Az 1945-ös rendszerváltás kiváló munkát végzett – azóta is nyögjük… Ők aztán tényleg eltörölték a múltat, nem csak daloltak róla. Mégpedig több értelemben is: a múlt rendszert csakúgy, mint a múlt ismeretét, sőt, azokat is, akiknek ezt az ismeretet köszönhettük (volna). Kevésbé eufemisztikusan: kiirtották, bebörtönözték, emigrációba kényszerítették, elhallgattatták az előző korszak minden valamirevaló történészét (kivéve a pár renegátot, aki időben átállt – de ez csak maroknyi volt.) S tették mindezt oly sikeresen, hogy a rákövetkező Kádár-korban könnyedén lehetett történész-diplomára szert tenni ezen nevek – nemhogy életművek – ismerete nélkül is. Mi most megkísérlünk – nagyon szerény, nagyon kezdetleges – elégtételt nyújtani, legalább egy-egy rövid blogbejegyzés erejéig felidézve őket.
Horváth Jenő (1881-1950) egyik népszerű műve
Mai portrénk alanya egy tipikus self made man-nek tűnik – azért az óvatoskodó megfogalmazás, mert hozzáférhető életrajzi adatai szinte kizárólag a legszikárabb tényekre korlátozódnak. (Itt tegyünk egy egészen rövid kitérőt: mivel történészeink nagy többsége amolyan könyökvédős filosz volt, akik tanultak, majd levéltárakban/könyvtárakban kutattak, s közben egyetemen tanítottak vagy valamilyen tudományos műhelyben, netán állami állásban dolgoztak – így életrajzaik meglehetően szűkölködnek az „izgalmas” eseményekben. (Jószerivel hivatali előmenetelükre és megjelent publikációikra korlátozódnak.) Maradna az emberi vonatkozás: ez viszont adatbázisokból kinyerhetetlen, jó esetben egyes memoárokból, személyes jellegű írásokból szerezhetünk impressziókat. Mivel jelen sorok írójának ezirányú tájékozottsága erősen limitált, bármely ilyetén információt szívesen fogadunk, már amennyiben ezek a blogbejegyzések olyanok kezébe kerülnek, akik ezekkel rendelkeznek.)
Horváth Jenő Gyulán született 1881-ben, iskoláit elvégezve gimnáziumban tanított 1905–1911 között: Pancsova, Gyöngyös, Jászberény és Szolnok – közben 1907/08-ban tanulmányút Nagy-Britanniában. Hat év alatt négy különböző város: vajh mi lehetett az oka? 1911-ben magántanári képesítést szerez a Ferenc József Tudományegyetemen Kolozsvárott, s ezt követően Trianonig itt is tanít. Ezután a Magyar Nemzeti Múzeum munkatársa. 1924-ben a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen a legújabbkori egyetemes történet címzetes nyilvános rendkívüli tanára, a budapesti Mátyás Király Gimnázium, majd az Egyetemi Királyi Katolikus Gimnázium igazgatója. 1943/44: a József Nádor Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemen a gazdaságtörténet címzetes nyilvános rendkívüli tanára.
Munkája mellett a Magyar Külügyi Társaság egyik vezetője, a Külügyi Szemle (1920–1944) alapító szerkesztője, a Háborús Felelősség (1928–1931) és a South Eastern Affairs (1931–1939) szerkesztője. Horváth Jenő 1950-ben hunyt el Budapesten.
Munkássága méretén még grafomán korunkban is csodálattal telve ámulunk el, szinte hihetetlen mennyiségű írást publikált. Ezek nagyjából három tematikába sorolhatóak:
1. A – korabeli szóhasználattal – „művelt nagyközönségnek” szánt szakmunkák, mint például:
– Diplomáciai történelem, 1–2 (1921. Szent István-Társulat, 230 + 249 old.)
– A modern világ története 1815–1941 (1941)
– A modern Amerika története 1492–1920 (1928, Szent István Társulat)
– Magyarország és a nemzetiségi kérdés 1815–1920 (1920)
– Világtörténelem (1936, Szent István-Társulat 356 old.)
– Erdély története (1939, Szent István-Társulat)
– Az országgyarapítás története (1941, Magyar Külügyi Társaság)
2. A szűkebb értelemben vett tudományos szakmunkák:
– A nagyhatalmak megalakulása. 1648–1715. Köztörténeti tanulmány. A XIX. század alapvetése (1910, 660 old.) – (a szerző ekkor 29 éves!!!)
– A magyar kérdés a XX. században: I.: Felelősség a világháborúért és a békeszerződésért II.: A trianoni békeszerződés megalkotása és a revízió útja (1939. MTA kiadása, 453 + 568 old.) – (ez tekinthető „főművének”)
– Nemzetközi szerződések 1–3. kötet: 1. Az 1815-iki statusquo megalkotása: 1809–1925; 2. Anglia és a Szent Szövetség: 1815–1848; 3. A középeurópai kérdés rendezése: 1848–1871. (Összeállította és fordította Horváth Jenő – 1921 Magy. Külügyi Társaság)
– A magyar kormány Adria politikája 1848–1849. – Adatok Fiume, Dalmácia és a magyar tengerészet történetéhez (1927)
3. A populárisabb, szinte ismeretterjesztő munkák:
– Magyar diplomácia, magyar diplomaták – A magyar külpolitika századai (1941. Szent István-Társulat. 445 old.)
