Közhely, hogy átpolitizálódik az életünk: már nemcsak a személyes/baráti viszonyainkba nyomul be a napi politika, hanem a műalkotások élvezetébe is. Például a Wass Albert regényeihez való viszonyuláson pontosabban lemérhető, hogy a nyilatkozó Fidesz-szavazó vagy ellenzéki, mint megannyi exit poll-on. Esztétikai érvekről viszont nem sok szó esik vele kapcsolatban. Ugyanez jött elő pregnánsan az új Petőfi-film esetében is: a legtöbb megszólalónak meg sem kellett néznie magát a filmet, már végletesen kijegecesedett véleménye volt róla, amire a moziban töltött két óra csak rá kellett erősítsen.
Ha elfelejtjük a végtelenül cizelláltan és jóindulatúan átpolitizált ballib véleményeket – mint „elherdált százmilliók”, NER-es propaganda, kegyencek dilettáns játszadozása, stb. –, akkor a legfőbb „vád” (minden oldalról) a hitelesség: most akkor így történt vagy nem így történt? Torzítottak vagy nem torzítottak? Ilyenek voltak valójában a szereplők vagy másmilyenek?
Jelenet a „Most vagy soha!” forgatásáról (filmtekercs.hu)
Már maga a kérdésfeltevés is abszurd kissé: összekeveri a műalkotás és a dokumentálás fogalmait. Hiszen nem dokumentumfilm készült, nem is történetírás képekben elbeszélve, hanem egy szuverén műalkotás. Mennyire „hiteles” az Egri csillagok? A regény meg a film? Mennyire hiteles A Tenkes kapitánya? De lépjünk távolabb a magyar ugartól: A kislovag? A Háború és béke? A Napóleon-filmek tömege? Avagy a tengerentúlról: most ne is a hajdanán oly divatos ókori monstre-alkotásokat nézzük, mint a Kleopátra vagy a Tízparancsolat – ott túl könnyű lenne a válasz. Csak az amerikai közelmúlt, a függetlenségi háború, az indián-háborúk, a polgárháború, vagy a Nyugat meghódításának eposzait. Netán a második világháborús alkotásokat. Ezek mindegyikében van egy-két jellegzetesen amerikaias mentalitású „magányos hős”, aki a „jók” élére áll és velük együtt legyőzi a „rosszakat”. Igen, a modern filmes dramaturgia végső soron ilyen egyszerűen épül fel. Hogy közben sérül a „történelmi hitelesség” – hát persze. De ki a manó nézne végig mondjuk egy történelmileg végtelenül hiteles kétórás filmet a normandiai partraszállásról, ami arról szólna, hogy fegyveres katonák tömegei próbának kievickélni a tengerpartra, miközben fegyveres katonák másik tömegei ezt megkísérlik megakadályozni? Mert a „hiteles” képi ábrázolás ennyi lenne.
És ehhez kapcsolódik a másik „érv”: ma már a fiatalok annyira sötétek, annyira olvasatlanok és tanulatlanok, hogy csak a TikTok-on lógnak és pár másodperces videókat nézegetnek naphosszat. De most majd bemegy (betámolyog… betuszkolódik… etc.) a moziba, két órán keresztül csodát lát, s kijőve beiratkozik a városi könyvtárba és naphosszat a reformkor meg a szabadságharc irodalmát bújja majd. Idézzünk csak egy ilyetén véleményt: „Bár nem vagyok filmes szakember sem, de mint a magyar történelmet valamennyire ismerő személynek is tudott újat mondani, új összefüggésekre, új aspektusokra rávilágítani a Most vagy soha. Hát még egy olyan mai fiatalnak, akinek az érzékenyítésben tobzódó Netflix, és a váltakozó egyperces videók, azaz a TikTok jelentik a kizárólagos szellemi táplálékot. Ezeknek a fiataloknak csak ilyen formában lehet közel hozni Petőfi Sándor, Jókai Mór, vagy Vasvári Pál gigászi történelmi alakjait, csak ilyen módon lehet elmagyarázni az akkori kor körülményeit, és az általuk végbevitt forradalom jelentőségét.” (Both Hunor: Még több magyar történelmi filmet! https://pestisracok.hu/meg-tobb-magyar-tortenelmi-filmet/)
Adódik a kérdés: az iskolai történelemóra vajh nem alkalmasabb – és költséghatékonyabb – módszer erre? (Aminek keretében horribile dictu az abszolvált tananyag leadását követően meg lehet nézni a Petőfi-filmet is. És utána akár meg is vitatni. Vagy ez csak szépelgő naivitás?)
