1982 júniusában hatalmas robbanás történt a szibériai Urengoj gázmezőt Cseljabinszk városával összekötő gázvezetéken. A detonáció félelmetes erejű volt. Thomas C. Reed „At The Abyss” című könyvében ezt írja: „a Fehér Házban infravörös műholdjaink révén figyelmeztetést kaptunk valamilyen bizarr eseményről a szovjet semmi közepén. A NORAD [légtérparancsnokság] attól tartott, hogy rakétaindítás történik egy olyan helyről, ahol tudomásunk szerint nem volt rakétabázis. Arra is gondoltunk, hogy talán egy nukleáris robbanásról volt szó. A légierő hírszerzési főnöke három kilotonnára becsülte.” Zárójel: a hirosimai robbanás 15 kilotonnás volt.
Hajlamosak vagyunk elfelejtkezni erről az incidensről, pedig bizonyos áthallásai lehetnek – még ha nem is egészen úgy, ahogyan azt elsőre látjuk.
Gázvezeték-robbanás (illusztráció; ez a baleset 2012-ben az USA-ban történt) (CBC/Greg Noel)
Az 1981-es év a szovjet „gázdiplomácia” egyik eredményét hozta: Brezsnyev szovjet pártfőtitkár ellátogatott Helmuth Schmidt nyugat-német kancellárhoz – és Ruhrgas A.G. illetve a Szojuzgazexport aláírtak egy 25 éves gázszállítási szerződést. 1982 januárjában végén a Gaz de France, majd az osztrák ÖMV illetve a svájci Swissgas követte a nyugat-német céget. Két év múlva pedig az olasz ENI. A szerződéseket tulajdonképpen úgy lehetne összefoglalni, hogy „gáz csővezetékért cserében”, s számos nyugat-európai nehézipari cég komoly megrendeléseket kapott a szovjetunióbeli építkezésekre és szállításokra. A nyugati bankok pedig finanszírozták az egészet. A Jamal gázvezetéken azután szépen áramlott is nyugati irányba a földgáz.
Az amerikaiak riadót fújtak. Hogy a nyugat-európai klienseik zsíros üzleteket kötnek a szovjetekkel? Pláne úgy, hogy a szovjetek a beszerzett keményvalutából és technológiából fogják fedezni hidegháborús fegyverkezésüket, sőt, magát az afganisztáni háborút is? Na még mit nem, gondolták. Már 1981 nyarán egy szenátor és több kongresszusi képviselő is az elnökhöz fordult, és arra hívták fel a figyelmet, hogy ez Nyugat-Európa energiafüggőségéhez vezet. Az amerikaiknak kapóra jött, hogy a különösen is sikertelen lengyelországi kommunista rezsim vezetői hatalmuk megmentése érdekében 1981. december 13-án hadiállapotot vezettek be, lényegében a saját társadalmuk ellen.
Ronald Reagan amerikai elnök, akit megráztak a lengyelországi események, ezek után eltökélte, hogy törik-szakad véget vet a szovjetekkel folytatott kedélyes gázkereskedésnek. Reagan ezért több lépésben szankciót hirdetett meg, s ez azokra a cégekre is vonatkozott, amelyek a szovjetekkel bizonyos ügyletekben részt vesznek. Abból a meggyőződéséből indult ki, hogy a szovjetek rosszul állnak, és égető szükségük van a fejlett technológiákra és a valutára. Június 22-én hirdette meg nagyszabású szankciós programját, ami ellen a francia vezetés és az NSZK is persze tiltakozott.
Ekkortájt történt a fentebb részletezett gázrobbanás. Több probléma is van ezzel a robbanással. Az első, hogy napra pontosan nehéz megmondani, hogy mikor történt. A második, hogy vajon szándékos merénylet, vagy a szokásos szovjet slamposság eredmény volt-e?
2004-ben jelent meg a bevezetőben már idézett „At The Abyss” című könyv, amelyet Thomas C. Reed, Reagan elnök egyik tanácsadója írt, aki még Jimmy Carter alatt egy ideig a légierőért felelős államtitkár is volt. Ebben a könyvben nem kevesebbet állít Reed, mint azt, hogy egy amerikai kém-akció eredménye volt a hatalmas robbanás. Erre az akcióra pedig úgy került sor, hogy egy átállt szovjet hírszerző, Vladimir Vetrov, a KGB ezredese a francia hírszerzés számára hatalmas mennyiségű anyagot adott át (az úgynevezett Farewell-dossziét). Ebből az anyagból kiderült, hogy a szovjetek bizonyos fejlett nyugati technológiákhoz mennyire szeretnének hozzáférni, és az is, hogy hogyan, kik által („X-vonal”) tudnak ehhez hozzájutni. Ezeket az információkat a francia hírszerzés megosztotta az amerikaiakkal. Ezért a CIA a kanadaiakkal együttműködve szándékosan egy „trójai” szoftvert hagyott a szovjetek által ellopni az X-vonalon, amely vezérlőszoftver egy ideig elvezérelgette az adott gázvezetéket, azonban, egy adott időpontban túlnyomást alakított ki, ami azután jól be is robbant.