– Váradi freskó. Nagyvárad története (1940, Cserépfalvi)
– Szavójai Jenő herceg. A dunai monarchia kialakulása (1941, Cserépfalvi. 333 old.)
Ezeken felül számtalan kisebb-nagyobb írás különböző periodikákban, tanulmánykötetekben, évkönyvekben. Úttörőnek tekinthető a magyar diplomácia-történet feldolgozásában, amely területen addig jószerivel csupán forrásközlések kerültek kiadásra. Némely kötetnél azért tüntettük fel a – patinásabb – kiadókat, hogy az elkövetkezők során láthassuk: azért itt nem valami botcsinálta kókler ontotta szakmányba a történelmi fércmunkákat, hanem elismert pozícióval rendelkező szakember publikált igen jónevű kiadóknál.
Ismertebb/nevesebb történészeknél – főleg akik a korabeli establishment tagjai voltak – meglehetősen ritka, hogy szinte egyöntetűen csak negatív vélemények fogalmazódjanak meg munkásságuk kapcsán. Olyannyira, hogy ez még a wikipédiába is „átszivárgott” (mégpedig némi átfogalmazással a Magyar életrajzi lexikonból) „Több tanulmánya jelent meg a magyar diplomáciatörténet tárgykörében, melyekre jellemző némi elnagyoltság és vitatható álláspont.” (Most ugorjuk át azt az egyébként nyilvánvaló kérdést, hogy egy terjedelmes életművet egy közkeletű adatbázisban egyetlen lesajnáló mondattal jellemezni mennyire célszerű és etikus…)
De nézzük meg a korszak prominens („legprominensebb”) történészi szaklapját, a Századokat, és szemezgessünk kicsit Horváth Jenő könyveinek kritikáiból:
Patek Ferencz a Balkántörténeti tanulmányokról (1918): „hogy pedig könyvének tudományos értéke volna, azt a könyvnek elolvasása után, ismétlem, még a laikus olvasó is tagadni lesz kénytelen, az én ismertetésem befolyása nélkül is.” „Semmi kedvem hozzá, hogy a Századok lapjait s a magam idejét elemi ismeretek közlésére pazaroljam.”
Pethő Sándor A nagyhatalmak megalakulásáról: „…írójuk nagy tudományos fegyverzettel működő, kissé nagyzoló, helyenként homályos és paradox észjárású író, a ki különös szeretettel mélyed el a modern történelem pragmatikájába. Jelen tanulmánya (…) akár a történelmi módszer, akár a történetírói compositio művészetének mostani állapotához képest egy már meghaladott irányt képvisel.” „Föl kell emelni szavunkat néhány elhamarkodott vagy homályban borongó történeti ítélkezése ellen is.”
Benda Kálmán az Erdély történetéről: „H. munkája nem jelent haladást elődeihez képest. Szilágyi a politikai részt jobban megírta, ami pedig Szilágyiból hiányzott — a társadalmi, gazdasági, nemzetiségi viszonyok rajza —, az H-nál sincs meg. Szilágyi Erdély történetét ezer szállal kapcsolta a magyar fejlődésbe, H. izolálja, s miközben a fejedelemségnek a magyar királysághoz való jogi tartozását keresi, elmulasztja Erdély magyar voltának kidomborítását. Annál sajnálatosabbnak kell tartanunk, hogy a munka a legkirívóbb tárgyi hibák kijavítása után — változatlan formában — németül is megjelent.”
És a sort még folytathatnánk. Szándékosan emeltük ki azokat az inszinuáció-számba menő mondatokat, amelyek némely tárgyi kritikák sommázása után következnek. Megszokhattuk, hogy a „szakmán” belül mindenkinek szinte mindenről megvan a fixa ideája, s ha ettől valaki eltér, az személyes sértésnek minősül. (Egyetemi vizsgázók sokat tudnának erről mesélni…) Ilyenkor lehet bírálatot megfogalmazni, kezdve az elírások, hibás idézetek és helytelen névhasználat kérdésétől a koncepcionális problémákig (mint például hogy mi volt a Magyar királyság és az Erdélyi fejedelemség viszonya).
Itt azonnal szembeötlik a szaksajtó feladatának kérdése: mi is a célja egy könyvismertetésnek? Néhány hiba kikeresése és felsorolása, néhány leiterjakab kipécézése? Mutassanak bármely legalább 200 oldalas történelmi szakmunkát, amelynél ez nem valósítható meg könnyűszerrel! Vagy pedig egy ennél fáradságosabb feladat: elhelyezni a „nagy egészben”, az adott kérdés történetéről és szemléletéről szóló komplexumban?
De ha túllépünk a – vélhető – személyes vonatkozásokon, akkor felmerül a kérdés „metafizikai” vonatkozása: mivégre is a történetírás? Pozitív tények összegereblyézése a főfeladata, vagy valamiféle, a nagyközönség által is fogyasztható szintézis megalkotása? Netán mindkettő? Sőt lehet, hogy többféle történetírás is létezik, nem csak egyetlen üdvözítő módszer?
Ám mindez – ahogy mondani szokták – már túl messzire vezetne.