Május 8. vagy 9. – régóta folyik a vita az Európai Győzelem Napja körül. Ez természetesen nem tudományos kérdés, hanem politikai; ebből is látszik, hogy a „történelem vége” koncepció eleve egy hibás elgondolás volt. A már lezárult történelem is olyasmi ugyanis, ami mást és mást jelent a különböző szereplők örökségét így vagy úgy vállaló mai politikai aktorok számára.
Az északi német erők fegyverletételi egyezményének aláírása lüneburgi pusztán
Egy ilyen hatalmas háború azonban nem ért, nem is érhetett véget egyszeriben. Norvégiában például elvileg éppen úgy május 7-én és 8-án ment végbe a német megszállók részéről a hatalom átadása, de az ország távoli, északkeleti csücskében, Finnmark tartományban ez máshogy történt. A jeges északon visszavonuló német erők a sikeres átálló finn csapatokkal és az előrenyomuló szovjetekkel is utóvédharcokat vívtak. 1944 októberében már norvég területen folytak az összecsapások. A németek elrendelték a lakosság kitelepítését (illetve kitelepülését…). A házak, a kikötői létesítményeket felrobbantották, az utakat aláaknázták. Az eredeti 60 ezer lakosból talán 20 ezren mégis a maradást választották. Iszonyatos szenvedéseket kellett kiállniuk, a német és a szovjet őrjáratok is veszélyt jelentettek rájuk a senki földjévé váló térségben. A norvégok emigráns kormánya azonban egy kisebb erőt végül is a helyszínre tudott küldeni, a szovjetek ebben együtt is működtek velük, s ennek az erőnek parancsnoka a helyben maradt férfiakból is ad hoc egységeket állított fel. Végül 1945. április 26-án jelenthették, hogy Finnmark felszabadult.
Hollandiában május 5. a „Felszabadulás Napja”, amely a május 4-i „Halottainkról való megemlékezés napját” követi. 1945. május 5-én írta alá ugyanis Wageningen kisvárosában a „Világ Szállodában” (Hotel de Wereld) a győztesek és a vesztesek egy-egy képviselője a helyi fegyverletételi okmányt. Az előbbieket Charles Foulkes altábornagy, a kanadai I. hadtest parancsnoka, illetve Johennes Blaskowitz német vezérezredes, Hollandia teljhatalmú parancsnoka képviselte. Az egész Németalföld – és benne Hollandia – felszabadításában egyébként részt vettek emigráns lengyel-, csehszlovák erők, illetve francia, brit és kanadai csapatok is, részben a brit 2. hadsereg kötelékében. A franciákat egyébként egy kommandós-akció (az Amherst-hadművelet) keretében Észak-Hollandiában dobták le, ahol a holland ellenállókkal közösen sikeres harcokat vívtak a németekkel és kollaboráns hollandokkal.
Dániában szintén május 5. a „Felszabadulás Napja”. Az északi német erők ekkor tették le a fegyvert a lüneburgi síkságon. Május 4-én írták alá a megadásról szóló egyezményt Montgomery brit tábornok előtt a németek képviseletében Lindeman tábornok. A tárgyalásokat már néhány napja megkezdték, amelyhez Dönitz nagyadmirális, az új „Führer” – vagyis Hitler utóda a német állam élén – is hozzájárult. A németek eleinte időt akartak nyerni, hogy minél katonai és polgári személy menekülhessen el a gyors ütemben közeledő Vörös Hadsereg elől, de végül is Montgomery az asztalra csapott. Közölte a németekkel: „Az első pont, hogy feltétel nélkül meg kell adnia magát minden, Hollandiában, Frízföldön, a fríz szigeteken, Helgoland szigetén és a többi szigeten, továbbá a Schleswig-Holsteinben és Dániában levő német erőnek.” Úgy tűnik, Montgomery nem tudott arról, hogy Hollandiában is nyélbe ütötték a fegyverletételt. Ráadásul meg is fenyegette a németeket: „Ha nem egyeznek bele az első pontba, akkor tovább folytatom a háborút, és örömmel fogom tenni.” Hozzátette: „Minden katonai és polgári személyt meg is ölhetünk!”.
Szovjet emlékmű Bornholm szigetén
Dániában azonban más kérdések is felmerültek. Nem sokon múlott, hogy egész Dánia átélje. Churchill, gyanakodva Sztálin terveire, még idejében az észak-német Wismar városába irányította az 1. kanadai ejtőernyős zászlóaljat, a Royal Scots „Szürkék” nevű egykor lovassági-, immár páncélosezreddel közösen. Útközben felszabadították a bergen-belseni koncentrációs lágert. Május 2-án érkeztek meg, s már aznap kapcsolatba kerültek a keletről előrenyomuló szovjetekkel. A kanadaiak parancsnoka, Fraser Eadie alezredes a másnap jelentkező szovjeteknek világosan kifejezte, hogy nem mehetnek tovább; a szovjetek viszont kifejezték, hogy igenis tovább akarnak menni, mégpedig Dániában. Végül is a szovjetek nem akartak fegyveres összetűzést provokálni. Így Dánia felé az út le volt zárva.
A fentiek ellenére azonban Dánia egy kis szögletében ugyanis a szovjet megszállást ugyanúgy átélték, mint a közép-európai országok. A Balti-tengeren levő Bornholm szigete a balti németség egyik menekülési pontja volt, akik a szovjet bosszú és a nettó barbarizmus elől menekültek. Mögöttük a horror volt. A szigeten levő német helyőrség elvileg a Montgomeryvel aláírt fegyverszüneti egyezmény alá tartozott, de ez a szovjeteket nem érdekelte. Ráadásul úgy tűnik, senki mást sem – hiába reklamált a szigeten levő német parancsnok táviraton Koppenhágában. De ne szaladjunk előre! Május 7-én és 8-án a szovjet légierő pusztító támadást intézett két kisváros (Rønne és Nexø) ellen, majd május 9-án öt szovjet torpedó-naszád érkezett Rønne kikötőjébe, a fedélzetükön 108 szovjet légidesszantos katonával. Hamarosan még 9000 fő követte őket. A német parancsnok eleinte nem akart tárgyalni a szovjetekkel, mivel a britekkel kötött egyezményre hivatkozott, de a szovjetek becsapták: azt mondták neki, hogy Kolberg (Kolobrzeg) városában várnak rá a britek. Persze Kolberg szovjet megszállás alatt állt, nem várta ott senki a felültetett németeket. A briteknek viszont a szovjet parancsnok csak széttárta a kezét, és arra hivatkozott, hogy a németek kifejezetten a szovjeteknek akarták magukat megadni. Így Bornholm szovjet megszállás alatt maradt. Valamiféle kényszeredett együttélés kialakult a lakosok és a megszállók között, bár a szovjetek számára végzett kötelező munka (barakkokat építettek) nem növelte az alkoholizálás miatt amúgy sem magas népszerűségüket. Végül is, hosszú huzavona után, 10 hónapnyi fosztogatást, néhány erőszaktételt és más bűncselekményeket követően, 1946. április 10-én távoztak az új megszállók.