El kellene talán jutni – vagy inkább visszajutni – oda, hogy van egyrészt a történettudomány, ami megpróbál minél közelebb kerülni a „hitelességhez”, és van másrészt a művészet, ami magasról tesz a hitelességre, és teljes joggal, mert egészen más dimenzióban mozog, ahol ez az egész hitelesség-kérdés értelmezhetetlen. Rémlik még valami Arisztotelészből? Mondjuk a katarzis fogalma, amit két és fél évezrede próbálunk megfejteni, természetesen sikertelenül, de közben ezernyi értéket létrehozva?
Esetleg nem sokkal nagyobb nyereség, ha az általunk elképzelt „fiatal” érez valami furcsa bizsergést magában a moziból kifelé jövet – ha már valahogy betévedt oda –, s ez netán arra ösztönzi, hogy megossza gondolatait a „haverokkal”, vagy netán megnézzen más hosszasabb mozifilmeket is? (Vagy ez is szimplán naivitás?)
Boldogabb korokban létezett az irodalmi meg a filmkritika: természetesnek tűnt, hogy nálunk okosabb emberek leírják, mit gondolnak egy-egy műalkotásról. Olyannyira, hogy akár manapság is olvasgathatunk Kosztolányi vagy Márai kritikákat. De filmekről is megírták az esztétikai (!!!) véleményüket az avatottak. Most viszont már az ellenkező végletbe esünk:
„És minden tiszteletem mellett, nem tartom helyesnek a konzervatív oldalról érkező kritikákat, és nem azért mert esetleg nincsenek benne jogos észrevételek. Hanem azért, mert sokkal fontosabb és értékesebb az a tény, hogy megfilmesítenek fontos történelmi személyeket és eseményeket, mint az, hogy esetleg nem színről-színre fedik a filmbeli események a megtörtént valóságot.” (u.o.) Azért egyrészt a kritikák ennél tágabbak (kellene legyenek), másrészt azért, mert egy kezdeményezés alapjában véve jó, talán el lehetne mondani róla a véleményeket… már csak azért is, hátha legközelebb még jobb lesz, s addig is esetleg épülhetünk némi diskurzusokból szellemileg.
Látjuk nap mint nap, ahogy a fehér ember tőlünk napnyugatra eső élőhelyein gyorsan és hatékonyan megsemmisíti a saját történelmét. Lerombol szobrokat, átnevez köztereket és intézményeket, kitöröl és átír múltbeli eseményeket. Aztán lassan áldozatul esnek a művészeti alkotások, klasszikus kerülnek feketelistára, Tamás bátya és a Tíz kicsi néger proskripció áldozata lesz, az orosz balett és Csajkovszkij is tiltott gyümölcs. (Még megérhetjük, hogy recsegő-ropogó csöves rádión hallgathatjuk csak Rahmanyinovot egy orosz kalózadón, mint annak idején a Szabad Európát.)
Szóval talán nem kellene becsatlakozni abba a ballib jó szokásba, hogy „nem az a fontos, hogy mit mond, hanem hogy ki mondja”. A szimplifikált politikai kritikát elvethetjük egy film kapcsán, akár jobbról, akár balról érkezik. De ha netán esztétikai kérdéseket fejteget, akkor inkább érdekesebb lenne végiggondolni a bennük lévő „jogos észrevételeket”, s nem ab ovo elvetni őket, csak mert azok a mi kutyánk kölykének a fejtartását illetik hozsanna helyett bírálattal.