Minden évben viták zajlanak a második világháború végének „helyes” értelmezéséről. A „nyugat” május 8-án ünnepli, míg az oroszok (a Szovjetunió utódjaként) 9-én. Az ördög azonban a részletekben rejlik – a valóságban a világháború vége számos helyen más dátumokhoz köthető. Az előzőekben Hollandia és Dánia esetét vizsgáltuk meg, most pedig Itália kérdését vesszük szemügyre.
A „Zsidó Brigád” harcosai egy Churchill típusú tankon ülve nyomulnak előre Észak-Itáliában (1945. máricus 14.) (Wikimédia)
1944 késő őszén ismét megrekedni látszott az itáliai csigaoffenzíva. A felsziget belsejét északről határoló Appeninekben erős német állások épültek ki (a Gót-vonal), amelyet ugyan sikerült több ponton áttörni, de a Pó-sikságra már nem tudtak kijutni a szövetségesek. A tél beálltával a zord hegyvidéken azután lassanként abbamaradtak a komolyabb műveletek.
Olaszországban továbbra is megosztottság uralkodott. Délen a szövetségesek megszállása mellett az Olasz Királyság elvileg továbbra is működött, s még több tízezer önkéntest is tudtak a frontra küldeni. Ugyanakkor a szövetségesek az elfoglalt területeket katonai közigazgatás alatt tartották, s a királyság csak az 1943 szeptemberi fegyverszünet idején birtokolt tartományokban tudott államként működni. Később azután ez változott. Északon az Olasz Szociális Köztársaság fasiszta bábállama próbált egy működőképes uralmi rendszert létrehozni, de nem túl sok sikerrel. Nemcsak azért, mert a legkülönbözőbb partizáncsoportok jöttek létre, hogy harcoljanak a fasiszták és a német megszállók ellen, hanem azért is, mert a fasiszta mozgalom már nem volt képes a zűzavaros helyzeten úrrá lenni. A vezetés is lassan kicsúszott Mussolini kezéből, egyes fasiszta főnökök a „Fekete Brigádok” élén saját szakállukra hajtották végre a megtorló akciókat és mészárlásokat. Északon gyakorlatilag az útonállás és a bandaharcok váltak jellemzővé, amit a brit és az amerikai titkosszolgálatok igyekeztek valamelyest kézben tartani. A kommunisták is igyekeztek átvenni a vezetést, s bár mind a propaganda-, mind a véleményklíma-, mind pedig a partizánbrigádok szempontjából jól álltak, de mivel minden politikai erőnek (kereszténydemokraták, szocialisták, az Akció Párt liberálisai, stb.) saját fegyveres osztagai voltak, nem jártak teljes sikerrel. Ráadásul Észak-Keleten, az Isztrián és a Júliai-Alpokban a kommunista partizánok együttműködtek a jugoszláv partizánokkal, ami már etnikai szempontból jelentett fenyegetést az olasz civil lakosság számára.
Délen a fasiszták igyekeztek a szövetséges vonalak mögött gerillamozgalmat indítani, de a németeket közutálat övezte, s az olaszok inkább passzívan tűrték a szövetséges katonák erőszakoskodásait. Utóbbiban különösen Francia-Marokkó zsoldosai jártak élen, akik ezrével erőszakolták meg az olasz nőket.
1945 februárjában az USA titkosszolgálati vezetője, Allen Dullens elfogadta az SS részéről jelentkező Karl Wolff itáliai belbiztonsági főparancsnok ajánlatát a külön tárgyalásokra. Március 8-án a svájci titkosszolgálat közvetítésével Luzernben ültek össze először a felek. Wolff terve egyszerre volt ravasz és naív. Úgy képzelte, hogy nyélbe üt egy megállapodást az amerikaiakkal, miszerint a németeket kivonulnak Olaszországból a Brenner-hágón keresztül, de a szövetségesek nem üldözik őket, hanem Észak-Itáliából nyugat felé, Dél-Franciaország felé fordulnak. Wolff azt remélte, hogy ezzel megrendül a nyugatiak és a szovjetek együttműködése. Dulles viszont abban volt érdekelt, hogy a németek szépen, rendesen letegyék a fegyvert és ezt a szövetségesek csapatai előtt tegyék meg, ne pedig a kommunisták és más baloldaliak dominálta partizánok előtt. Sem Kesselring marsall, sem pedig az utóda, Vietinghof nem lelkesedett az ötletért, hogy „idő előtt” adják meg magukat, különösen nem addig, amíg a Führer él.
A szovjeteket ugyan értesítették a tárgyalásokról, de végül nem engedték meg nekik, hogy részt vegyenek azokban. Molotov azonban két héten belül elkezdte verni az asztalt, amit egy levélváltás követett Roosevelt elnök és Sztálin között. Végül, Roosevelt halála (április 12.) után Truman elnök meg is tiltotta a tárgyalások folytatását. Mindenesetre a szovjetek kapóra jött a dolog. Egyrészt azonnali zsarolási anyag került a kezükbe, amit később propaganda-vonalon is kihasználhattak (t.i., hogy a nyugatiak és a nácik egyívásúak). Másrészt, már korábban, amikor létrehozták az olaszországi Szövetséges Ellenőrző Bizottságot, a nyugatiak a szovjetek orrára kötötték: érdemi szerepet nem vihetnek ebben a testületben. A szovjetek mit tehettek mást, elfogadták, de ez hivatkozási alapnak mindenesetre megfelelő volt. Később, Közép-Európában visszaadták a kölcsönt: ők sem engedték, hogy ott a britek vagy az amerikaiak bármibe is beleszóljanak.
Észak-Itáliában közben április elején új szövetséges offenzíva indult, amely rövidesen elérte a Pó folyó vonalát. Április 26-án a kommunista partizánok elfogták Karl Wolffot, de a szövetséges titkosszolgálat jelen levő emberei kiszabadították. Végül a vonakodó Vietinghoff tábornok beleegyezett a fegyverletételbe, amit április 29-én alá is írtak Casertában (itt már a szovjetek is képviseltették magukat). A fegyvernyugvás május 2-án lépett életbe, s ezzel az Itáliai-félszigeten elvileg véget is értek harcok. Egyes német alakulatok még igyekeztek északra vonulni az Alpokon keresztül. Máshol a különböző olasz partizán-csoportok csaptak össze. Folytak a tömeges megtorlások is, amelyek persze számos esetben nem a megtorlásról szóltak a kommunista partizánerők részéről, hanem arról, hogy lehetséges vagy vélt ellenfeleiktől megszabaduljanak. Északkeleten lezajlott az isztriai olaszok nagy tragédiája: akik nem tudtak időben elmenekülni a jugoszláv partizánok elől, azokat tömegesen mészárolták le.
Vajon mi értelme volt a fegyverletételnek? 1945 elejétől egyre kevesebb utánpótlás jutott el Észak-Olaszországba a harcoló német erőkhöz, mivel a szövetségesek légiereje gyakorlatilag „lezárta” az Alpok hágóit. Április végén az üzemanyag elfogyott, a járműveket tömegesen hagyták az út szélén vagy semmisítették meg az állásokban és a telephelyeken. Az is napok kérdése volt, hogy az utolsó töltényt ellőjjék.
Így vagy úgy, Olaszországban papíron május 2-án ért véget a háború.