst-terv nevet kapták. Az elgondolás Varsó lengyel mivoltának megszűntetésével számolt, és épületei nagyobbik részének a lerombolásával. A lakosokat nem is kímélték. Rendszeresek voltak a jól megszervezett és precízen végrehajtott tömeges kivégzések a kampinosi erdőben, de később már ad hoc is, az utcákon is hajtottak végre csoportos agyonlövéseket.
Ezen a helyen 1944. január 28-án 102 lengyelt lőttek agyon a németek, a Jerozilemskie 31-es számú ház falánál. Az emléktáblát már a varsói felkelés idején elkészítették, majd 1946-ban helyezték el. 1948 és 1949 fordulóján a kommunista hatóságok eltávolíttatták a „Jézus ments meg minket, meghalunk!” felirat miatt.
Az 1944-es varsói felkelés idején a telefonközpontot elfoglaló lengyel felkelők hősies kitartásának és parancsnokuknak emléktáblája. Utóbbi, egy történész később természetesen 1949-ben a kommunisták kezei által halt meg.
Varsó egyelőre nem felejt, nem is felejthet. Bár, ami azt illeti, az új, baloldali kormány történelemoktatási reformterveiben már nincs szó a német nemzetiszocialista rémtettekről…