Reed könyvén kívül mindössze egy halvány bizonyíték van, ez pedig a CIA által nyilvánosságra hozott összefoglaló, amelyet a Farewell-dossziéről írtak. Ebben a következő olvasható: „Az amerikai ipar közreműködött az olyan [exportra szánt] tételek előkészítésében és az X-vonal számára történő értékesítésben. Rosszul legyártott számítógépes chipek találtak utat maguknak szovjet katonai felszerelésekbe, hibás turbinákat szereltek fel egy gázvezetékre, és a hibás tervek megzavarták a vegyi üzemek működését és egy traktorgyár termelését.”
Természetesen a könyv megjelenése után a KGB egyik veteránja, Pcselincev, azonnal sietett cáfolni a kérdést. Szerinte a könyv eleve egy olyan robbanásra utal, ami nem ott és nem akkor, hanem Tobolszk városánál történt, Tyumen körzetében, és nem júniusban, hanem áprilisban. A robbanásra azért került sor, mert a munkások nem építették be a szükséges kanyarulatokat a hőtágulás által okozott ingadozásokhoz. Ezért az egyik meleg áprilisi – legalábbis a szibériai télhez képest meleg – napon a napsütés hatására a gázvezeték kitüremkedett, majd az éjszaki erős lehülés hatására hirtelen összezsugorodott, ami repedéseket és szikrákat okozott – ebből keletkezett a tűz és a robbanás. Ráadásul akkor még nem is használtak digitális vezérlést a gázvezetékeknél, így a szoftveres megoldásnak semmi értelme nem lett volna. Arról nem is beszélve, hogy a felrobbant vezetékdarab nem volt része az Urengoj-Ungvár csővezetéknek, amely Nyugatra szállította a gázt. A felrobbant vezeték Cseljabinszk városát látta el, ahol egy napig nem volt gáz, de másnapra meg is javították a vezetéket.
És akkor most vegyünk egy nagy levegőt, és engedjük el a történet valóságtartalmának vizsgálatát. Inkább nézzük meg, hogy mi a különbség és hasonlóság az Északi-áramlat II. felrobbantásával.
Az első hasonlóság a háttér: az USA meg akarja akadályozni, hogy az európaiak (elsősorban a németek) gázt vásároljonak Oroszországtól. De rögtön itt van az első különbség is: a mai Oroszország ugyanis nem a Szovjetunió, tehát nem egy totalitárius ideológia által kormányzott diktatúra, amelynek globális tervei vannak. A második különbség, hogy az Északi-áramlat II esetében egészen biztos az idegenkezűség, tehát hogy nem működési zavar vagy valami természeti erő robbantotta föl a vezetéket – az 1982-es esetnél pedig nagy a bizonytalanság. A harmadik különbség, hogy Nyugat-Európa államaiban akkor még volt annyi szuverenitás, hogy nemet merészeljenek mondani az amerikaiaknak. Ma pedig Nyugat-Európa országait nem is érdekli, hogy ki robbantotta föl az Északi Áramlatot. És itt jön abszurd módon a negyedik különbség: azokban az években Ronald Reagan egy jó ügyért küzdött: a szabadságért, és nem kevesbbért. Még akkor is, ha közben egészséges módon a saját hatalmi bázisának igényeiről sem feledkezett meg. Bár a mostani orosz agresszió ijesztő és nem valami bíztató a jövőre nézve, az az „ügy”, ami mögé Nyugat-Európa is felsorakozott, zavaros, átláthatatlan és leginkább az amerikai befektetők számára kedvező. Legvégül pedig az a furcsa csavar is megfigyelhető, hogy (némi túlzással) míg az 1982-es robbantásról az amerikaiak mondják, hogy ők maguk (az amerikaiak) csinálták, amit az oroszok tagadnak, a 2022-es robbanásnál viszont éppen fordítva: az oroszok mondják, hogy az amerikaiaknak közük volt hozzá, míg most az amerikaiak azok, akik ezt tagadják…
Egy biztos: 1982-ben nem ez volt az egyetlen gázvezeték-robbanás a világon. 2022-ben pedig szintén történtek más ipari balesetek is, amelyek közül az amerikai vegyi üzemek sorozatos robbanásai voltak igazán gyanúsak. De, vélhetően az 1982-es gázvezeték balesethez („balesethez”?) hasonlóan, ezekről az ügyekről sem fogjuk megtudni, hogy állt-e mögöttük valaki….